Békés Megyei Népújság, 1989. szeptember (44. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

1989. szeptember 16., szombat Nem volt sem adás, sem vétel Ha Balassi, akkor Born Miklós. Igen. Negyven esztendeig Born Miklós művészeti vezetése fémjelezte a békéscsabai néptáncegyüttes munkáját. És most — talán nem túlzás, ha így fogalmazunk —, sorsdöntő fordulat állt be az együttes életében. Jelképes átadás. A művészeti vezető az elmúlt hét elejétől Mlinár Pál. Hinné az ember, nagy a forrongás, mindenki izgatott, hogyan tovább? Ám, ahogy e sajátos „adásvétel” főszereplőitől megtudtuk, a kedélyek a lehető legnyugodtabbak. .. „A tánc a fiatalság művészete” — Négy évtizede. 1949-ben csináltam az első koreográfiát, egy kétrészes táncfüzért, „Viharsarki táncok” címmel. Ezzel a tánccal tűntünk fel a pesti VIT-en. — Így kezdődött, s ma már bátran mondhatjuk: nemzetközi hírű együttest ad át utódjának . . . — Nem forradalmi változásról van szó, csak egy átmeneti időszakról, a gyulai néptáncegyüttest is én vezettem, aztán mikor az új művészeti vezetőnek átadtam a csoportot, bizony nem ment zökenőmentesen a „melegcsákányváltás”. Nos, e példán okulva, most másfél éves átmeneti időszak következik a Balassi életében. Ez azt jelenti, hogy a meglevő műsort én viszem tovább (heti egy próbával), fellépéseket vállalunk továbbra is. Mlinár Pál pedig elkezdi a maga munkájának alapozását. Más iskola, más alkotóművész, átformálja a táncosokat, új műsor felépítését kezdi meg . . . — Más iskola? Ha jól tudom, Mlinár Pál valamikor a Balassi néptáncegyüttes tagja volt? — így van, aztán Salgótarjánban hozott létre együttest, mely ott-tartózkodása alatt szép eredményeket ért el. De értem a kérdést.. . Igaz, az én növendékem volt valamikor. Ezért sok mindent alkalmaz abból, amit nálam tanult. Ám természetesen más egyéniségről van szó, más emberről és más korosztályról. Minden alkotóművész törekszik arra, hogy a saját egyéni arculatát ki tudja alakítani. És ez nem baj. Sőt. .. — Akkor hát ő a megfelelő ember? — Egész életem erre az együttesre áldoztam, nem csoda hát, ha próbáltam olyan valakit keresni, aki hozzám hasonló, aki ugyancsak a néptáncmozgalomra tette fel életét, s aki ezt a békéscsabai csoportot nem ugródeszkának használja. — Nem lesz könnyű dolga Mlinár Pálnak, hiszen nehéz időszakban veszi át az együttes vezetését . . . — Úgy nem lehet tovább dolgozni, mint eddig, hiszen fenntartóink minden fillért megnéznek, melyet kiadnak. Én már öreg vagyok a létért való harcot újrakezdeni. Utódom fiatal, ő ezt át tudja vállalni. Azt persze nem mondom, hogy nem vagyok szomorú azért, hogy negyven év után ilyen légkör alakult ki az együttes körül, hogy ennyire nem számít semmit az eddigi munka, az eddigi sikerek. — Kíván-e útravalót hagyni az új művészeti vezetőnek? — Amit adhattam, úgy hiszem, megadtam akkor, mikor itt, ebben a próbateremben együtt dolgoztunk, én a mester, s ő a tanítvány. Ha kérdez, ha kér valamit, természetesen szívesen válaszolok és segítek. A magam harcát én már megvívtam, az ő dolga, hogy az együttes hagyományaiból mit őriz meg, s mit vet el. A tánc az élő test művészete, az adott pillanatban születik, átmenteni az utókorra roppant nehéz. — Az országos szólótáncfesztivált kilenc alkalommal Ön szervezte. Mi lesz e rendezvény további sorsa? — A tizediket én utoljára. Mlinár Pál először rendezi. Ennyi az egész. — Nehéz a búcsú? — Még igazán fel sem fogtam a történteket. Annak idején az aktív tánctól is többször elbúcsúztam. A békéscsabai közönségtől, aztán a szakmától, aztán a külföldi közönségtől... Fájdalmas időszak volt, de túléltem. Most egy ideig még heti egy próbát tartok, aztán... A tánc a fiatalság művészete. S hogy mégse szakadjak el teljesen a mozgalomtól: az amatőr néptáncszövetség megyei ügyvezető titkári teendőit továbbra is ellátom. „Akkor elmegyek építőipari segédmunkásnak” — Nemrég kezembe került a Tarjáni Tükör című hetilap. Abban Mlinár Pált a népi tánc nógrádi sikerkovácsának