Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-24 / 120. szám
1990. május 24., csütörtök Kerékpárt a falhoz támasztani, továbbá sóhajtani életveszélyes! A kunágotai közművelődés kulcsa „Kerékpárokat a folyosóra és a falhoz támasztani tilos!” — olvasható a kunágotai művelődési ház bejárati ajtaján. Sőt, én még ennél is tovább mennék. Tíz méteres körzetben, ha nem is tiltanám, mindenesetre ajánlanám az óvatos levegővételt, félő tudniillik, hogy egy erőteljesebb sóhajtás hatására összeomlik az épület. Már a múlt század végérg használhatatlannak minősítették — magyarázza a mellettem álló Varga Imréné tanácselnöknő az eredetileg lovas fogadónak készült, majd az e század ötvenes éveiben kultúrotthonnak nyilvánított épületről. Kovács István, a helyi Általános Művelődési Központ igazgatója pedig arról igyekszik meggyőzni, hogy ezzel szemben milyen jelentős a községi művelődési igény. Seres József helytörténeti forrásmunkájára hivatkozik, amikor azt mondja, hogy mindez már a felszabadulás előtt is jellemezte a lakosságot... — Következésképpen a falu szégyene ez a művelődési ház... — vallja a tanácselnöknő, majd hosszasan sorolni kezdi, hogyan próbálták orvosolni ezt a hiányosságot. Először hat évvel ezelőtt merült fel komolyabban a dolog. Terv is készült, miszerint 13 millió forintból egy teljesen új épület állítható a régi helyére. Megvették a téglát, s a faanyag egy részét, ám a terv továbbra is csak terv maradt. Időközben ugyanis szaladtak az évek, az infláció nőtt, a tanács pénze apadt, s a 13 milliós végár már csak egy szép álom maradt. Ezzel szemben viszont tovább erősödött a közművelődési igény. A salétromos, felfűthetetlen kultúrháznak egyre több, s egyre komolyabban dolgozó kiscsoportot kellett volna befogadnia. Minthogy erre alkalmas helyiségei sincsenek, a kiscsoportok pillanatnyilag a faluban szétszórva, az iskolában, a tanácsházán és a könyvtárban tevékenykednek. Egyedül a szombatonként működő mozi maradt a régi helyen, azaz a „használhatatlannak” nyilvánított kultúrházban. A nevesebb előadókat, s az általuk vonzott közönséget már a Bercsényi Téesz ebédlőjében fogadják, amely — kétség sem férhet hozzá — sokkal kulturáltabb, mint a kultúra jelenlegi otthona. A leírtakból világosan érzékelhető, nem fenékig tejfel a kunágotai közművelődés ügye. Elkeseredve azonban mégsincsenek a helybéliek, hiszen az emberi találékonyság határtalan ... A tanácsháza utcájában áll egy évek óta használaton kívül helyezett iskolaépület, amely hajdanán a katolikus egyház tulajdona volt. „Ezt kellene felújítani, illetve kibővíteni!” — jött a mentő ötlet, s szinte ezzel egyidejűleg el is kezdődtek a bontási, sa villanyszerelési munkák. Az ebben segédkező pedagógusok és tanácstagok társadalmi munkája pedig máris néhány százezres megtakarítást jelentett a tanácsnak. Jöhettek a kőművesek is, akik a meglévő téglából csakhamar megtoldották az épületet. Ottjártunkkor pedig már a tetőszerkezet gerendáin dolgoztak az ácsok. — Úgy néz ki, decemberre átadásra kész lesz az új művelődési ház, s mindez alig hét és fél millióba kerül — foglalja össze az elmondottakat a tanácselnöknők, ami azért sem mindegy, mert ha kitartunk az eredeti terv mellett, vagyis vadonatúj művelődési házat építünk, azt ma már harmincmillión alul aligha úsznánk meg... — Arról nem is beszélve — veszi át a szót az ÁMK- igazgató —, hogy a faluképbe sokkal inkább beleillik ez a húszas években készült épület, mint egy teljesen modern stílusú. A vakoláskor ügyelni fogunk arra, hogy ne legyen észrevehető a bővítés. Az új ablakok ugyanolyanok, mint a régiek, s felettük ugyanúgy kialakítjuk a díszítő boltívet, ahogy az a többin is van. .A tanácselnöknő belülről is megmutatja a félig kész épületet. A kétszáz személyt befogadó nagyterem színpaddal még az egykori iskola öröké. Ül a két klubhelyiség, az öltöző, a vizesblokkok, az irodák és az előtér. — Gondoltuk, átadás után ide költöztetjük a GAMESZ-t, amivel két dolgot is megoldunk — magyaráz tovább Varga Imréné. — Részben megszűnik az egy irodában való nyomorgásuk a tanácsnál, másrészt gazdája is lesz az épületnek, hiszen a működtetés úgyis a GAMESZ-on keresztül történik. Utoljára még az udvarban