Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

0 „Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele .. PETŐFI SÁNDOR Kántor Zsolt: Pilvax Fölszakad a földgömb héja, mint a narancs, s a lépések nyomán apró vérerekből betűk bokrosodnak. Petőfi a csukott bibliára helyezi a vörösboros poharat és a puskacsőbe néz. Ott bent a puska húsában, ot­t pulzál a huzagolt jövő, ott lobban lázasan a vágy, a szabadság forrósága. S mint fegyverben a csend, nő a nőkben a magzat, az áldás, a szebb béke. Bár minden halkan történne, s a költők fegyvereikre teríthetnék a könnyű­­kendőt, a tavaszt, s bogarak hűsölnének a ravaszban, a markolatban, a töltényben és a töltényűrben. De a csend meghasad, a rovarok riadtan röpködnek a lángolásban. Zászlók növik be az utcákat és fölforr a bor, a nő,­­a jászol. S a nép megindul, mint a bogarak, s a puskacsövek, mint az utcák, tele lesznek lázongással. Sass Ervin: Rend csak egy tábornok volt a másik hóhér, megszokott szituáció, a tábornok szó­­talan megalázott, a hóhér marka véres, kötélmarta, szemében a tábornok utol­só tekintete fülében a haláliszonyat­­kiáltás, a hóhér zsebében kitöltetlen papírok arról hogy a holttest elvihe­tő a tarifa ennyi és ennyi, bal karján friss kötélcsomó, a nap leáldozóban, az országút ugyanott, a lovak idegesen kapálnak, a kivégzőtiszt az esti lo­­tyóra gondol, elégedett, gyorsan és rendben történik a világ. Zsadányi Lajos: Mozaik Kihullott a balta a tél kezéből desztillált színű vizeken a jég töredezik mint árva madárcsont. Tavasz lesz meglásd, illatozó. S a meggyfaágra felröppen a Nap. Legendaoszlató A múzeumlépcsőn álló Petőfi alakja, a Nemzeti dal ünnepi fogadalma („esküszünk”) az elmúlt évtizedek során összeforrott március 15-tel, a negyvennyolcas forradalommal. Jelképpé vált, legendává, s ma már szinte elképzelhetetlen ünnepi megemlékezés ennek hangsúlyozása nélkül. Sőt gyakran csak ezt hangsú­lyozva, csak ezzel a jelképpel ünnepelve a forradalmat. Épp ezért tűnhet már a kérdés felvetése is ünnepron­tásnak: megengedhető-e a legendaoszlatás? Mivel nem akármilyen ügyről van szó, a tényeknek kell beszélniük. Lássuk tehát, hogyan mondják el a történteket a korabeli újságok, a szemtanúk? Petőfi múzeum előtti szerepléséről a hitelt érdemlőek közül egyetlenegy sem számol be, sőt még a költő je­lenlétét sem tartják fontosnak megemlíteni. Az egyik vezércikket maga Jókai, a nap egyik főszereplője írja, de ekkor még (március 17-én) csak ennyit tud: „...Dél­után a múzeum terén összegyűlt nép elhatározd a város­házára menni...” A nagy nap eseményeiről részletesen tudósító, akkor frissiben megjelent füzetek, könyvek sem tudnak a kér­déses szereplésről. Maga a koronatanú, Petőfi is így ír naplójában: ........Délután három órára gyűlést hirdet­tünk a múzeum terére... A szakadó eső dacára mint­egy tízezer ember gyűlt a múzeum elé, honnan a köz­határozat szerint a városházához mentünk ...” Ha Petőfi szavalta volna a Nemzeti dalt a lépcsőn, akkor elképzelhetetlen, hogy annak a hírlapi tudósítá­sokban, a jelenlevők emlékezéseiben nem maradt vol­na valami nyoma, hisz a költő szavalatai valóban ma­gukkal ragadták az embereket és ennek hatásáról töb­ben is megemlékeznek. De álljon itt legvégül maga a perdöntőnek tekinthető okmány, a Nemzeti dal egy eredeti kéziratának szövege. A kéziraton a vers címe után csillag van, amelyet Petőfi később kitörölt. A csillaghoz pedig a következő meg­jegyzés járult, melyet a költő később szintén áthúzott: „E költemény buzdította márczius 15-kén a pesti ifjú­ságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemen, azután a seminárium terén, vég­re (!) a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk a Hatvani utczában. A szabaddá lett sajtó alól ez a költe­mény került ki először." A múzeum lépcsőjéről tehát itt sincs szó. Petőfi az­nap utoljára Landerer nyomdája előtt szavalta a Nem­zeti dalt. (Részlet Sebők János cikkéből, Ifjúsági Magazin, 1978. március.) NÉPÚJSÁG Sántha Károly: Petőfi Élt egy költő. Szive a hazáért égé, ■"Ott essem el én, — szólt, — a harcz mezején!» S ott