nevezték. Ilyen eredményes volt az ott töltött tíz esztendő? — Hogy csak néhány példát mondjak: a szolnoki alföldi néptáncfesztiválon megnyertük a Magyar Népművészetért elnevezésű 20 ezer forintos különdíjat. Kétszer lettünk kiválóak, szerveztünk néptánciskolát, népzenei oktatást, arról nem beszélve, hogy egy teljesen önálló táncházunk is volt, ahol méltó helyet biztosított a város az együttesnek. — És a készt otthagyva, mégis Békéscsabára jött? — Hazajöttem, s ez nem mindegy. Ebből, azt hiszem, kiderül, családi indíttatása is van a dolognak, hiszen feleségem — aki munkatársam egyben —, és én is békéscsabaiak vagyunk. Ám ez önmagában még nem lett volna elég. Érzelmi szálak fűznek, volt tánccsoportomhoz, a Balassihoz. Ezért vállalkoztam e váltásra. — Mik az első tapasztalatai? — Nem lesz könnyű dolgom. Máris nem egy kérdésben meg kell vívnom a magam harcát. Főnököm azt mondta egyszer, hogy én csak foglalkozzak a süteménnyel, a tepsivel majd ő törődik. (Itt az adminisztratív és természetesen nem a művészeti kérdésekről van szó.) Csakhogy nekem nem mindegy, hogy milyen tepsiben sütöm meg azt a süteményt ... Szeretnék területemen teljes önállóságot élvezni. Mert egyelőre jószándékkal ugyan, de hátráltatják a munkámat, s így a művészeti kérdések is csorbát szenvednek. Salgótarjánban rendelkezésemre bocsátottak egy összeget (nem kis összeget), s rámbíztak mindent. Persze ott is meg kellett küzdenem ezért az önállóságért.. . — Milyen elképzelésekkel vette át az együttest? — Szeretném egységes egésszé összegyúrni a néptánciskolát, a Rábai úttörőegyüttest, az ifjúsági együttest — mert szeretnék ilyet is létrehozni — és a Balassit. A tízegynéhány év alatt a táncosok anyanyelvi szinten ismerik majd tánchagyományainkat. Ezért fontos, hogy óraadó tanárként a néptánciskolában is, a Rábaiban is tanítsak ... — Ez merőben más, mint az eddigi gyakorlat? — A technikai képzés például más, de célja ugyanaz, jó tartású, szépen mozgó testet képezünk. A szakmai anyagról annyit, hogy én akadémiai és saját gyűjtéseim alapján anyanyelvi szinten tanítom meg a táncokat, és abból együtt „írunk” majd verseket, novellákat, regényeket. Mindezt a tánc nyelvén. — Akkor hát kezdődhet a munka? — Szeretnék tavasszal a zalaegerszegi kamaratáncfesztiválon bemutatkozni a Balassival. Ez a legközelebbi célkitűzés. Aztán jönnek a táncházak is (magyar és balkáni táncokkal). Sajnos a feleségem egy időre nem lehet mellettem, hiszen a napokban született meg a harmadik gyermekünk, vele van elfoglalva. — Úgy tűnik, jó menedzsere lesz az együttesnek... — Ezt a szakmát is megtanultam Salgótarjánban. Elhatároztam — ezt akár írja bele ebbe a beszélgetésbe! — ha három év múlva nem lesz a Balassinak önálló épülete, akkor elmegyek építőipari segédmunkásnak. — Mit mondhatok ezt hallva? Reméljük, erre nem kerül sor! Nagy Ágnes Born és Mlinár, aki táncverseket, -novellákat és -regényeket akar írni... Fotó : Gál Edit Sikerkönyvek Is múlt nélkül nincs jelen A munkában, az egész napi hajszában elfáradt ember olyan olvasmányra vágyódik, amely pihenteti, kikapcsolódást, könnyed szórakoztatást nyújt számára. Nincs ebben semmi különös, vagy szégyellnivaló, inkább nagyon is érthető az igény. Sőt, kifejezetten tiszteletre méltó az, akinek még este van annyi ereje, kedve, hogy könyvet vegyen a kezébe — mondjuk a megérdemelt alvás, a „kényelmesebb” televíziózás helyett, esetleg még a napi sajtó után. Érdekes megfigyelni, hogy a múltat feltáró, a sokáig elhallgatott, titkolt borzalmakat, bűnöket kíméltenül jelenlező, tehát kellemesnek, andalítónak egy cseppet sem nevezhető irodalom iránt ugyancsak nő az érdeklődés. A magyarázat erre nyilván valahol ott rejlik, hogy a zűrzavaros, gondokkal, kérdésekkel teli jelenben példákat, párhuzamokat, válaszokat, kapaszkodókat keressünk. Akár a múltban, mert a történelmi tanulságok már oly sokszor segítettek. Ám az is gyakran előfordul, hogy nem veszik — nem vesszük — elég komolyan azokat a figyelmeztetéseket, jó