váltunk néhány szót, ahol is a széntároló falára mutat, vendéglátóm: — Van egy titkos álmunk, aminek ez a fal a kulcsa. Szeretnénk itt egy kertmozit csinálni a nyári időszakokban. Szerencsére maga a művelődési ház— a kunágotai közművelődés kulcsa — már nemcsak titkos álom, hanem végre (!) kézzel fogható valóság ... Magyar Mária ( leendő művelődési ház épülete félig, új, a stílusa azonban marad a régi, ami jól illik a faluképbe Fotó: Veress Erzsi ^HJUl-fíéd Lányok a Battonyáról Fotó: Veress Erzsi Vetélkedő, kiállítás, tréfa, kacagás... Családi hétvége a 9-es iskolában Minden iskola életében alapvető az őt körülvevő társadalom szerepe, a családok, a szülők együttműködő készsége. Különösen igaz ez a Békéscsabai 9. Sz. Általános Iskolára, amely 1958- ban a hatodik kerületben élő családok összefogásával épült. Csaknem két évtizeddel később ugyancsak a szülők segítségével létesült az iskolai könyvtár is. Azután a tornaterem életre hívásából, a számítógépterem és a nyelvi laboratórium kialakításából vették ki részüket az anyukák, az apukák. Ahol ilyen sokat tesznek a családok közösségei, joggal várhatják el, hogy betekinthessenek az iskola tartalmi munkájába, belső életébe. A találkozás hagyományos formáin kívül (szülői értekezlet, fogadóóra, nyílt napok, kulturális rendezvények) most családi hétvége megrendezésével próbálkozik az iskola. Az itt dolgozó pedagógusok szeretnék megmutatni a szülőknek, hogy az alig ötszáz tanulóból álló iskola légköre is családias, ahol nemcsak a gyermeket, hanem a családot és annak fontosabb problémáit is ismerik a nevelők. Oldott légkört, s vidám együttlétet szeretnének teremteni május 26-án délután 2-től 6-ig a „családi hétvége” alkalmából. Szeretnék megmutatni a szülőknek azokat az értékeket, korszerű törekvéseket, amelyek a hatodik kerület fái alatt meghúzódó iskolában a jövőre való felkészítést jelentik. A szülők, a családok kérésére például ősztől az angol mellett megkezdik tagozatos óraszámmal a német nyelv oktatását is. Ugyancsak társadalmi igény kielégítése a cél, amikor meghirdetik az elfoglalt, több műszakban dolgozó, gyermekeik neveléséről, felügyeletéről gondoskodni nem képes szülők segítésére a bentlakásos napközit, alsó tagozatos tanulóknak. E szombat délután szeretnének együtt örülni nemzetközi kapcsolataiknak, amelyről kiállítás beszél. De lesz itt vetélkedő, tréfa, móka, kacagás, gyermeknapi meglepetés, igazi családi hétvége. Levél Debrecenből Újabb békéscsabai meditáció A Népújság ez évi március 27-i száma csak késve került a kezembe. Azazhogy: csak a kérdéses cikket küldték el hozzám... (Meditáció a zenekultúráról). Nem állhatom meg szó nélkül. Miért? Mert a cím komoly igényű kérdésfeltevésre utalt a zene érdekében. Szerény válaszokat kaptunk, s főleg vitathatókat. Pedig volna mit elgondolkozni a témán. Egy dologra azért figyelmeztetett a cikk: elsietett, szubjektív megállapítások — igazi öszszefüggések feltárása nélkül — csak látszatmegállapításokhoz és téves következtetésekhez vezethetnek. A művelődésügy csabai vezetői sok évvel előbb (talán akkor még nem is volt Csabán Rázga igazgató) kialakítottak egy elvet — legalábbis olyan „szándéknyilatkozat” formájában —, hogy Békéscsaba—Gyula—Békés kulturális programjait, főleg a nyáriakat, összehangolják. Sokan felhúzták akkor a szemöldöküket: mi ez? Pedig, ha azt vizsgálom, hogy az elmúlt évtizedek alatt — a sokat hangoztatott „pártállam” kézi irányításos módszere ellenére — mit ért el például Gyula város, akkor az említett szemöldökrántáson túl azt is el kell ismerni, hogy ott gyógyfürdőt létesítettek, új zeneiskolai épületet emeltek, s ezen túl kialakították a nyári várjátékok rendszerét. Vajon Gyula városnak több pénze volt, mint Békéscsabának? ... (A fentieket onnan tudom, mert az ötvenes évek elején Dallos Ferenc, az akkori polgármester igencsak invitált, hogy a tarhosi iskolát telepítsük át Gyulára! És a fentiek megvalósulását [megvalósítását!] is ígérte! Vagyis volt terve Gyula városának fejlesztésére!) És Békés város, a 40 év előtti nagyközség gesztusa? Csak pénzkérdés lett volna az, hogy akkor létrehozta a tarhosi énekiskolát?... Nem elég hát a hiányosságainkat felhánytorgatni (ma ez a