esett el ifjan, most félszázad éve. E költő Petőfi. Áldás a nevén! Esdekelj, magyar nép, áldást a porára, Égre kulcsolódjék milliónyi kar, Szálljon rá örökké "Szentemlékű hála, A ki márcziusban szólt: «Talpra magyar!» Lelkünkből köszöntöttünk, oh szabadság napja, Mikor a magyarról a rabláncz lehullt! Ma ünnepet ül e nép apraja-nagyja, S felragyogsz előttünk, fényes, drága múlt. Ébredj föl, Petőfi, jeltelen sírodban, Te, magyar szabadság lelkes dalnoka! Gyújtó dalaidra ezrek szíve dobban. S a hol szíved hamvad, nemzet gyűl oda. Mi is e hazának kisded falujában Kegyelettel állunk ez »emlék« előtt. Itt, hol zsenge lelked évek hajdanában S a hol sólyomszárnyad pelyhesedve nőtt. Szent nekünk e föld, mert itt járt fürge lépted, Szent a tiszta­ mennybolt itt Borjúd, felett: Csillagot választván, az égről itt tépted Ezt a dalt: «Szép csillag a honszeretet!» Mi se válaszszunk mást, mely minket vezérel, Csak a honszerelmet, e szép csillagot; S csak a szabadságot, melyet könynyel, vérrel Ápoltak apáink, a dicsők, nagyok. Megdicsőült költő, nézz alá az égbül És oszd szét közöttünk a te lelkedet: S törvény, jog, igazság temploma fölépül, Melyért lelked lángolt s szíved megrepedt. A verset Sántha Károly sárszentlőrinci lelkész írta 1899-ben, kilencven évvel ezelőtt. Lajos Gyulán Kossuth Nem szándékozom Kos­suth meteorként ragyogó pá­lyafutásával foglalkozni. Ez feladatom keretén kívül esik. Életének csak egy kis epizódját írom és örökítem meg; olyan epizódját, ame­lyet legterjedelmesebb élet­rajza sem említ, amely epi­zód rajtam kívül immár csaknem mindenki előtt is­meretlen, de, nehogy velem sírba szálljon, megírását — éltem alkonyán — köteles­ségemnek tartom. A „Gyulai Pál — Gyulán” visszaemlékezésemben emlí­tettem, hogy Jókai, Petőfi és Gyulain kívül Kossuth Lajos is volt egyszer Gyu­lán. Ez a kijelentésem akkor szenzációt keltett. És miután igen sokan szólítottak fel, hogy Kossuth Lajos Gyulán létének idejéről, körülmé­nyeiről számot adjak, nem térek ki és nem halasztom tovább ebbeni feladatom tel­jesítését. A pozsonyi diétán az or­szággyűlési ellenzék tudva­levőleg elhatározta, hogy or­szággyűlési naplót ad ki, melynek szerkesztését Kos­suthra bízta. Kossuth nagy lelkesedéssel csinálta a tu­dósításokat: az országgyűlési ifjúság lelkesülten segédke­zett neki. Eme ifjúság közé tartozott Tormásy János, Gyula város szülötte is, aki Pozsonyban jurátuskodott. Igen jó emlékű s nagyérde­mű Tormásy Lajos. 1812- től 1862-ig, tehát 50 eszten­dőn keresztül Békés várme­gye tiszti főorvosának fia volt, egyben az országgyű­lési ifjúság legtehetségesebb, legbuzgóbb tagja. A pozso­nyi diéta bezárulta után Kossuth az országgyűlési napló mintájára Törvényha­tósági tudósításokat írt és a megyei élet­rajzának kap­csán hirdette a reformesz­méket és csakhamar új vál­lalata is oly népszerű lett, mint a régi. Nagy volt már ekkor a Kossuth népszerű­sége és szavának, tollának varázsereje alatt állott a nemzet. De talán semmi sem tehette volna egy csapásra népszerűbbé és hatalmasab­bá, mint az oktalan erőszak, amelyre magát a Kossuth agitációjától megijedt kor­mány,. ellenében ragadtatta. A kormány ugyanis, amely régen törte a fejét, hogy mi­képpen szüntethetné meg Kossuth tudósításait, csak valami alkalmas ürügyet keresett, hogy tervét végre­hajthassa és ezt az ürügyet megtalálta, mikor a báró Wesselényi Miklós ellen in­dított nótaper­­alkalmából rendezett fáklyásmenet szer­vezőit, az ifjúság legismer­tebb vezéreit — közöttük Tormásy Jánost is — elfo­gatván, ezt az erőszakossá­got Kossuth éles szavakkal ítélte el. Meg is volt tehát az ürügy. A bíróság a nádor útján be­tiltotta a Törvényhatósági Tudósítások további kiadá­sát és amikor Kossuth az újabb erőszakossággal szem­ben Pest vármegye pártfogá­sába ajánlott ügyét, a me­gye pedig elhatározta, hogy a tiltó rendelet ellen felír az országgyűléshez, akkor a kormány végre elhatározta magát. Elfogatta Kossuth Lajost 1837. május 5-én éj­jel és a budai vár egyik ka­szárnyájának nyirkos pincé­jébe záratta. Ugyanakkor el­fogták báró Wesselényi Miklóst és