tanácsokat. A szépirodalmi példák mindig megbízhatóak — jelentős művészi alkotások esetében, természetesen. Talán azért, mert a nagy költők, írók általában hamarabb mondják ki az igazat, mint ahogyan azt a valódi körülmények megengedik — a politikusoknak, a tudósoknak, az újságíróknak. Meg aztán ezek a művek elsősorban rólunk szólnak — az emberről —, s csak azon keresztül a helyzetről, az eseményekről, a tényekről, az összefüggésekről. Alekszandr Szolzsenyicin regénye, Az Ivan Gyenyiszovics egy napja nem most jelent meg először magyarul, 1963-ban már kiadta az Európa Könyvkiadó. Lukács György írta róla: „A múlt feltárása nélkül nem tárható fel a jelen. Szolzsenyicin műve, az Ivan Gyenyiszovics egy napja jelentős előjátéka annak, hogy az irodalom újból önmagára találjon a szocialista jelenben. (...) Szolzsenyicin tette abban rejlik, hogy egy tetszés szerinti tábor eseménytelen napját irodalmilag a még le nem győzött, íróilag még nem ábrázolt múlt szimbólumává tette Noha maga a tábor a sztálini korszak legszélsőségesebb kiéleződése. Szolzsenyicin szürkére művészien szürkével festett részletét a sztálini hétköznapok jelképévé emelte. Ez éppen a költői kérdésfelvetés miatt sikerült neki: milyen körülményeket támasztott az a kor az emberekkel szemben? Ki védte meg emberi lényét? Ki mentette meg emberi méltóságát és integritását? Ki — és miként — állt helyt? Ki őrizte meg emberi szubsztanciáját? Hol görbült, hol tört el, hol semmisült meg? Mivel Szolzsenyicin rigorózusan a közvetlen tábori életre szorítkozott, a kérdést egyidejűleg tudta egészen általánosan és egészen konkrétan feltenni. (...) . Szolzsenyicin elbeszélése véleményünk szerint mérföldkövet jelent majd a jövő felé vezető úton.” Az író ezzel a könyvével világhírű lett, de későbbi művei (Az első körben, A rákpavilon, a Gulag-szigetcsoport) már nem jelenhettek meg hazájában. 1973-ban kiutasították a Szovjetunióból és megfosztották állampolgárságától. 1976 óta az Amerikai Egyesült Államokban él családjával. De a világ változik: a Novij Mír című szovjet irodalmi folyóirat hamarosan közli a Gulag-szigetcsoportot, s a regény megjelenik könyalakban is. A Szovjet Írószövetség pedig érvénytelenítette korábbi döntését, mely szerint az írót „szocialista-ellenes magatartása miatt” kizárta soraiból, valamint kérte a Legfelsőbb Tanácsot, hogy adják vissza Szolzsenyicinnek a szovjet állampolgárságot. N. K. Stratégia, oh! Meséli egy ismerősöm, hogy elképesztő érdeklődést tapasztalt a napokban Gyulán, a múzeum Dürer termében, ahol Galambos Tamás festőművész kiállítását nyitották meg. Voltak vagy öten. S ha ez költői túlzás, akkor tízen. Érthetetlen. A jegyzetíróban kavarognak a hajdani kiállítások, amikor búcsújáróként özönlött a nép éppen ide, a Dürer terembe is, most pedig, pár napja, öten, esetleg tízen. Pedig Galambos Tamás jó festő, képeinek tárgya-sugallata meg éppen mostanáig korszerűsödik: nagyrészt bibliai és mitikus témákat vonultat fel, és azok a képei is ámulatba ejtenek, amelyeken a természet motívumait „írja át” mindvégig közérthető, kvalitásos biztonsággal, tehetséggel. És öt ember. Illetve tíz. Következhetnének itt az újkeletű közhelyek arról, hogy az embereknek nincs idejük”, hogy „fáradtak”, hogy „agyonnyomja a munka után maradó szellemi erőinket a politika”, vagy egyszerűen körön (köbeinken) kívülre kerültek a művészeteik, az érzelmes pillanatok, a gondolatokat termő csend utáni vágy, a művészetek hiánya. Mind, ha igaz, tragikus állapot Sejtem közben, hogy igaz. De sejtem azt is, hogy leginkább a felszínes, a kapkodó, a jelenidejű, tehát a közvetlen érdektöltésű időszakokban vetődik félre, távolra az emberi lélektől az a plusz, amit úgy hívnak: művészet, ami nélkül lehet ugyan élni, csak éppen nem érdemes. Persze, akik így élnek, azoknak fel sem merül az érdemes, vagy a nem érdemes alternatívája, azok élnek bele a nagyvilágba, és egészen mást mondanak ma, mint tegnap, és holnap is egészen mást fognak mondani. Hogy ezt a