Békés Megyei Népújság, 1988. február (43. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-20 / 43. szám
1988. február 20., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Csarejs Jánosné Hrabovszki Ilona: Hazafelé Katona Judit versei: Emberi üdvözlet Gondoljatok a szülőanyákra, kik kínok között szülnek világra csecsemőt és nézik csodálva. Ma legyen több egy terítékkel asztaloknál, bár itthon volna, gondoljatok a holt fiúkra és gondoljatok mindazokra, kikre soha senki se gondol, nem jöttek meg fogságból, frontról, legalább gondoljatok rájuk, az értetek megsebzettekre, gondoljatok az öregekre s gondoljatok azéhezőkre, a sötét, fűtetlen szobákra, hol nem suhog fényes angyal szárnya, gondoljatok az állatokra, s fájdalommal teli szemekre, kutyákra, árva gyerekekre! S gondoljatok a szülőföldre, mely fölött nyugodt, havas éj lesz, reménye nő a békességnek és gondoljatok magatokra emberek, ti vagytok a holnap, a szenvedéssel megváltottak. Magunkért való ének Havas világ van, tiszta, szűzies s a város ezt a szűz havat tapossa, korán sötétül, későn jár a posta s a híg latyak minden reményt befed. Havas világ van. Ordít kinn a fagy, még ismerős sem járt itt mostanában, mint esték füstje szürke most az álom és idült részeg zaj zuhan hanyatt. Míg verset írünk gally ver ablakot, szűk lépcsőházak foglya, sír az állat, nagy, erős szive dobban kinn a fáknak s már forgolódnak csöpp fűmagzatok. Havas világ van, nincsen irgalom, a holt madarak szeme nincs lezárva, csak mi ne jussunk soha árvaságra, egymást tartók, ezért fohászkodom. 4 Jg Hi Wi-fi Trf Kiss Ottó: Ha benéznél... Ha benéznél az ablakon megpillanthatnád a mindennapi élet keserédes rágódásait a kielégült ébredéstől a gondokon át egészen a megnyugtató esteiig elképzelhetnéd magad amint éppen sepregetsz vagy mindig gyönyörű gyerekeidet sétáltatod egy nagycsalád stabil tölgyfa-asztala körül ahol mindig akad hely és üres tányér az arra járó vándornak vagy annak aki a nyitott ablakon éppen most benéz ha benéznél az ablakon amely általában nyitva van évtizedekre kitagadhatnád a csordogáló idő tudatát (menthetetlenül menetelve Kháron megfordíthatatlan ladikján) és jókedvedben akár fütyörészhetnél is s újra gyerekes bizsergés terítene a mézédes levendula-lepedőre kíváncsi kezedbe lihegné vetkőző asszonyod a mellein összeránduló barnásvörös gombok merevedő melegségét ha benéznél az ablakon évszázadok konyhaillata körbelebeghetné orrodat fatányéros reggelitől egészen az aranykelyhes estebédig és a szobában az égig érő fa alatt megjelenő csodaszarvas vezetne Szépmagyarország kínjain örömén Vereckén tatáron törökön át egészen mostanig átélhetnéd haldokló nagyapáid mindig volt-sosem lesz gyötrelmeit és elnézhetnéd babráló unokád amint két nyár vagy két tél között éppen sír akagy nevet Keller „atya” Egy 1966-ban végzett diákja így jellemezte: — Szigorú volt, tartottunk tőle. De szigorúsága a követelésből eredt. Kézben tudta tartani a diákságot és a tanári kart is. Sose kivételezett, mindenkitől egyformán követelt, önmagától és másoktól is. A politechnikát, de még az őszi munkákat is komolyan vette. Mikor hallottuk, hogy pörög a motorja, még az árokparton is összekaptuk magunkat. Szigorúan ellenőrizte nemcsak a munkát, de azt is, hogy rendesen megfizetnek-e érte minket, jó-e az ellátásunk. Távol és magasan állt fölöttünk. Keveset tudtunk a magánéletéről, de nem is adott okot rá, hogy beszéljenek róla. Ha azt hiszi, hogy elfogult vagyok, hát megmondom, úgyis régen történt, kaptam igazgatói figyelmeztetést tőle. Mégis nagyra