Békés Megyei Népújság, 1986. június (41. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-28 / 151. szám
SZÜLŐFÖLDÜNK Helységneveink nyomában Gyulavári A néhány éve Gyula városhoz tartozó helység nevének Vári része arra utal, hogy a település valaha a zarándi váré volt. A Gyula előtagot a község Gyula közelsége miatt vette fel a XVIII. században és azért, hogy a Bereg megyei Váritól megkülönböztethessék. Az igen régi, nagy múltú, már a XIII. században is említett településnek a múlt század közepén (1851) 1940 lakosa volt. A század végén (1891) 2994-en éltek Gyulaváriban és a községnek ekkor már postahivatala, posta-takarékpénztára, gőzmalma és téglagyára is volt. Gyulaváriban született többek között, 1910-ben Kotlán György Kossuth- és kétszeres Munkácsy-díjas festőművész. A Széchenyi utca ... Fotó: Szőke Margit Hazai tájakon Nevét a népművészet tette híressé A Tolna megyei Sárköznek, hazánk e népművészetéről ismert tájegységének neve már az 1459-ből származó oklevelekben megtalálható. A népi eredetű néprajzi tájnév a Sárvíz és a Duna folyó közti területet jelöli. A név mindmáig használatos, pedig az ármentések nyomán a táj képe teljesen megváltozott. Lapályos terület, és öt községet foglal magában: Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta községeket. E kis földrajzi tájegység értere, dúsan termő fekete földje gazdag életmódot biztosított lakóinak. A Sárközben ma is virágzó népművészet első írásos emlékei az 1715-ös évekre nyúlnak vissza. A híres sárközi szövésről-fonásról ez időből maradtak írásos feljegyzések, amikor a földesúr bizonyos adónemek helyett szőttest kért. Az idők folyamán egyre színesedett, fejlődött a népviselet, mely a XVIII. században még egyszerű volt, a XIX. század első felében már gazdag, sokféle lett. Az igénytelen, saját készítésű bútorok mellett elterjedt a faragott, festett asztalosbútorok és a színes cserépedények használata is. A gazdag és középparasztok lakásaikat polgári kényelemmel rendezték be, gyönyörű viseleti darabjaik ládákban hevertek. A két világháború között a hagyományőrző területek egyre kisebbé zsugorodtak. A felszabadulás után a népművészet minden ágának funkciója és megjelenésformája is megváltozott. A kezdeti nehézségek után kibontakozott a régi hagyománykincset őrző és ápoló sárközi népi iparművészet díszítőművészeti munkássága. Sárköz nevét a népművészet tette híressé. 1952-ben Decsen, a „Sárköz fővárosában” 36 parasztaszszony szövetkezetet alapított. Kezdetben népművészeti szőttessel, hímzéssel és hímestojás-készítéssel foglalkoztak. Közülük többen — a legtehetségesebbek — hivatásos művészekké váltak, vagyis népművészekből népi iparművészekké, a népművészet mestereivé lettek. A szövetkezet később kiteljesedett, bővült, bevezette a hímzett konfekció, népi kisbútor, népi fazekasáruk, faragott dísztárgyak, népművészeti baba és a népviseleti ruhák készítését — utóbbit a Magyarok Világszövetsége és neves néptánccsoportok részére. Szőttesei (Dáriái, térítői, futói, szádái és hímzett blúzai) országhatárainkon túl is kedveltek. Mintaelemeiket a természetből vették. A szőtteseken: a csillagrózsa, kerekrózsa, csibeszem, vasmacska, párosgalamb, lóherelevél, a hímzéseken: a kiskutya, baglyos, napos, sütőlapátos, „három rózsa, három levél, három ük”, makkos, pávaszemes, a bútorokon, a tulipán és gránátalma elnevezés is erre utal. A decsi tájmúzeumban bemutatják Sárköz falvainak építkezési stílusát, lakás- és öltözködési kultúráját. S. E. Kiállítás Decsen: parasztszobarészlet (Fotó: MTI—KS) L 1986. június 28., szombat Érdemes megnézni! Magyar Olajipari Múzeum A kőolajat és a földgázt közös néven szénhidrogénnek nevezik. Ez természetes, hiszen ezek a vegyületek legnagyobbrészt szénből és hidrogénből állnak. Napjaink egyik legkorszerűbb energiahordozójaként emlegetik őket. Néhány évtizeddel ezelőtt a kőolaj hallatán majdnem mindenki Zalaegerszeg, Nagykanizsa és Lovászi környékére gondolt. Azután fokozatosan megjelentek a fúrótornyok az Alföldön is. Előbb Szeged-Algyő, majd Orosháza, Kardoskút környékén. Ma már a szénhidrogén-kitermelésnek múltja van. Olyannyira, hogy 1969- ben Zalaegerszegen létrehozták az első, hazánkban mindmáig egyetlen, Magyar Olajipari Múzeumot. Magyarországon 1934-ben kezdődtek kőolaj-kutatási próbafúrások, melynek eredményeként három év múltán, 1937-ben a Zala megyei Bázakerettye közelében, Budafapusztán nagy kiterjedésű szénhidrogénmezőre bukkantak. A kőolaj kitermelésére magyar—amerikai részvénytársaság alakult. Ekkor jelent meg hazánkban az első fúrótorony, amely 162 kútfúrás után lett a múzeum tulajdona. A szabadtéri múzeumban végig lehet kísérni a szénhidrogén-kutatás, -feltárás, -kitermelés fejlődését, egészen napjainkig. A kutató- és mélyfúró-berendezések, valamint a termelésben és szállításban használatos gépek némelyike ma már mosolygásra készteti a látogatót. Nem így azok a kútfejek, berendezések, melyeket egy-egy gázkitörés emlékeként állítottak ki. Az eldeformálódott karvastagságú csavarok, a megolvadt acélszerkezetek az elszabadult, hatalmas energiáról vallanak, melynek megfékezése emberfeletti munkát kívánt. A kiállítóteremben makettek és fotók segítségével kaphatunk áttekintést a magyar olajbányászat múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Bacsa András Százhatvankét kútfúrás után került a múzeumba hazánk első fúrótornya, mely 55,5 méter magas A kitermelt kőolajat ezekben a kazánokban melegítették, nehogy megdermedjen A kétegyházi Lépcsős csárda Az 1800 körül épült udvarházszerű épület tornácíveit ugyan befalazták, de a többi részlet még most is megmutatja magát. Nevét onnan kapta, hogy nagy pincéje miatt a földszintet megemelték. Különlegessége a fedeles kapu, a nagy tető és a sajátosan kapcsolódó magtárépület. A Kétegyháza főterén levő épület tulajdonosa a gyulai áfész BM.K. Fotó: Gál Edit