politikai „elit” egyesei is megteszik? Így igaz! De azt azért nem mondhatnám, hogy a „kettesei”, a „hármasai” és így tovább, ugyanúgy megteszik. Csak „egyesek” viselkedése és kaméleon-természete a szembetűnő, mert meghökken tőle az ember, és körülnéz: „miért vesznek kreténre ezúttal is?” Mint ahogy attól is meghökkenünk páran, hogy Galambos Tamás festőművész gyulai kiállítására a Dürer teremben öten, illetve tízen voltak kíváncsiak, ennek is kétharmada nyilván olyasféle protokoll volt, hogy valaki eljött „hivatalból”, de hajthatatlan vágyból hányan? Hogy rossz forma ma a megnyitó? Hogy majd jönnek, amíg nyitva lesz? Azt hiszem, mindez inkább önáltatás és fájdalmas, szomorú okkeresés. Kell-e nekünk egyáltalán a kultúra? A művészet? Tessék odapillantani, mit árulnak az alkalmi könyvárusok, és mit vesznek ebből az emberek; tessék elolvasni a hajdan nagy és jó hírű mozik műsorát, csak a vér csorog azokból, és messzire hallatszik róluk a halálhörgés! Ezek szerint már Jókai sem kell? Pedig (emlékezzünk csak bizonyos időkre!) nem volt olyan könyvtáros, aki ne szerette volna letagadni, hogy olvasóinak zöme Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit olvas! Ezek szerint csúfos bukás lenne ma újra vetíteni a Szegénylegényeket, vagy a Kőszívű ember fiait? Kérem, kapaszkodjanak meg: csúfos bukás lenne. Akkor hát mi a teendő? Feladni a kétségtelen értékek pozícióit? Feladni (meggyőződésünk ellenére) mindazt, amitől emberebb lesz az ember, és talán magyarabb is? Feladni a féltők által a stratégia szintjére emelt, nemcsak szavakban elsütögetett, talán egyetlen lehetséges utat a jövőbe? Úfféle misszionáriusok kerestetnek! Szegények, hűségesek és fáradhatatlanok. Borzasztó követelmény, mind. Sass Ervin Magyar és csehszlovák történészek tanácskoznak A Magyar—Csehszlovák Történész Vegyes Bizottság 20. ülésszakát Békéscsabán tartják szeptember 18—21-ig. A két ország akadémiáinak kiküldött bizottságai minden második évben tanácskoznak. Ezúttal kilenc tagú csehszlovák delegáció érkezik hozzánk, hazánkat tizenöten képviselik, és a küldöttségeken kívül további szakértők, tolmácsok és meghívott előadók vesznek részt a négynapos programon. A hétfő délutáni zárt ülés témája a helységnevek használata, nemzetiségi települések esetében a kétnyelvű megjelölés, amiről már két évvel ezelőtt Olomoucban is tárgyaltak. Kedden délelőtt a Békés Megyei Könyvtárban rendeznek vitát a magyarországi és a csehszlovákiai tankönyvekről. Délután a békéscsabai szlovák gimnáziumban lesz beszélgetés a hazánkban élő szlovákság történelméről és jelenkori helyzetéről. Ennek a tanácskozásnak társrendezői a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége, a TIT Országos Nemzetiségi Tanácsa és megyei szervezete, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Szlovák Tanszéke, valamint az otthont adó gimnázium. A szerdai szimpózium témája a városfejlődés nemzeteink történelmében, helyszíne a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum díszterme. Dr. Becsei József megyei általános tanácselnökhelyettes mond megnyitót, majd előadások következnek. Richard Marsina a szlovákiai városok feudalizmuskori történetének kutatásáról, Granasztói György a dunai térség 16—18. századi urbanizációjáról, Bácskai Vera a 19. századi magyar város és vidék összefüggéseiről tart előadást, Pavel Belina a felvilágosult abszolutizmus cseh városairól, Viliam Ciucaj a szlovák városok feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetéről beszél A délutáni előadók Vörös Károly, Szabó Ferenc, Jaroslav Lánik, Szarka László és Tímár Lajos. A témák többek között a dualizmuskori nagyvárosok, Békéscsaba és Szarvas 19. századi fejlődése, urbanizáció 1914 előtt, illetve a két világháború között. A zárónapon, csütörtökön megyénkkel ismerkedhetnek a tanácskozás résztvevői, ellátogatnak a tótkomlósi Koppány-gyűjteménybe és a Viharsarok Termelőszövetkezet tanyamúzeumába, majd Mezőhegyesre. Az ülésszak jegyzőkönyv aláírásával zárul. N. K.