becsülöm, mert az általa vezetett iskola egész életre tartást adott. S még egy fontos dolgot kaptunk tőle és a tanári kartól: nemzettudatot. Nem magyarkodtak, mégis belénk plántálták a nemzeti büszkeséget.. . Hogy ez mennyire így van, azt Keller József történelemórája is igazolta. A negyedikes történelmi fakultációs csoportnak éppen a második világháborút megelőző magyar történelmi eseményekről tartott izgalmas, lélekig hatoló órát. Ady és József Attila verseit, a népi írók műveit fűzte egységes láncba, hogy a háborúba szédülő ország másik arcát is megmutassa. A történész Keller József ezen az órán életfilozófiát, emberi tartást adó gondolatokat közvetített diákjainak a történelmi tényeken, a minden mindennel összefügg logikáján túl. Keller „atya” — ahogyan diákjai nevezték, nevezik, ma, mikor már nyugállományban van, mint igazgató, sem tudott elbúcsúzni a katedrától. Most éli ki magát, mint tanár, heti 11 órában tanít délelőttönként, és hét levelezős órája, valamint két egyetemi előkészítő foglalkozása van. Ma is kora reggel jár be az iskolába, van úgy, hogy öt órakor már a földrajzszertárban készül az óráira. Hogy honnan örökölte ezt a kemény munkatempót, milyen hatások érték ifjú korában, arról a második otthonát jelentő szertárban beszélgettünk. — Úgy tűnik, utolsó tagja vagyok egy pedagógusgenerációnak, mert a fiam már villamosmérnök lett. Apám negyvenkét évig tanított a Justh-majorban, ahol 1926-ban születtem. Emlékezetem szerint nagyapám negyvennyolc éven át tanított Pusztaföldváron. Édesapám ugyan orosházi születésű volt, de nagyapámék Temesvárról repatriáltak, mert nem akartak felesküdni a román királyra. A Justh-majorban kisparaszti és cselédgyerekek között nevelkedtem, s mert apám elé jártam az iskolába, nem volt túl jó dolgom, kemény kézzel bánt velem. Mivel 1936-ban még nem volt nyilvános gimnázium Orosházán (csak 1937-ben született meg az evangélikus gimnázium), Budapestre, a Fáy András Gimnáziumba írattak be a szüleim. Itt, a Franzstadtban a korábbi paraszti élményekhez egy munkáséletből eredő, újfajta demokratikus érzelmek, benyomások társultak. Udvarhelyi Ágoston, történelem-földrajz szakos tanárom, aki egyszerű kovácsmester fia volt, nagy hatást gyakorolt rám. Guszti bácsi sosem adott elégtelent. Azt mondta: az elégtelennel a szülőt büntetem, mert neki kell majd a magasabb tandíjat kifizetni. Ezért inkább figyelmeztető fülesekkel serkentett nagyobb munkára bennünket. Sosem különböztette meg társadalmi helyzete szerint a tanítványait, demokratikus gondolkodású ember volt. Kiváló tanáraim között volt a nagy geográfus, Lóczi Lajos, és magyartanárom, dr. Váradi Zoltán. A német bevonulást követően, 1944 márciusában a zsidó gyerekek kabátjáról leszedette az iskolában a sárga csillagot, mondván: az iskolában csak tanulók vannak. Nagy merészség volt akkoriban, hogy Ady társadalompolitikai gondolatait közvetítette az óráin. Dr. Koczkás Gyula tanárom Bajcsy- Zsilinszkyvel együtt , raboskodott Sopronkőhidán. Mórocz László evangélikus hitoktatónk pedig a népi írókkal ismertetett meg bennünket: Veres Péterrel, Sinkával, Féja Gézával és Illyés Gyulával. Akkor döbbentem rá, hogy a Justh-majori cselédgyerekek sorsa — ha névtelenül is —, de benne van ezekben a könyvekben. A bombázások alatt, óvóhelyen érettségiztünk. Jó korán, mert tizenegykor már megjelentek a Liberátorok. Ekkor kaptunk egy kis történelmi leckét Vizsolyi Gyula bácsitól, aki hat „Olyan tudást adjon az iskola, amely látómezőt is biztosít" — vallja Apáczai Csere Jánossal . Fotó: Fazekas Ferenc