Lovassy Lászlót, az ifjúság vezérét is. Tor­­másyt két-, Kossuthot há­rom-, Wesselényit négy-, Lo­­vassyt tízévi fogságra ítél­ték. A megbotránkozás ál­talános volt. A megyék egy­másután küldözgették a fel­iratokat az elítéltek szaba­don bocsátása érdekében. A vármegyék között Pest után első volt Békés várme­gye, mely­­az elfogatások megtörténte után tizenkét nap múlva, május 17-én tartotta tiltakozó gyűlését. A törvényhatóságok eré­lyes tiltakozásnak, igaz, hogy csak két esztendő múl­tával, meg volt a hatása. Amikor a kormány 1839-ben összehívta Pozsonyban az országgyűlést, kénytelen volt a fogoly hazafiakat amnesz­tia révén szabadon bocsáj­­tani. A fiatal Lovassy László megtörve, elhomályosult el­mével jött ki a spielenbergi várból, Wesselényi Miklós báró megvakulva hagyta el börtönét. Kossuthot a fog­ság nem törte ugyan meg, de legyöngítette, úgy hogy üdülés céljából néhány hétre Párádra utazott. Pá­rádon létét emlékezetessé tette, hogy ott ismerkedett meg Meszlényi Terézzel, aki azután néhány hó múlva felesége lett.­­Tormásy János szintén amnesztiában részesült és a fogságból hazajött atyjához Gyulára, hol csendes elvo­nultságban készült az ügy­védi vizsgára, melyet azon­ban csak kormányengedély­­lyel tehetett le. A Tormásy család tagjai voltak még: Károly, akit Békés vármegye országgyűlési írnoknak kül­dött a pozsonyi diétára, 1­­á­­ria... testvérük volt még az 1878-ban elhunyt Emília is. Tormásy Károly a kiegye­zés után a vármegyei tör­vényszék egyik bírája lön, 1973-ban pedig, amikor a város Dobay János polgár­­mesterségével rendezett ta­náccsá alakult, az egyidejű­leg létesített városi árvaszék ülnöki tisztét vállalta el. Én egy ideig írnokként működtem mellette s a zár­kózott természetű öreg úr­nak bizalmasa lettem. Mint ’48—49-iki honvéd a szabad­ságharc alatt megbénult és megmerevedett az egyik lá­ba s emiatt rendszerint én kísértem haza a református papiak melletti, ma özv. Gróh Mihályné tulajdonát képező ősi Tormásy-házba; őtőle hallottam és tudtam meg, hogy Kossuth Lajos, a fogságból történt szabadulá­sa után pár hónap múlva eljött Gyulára, a Tormásy­ház vendégéül. De annak honorálásául, hogy Békés­vármegye az elsők között volt, amely tiltakozott elfo­­gatásuk ellen, meglátogatta a vármegye első s másodal­ispánját is. Erről a látoga­tásokról, nem Tormásy Ká­­rolytól, hanem Kalmár Mi­hály uradalmi ügyvéd, 1838- ban vármegyei aljegyző ré­vén szereztem későbben tu­domást. Kossuth akkor 37 éves, hódító megjelenésű, férfi­szépség volt, aki mély be­nyomást keltett a szintén ragyogó szépségű, nagymű­veltségű, húsz-egynéhány éves Tormásy Emíliára. Kossuth Gyulán létéről — mint megírtam — Tormásy Károly és Kalmár Mihály révén szereztem tudomást. Aktaszerű feljegyzést — pe­dig kerestem, kutattam, saj­nos — nem találok róla. De megerősítette Gyulán jártát ő maga is. Pulszky Ferenc vezetése alatt ugyanis a­ nyolcvanas években nagy zarándokse­reg kereste fel Kossuthot, akik között volt jó emlékű Oláh György ügyvéd, ké­sőbb megyei főügyész, aki akkor a „Békés” főmunka­társa volt. Eme utóbbi mi­nőségében mutatkozott be az agg honfinak, aki a bemu­tatkozásra felélénkülve azt mondta neki, megkaptam a Békést (amely rövid pár hét előtt egy nagy jelentőségűvé vált Kossuth levelet kom­mentált és azt elküldtük ne­ki) és hozzátette: „voltam egyszer Gyulán, Tormásy­­nál”. Többet nem is mon­dott Oláhnak, mert másokat szólított azután meg, de annyi is elég, hogy Gyulán jártának valóságát bizonyí­tottnak vegyük. Azóta majdnem száz esz­tendő, halála óta pedig negyvenhárom esztendő vo­nult el felettünk. Egyszeri Gyulán léte kis epizód ugyan az életpályájában, de bennünket illetőleg, olyan jelentőségű, hogy nem hagy­hatom feljegyzetlenül — ami eddig nem történt meg, enélkül pedig ismeretlen maradna — és e szerény cikk révén megörökítendő­­nek tartom Gyula város tör­ténetében. Kohn Dávid Részlet Kohn Dávid hírlapíró 1936-ban Gyu­lán, Dobay János könyv­nyomdájának kiadásá­ban megjelent „Hatvan év múltán” című köny­véből, melyben neveze­tesebb riportjait, cikkeit gyűjtötte kötetbe.

Next