divat!), valamit tenni is kell azok felszámolásáért, megszüntetéséért. Keresni kell az utakat-módokat a megoldásokra!... Kodálytól is tanulhatna Rázga József — amikor a tarhosi zenei napok másfél millióját sokallja —, mert mint kinyilatkoztatta: „Bizony szálka ez a zenei közvélemény szemében” —, ám ugyanakkor gondoljon arra is, hogy Kodály nemcsak azt állapította meg, hogy a nép zenei analfabéta, hanem kereste az utat, a módot, hogy megtaníthassa zenélni, énekelni nemzetét! De komoly indíttatást is kapott Rázga Szokolay Sándortól, aki a „megye zászlóvivőjévé” avatta fel egyik beszédében s ez megtalálható írásban is. (Magyar Kodály Társaság hírei, XI. évfolyam 1-2. szám, 1989. 4. oldal.) Idézek belőle: „Bz év január elején Békéscsabán járva”... — „ott Rázga József viszi a zászlót...” „Bízzunk, hogy Békéscsaba öszszefog az újraéledő Tarhossal, s visszaadják dicsőségének régi fényét”... A népújságbeli nyilatkozat egyáltalán nem a fentieket sugallja, annyira nem jő elő belőle az, amire Szokolay az említett cikk későbbi részében hivatkozott, Kodály szellemének idézése révén. A művelődésügy szeretete az adott helyen, az adott időben nagy dolog. Tett valamit azért Békéscsaba? Gondoljunk csak az aligmúlt jelenre, a gyönyörű megyei könyvtárra. Igaz, azt meg Lipták Pál „harcolta ki” a Kossuth-díjával, mint ahogy a gyulai dolgokat a régi polgármester. Ám emlékezzünk a régiekre is, a harmincas évekre Békéscsabán, az akkori Aurora Kör és Südy Ernő gyógyszerész tevékenységére. Milyen szép kamaraestekről olvashatunk! Mert nemcsak Kodály látogatta meg az erzsébethelyi dalkört, hanem jelentős hangszeres művészeink is megjelentek Békéscsabán. Jó lenne talán a csabaiaknak — s zenei téren elsősorban a zenei szakiskolának — az elődök nyomdokaiba lépni! De hát — sajnálatunkra — az ilyen gondolatok fel sem vetődtek a „meditáláskor”, s ha mégis, akkor azok legott kihullottak a Rázga József érdeklődésének „nagylyukú” rostáján, a csabai zenekarért vívott hadakozás közben. Ne az fájjon hát amit másutt csinálnak! Mert ha van koncepció — bár ez egyáltalán nem tűnik ki a cikkből! —, akkor is jó a buktató, hogy az adott időben a választás mire essék? Az viszont egészen biztos, hogy a menedzseri státusz nem fogja megoldani koncepció nélkül — hiszen azt kellene szerveznie! — a zenei élet kérdéseit, s főleg fejlődését sem tudja segíteni, különösen, „ha egy város ad magára”! Igenis, először rendelkeznie kell a helyi zenei élet fejlesztésének konkrét programjával. Csak ilyenek birtokában jöttek létre a gyulai várjátékos, a tarhosi énekiskola, majd később a’ tarhosi zenei napok. Ilyenek hiányában félkarú és valótlan az a mérleg, amelyik ebből az interjúból kisejlik. Csak érintőlegesen fejez ki valamiféle vágyat, de nem a lényeget, hogy hogyan lehetne minél több emberhez eljuttatni a zene művészetét. Az olvasó számára homály fedi azt is, hogy nem fékezik a csabai zenei élet fejlődését a zenei szakemberrel való ellátottság hiánya? (Tanácsok, zenei körök, iskolák, zenekarok.) Ennek a ténynek is bele kellett volna tartoznia, amikor „emelte mutatóujját a magasba” Rázga József az írás szerint. Csodálkozom, hogy a zenekar tagjai nem lázadoztak, amikor rájuk nézve ígysummáztak: „A jobb portékának mindig nagyobb a keletje”. Az is elgondolkoztató, ahogyan szóba kerül: „Miért növelik még mindig a programok számát?”... Ti. Tarhoson. A válasz egyszerű: azért, mert egy koncert nem jelenthet „zenei napokat”, másrészt, ha emlékeim nem csalnak, az 1989. október 6-i értekezleten szívesen felajánlottak a csabaiaknak is több koncertlehetőséget, fizetés ellenében. Nem vállalták. Még szerencse, hogy az újságíró, Nagy Ágnes mentette a tarhosiak becsületét is, mondván: „Nem biztos, hogy szerencsés a meglévő jót szépülni!” Köszönöm! Ez jólesett. Azt azért aláhúznám, hogy a tarhosi zenei napok előkészítésénél Békésen igenis támaszkodnak a szakemberek véleményére. Mégpedig kellőképpen! Epilógus Sajnálom az olvasót. Főleg a fiatalokat, akik nehezen érthetik meg, hogyan került a tarhosi fák közé a zenepavilon, az ország legjobb akusztikájú hangversenytermével? Kodály 1950. június 6-án „nagy jövőt” jósolt Tarhosnak, biztosan úgy gondolta, hogy „oda tudnak majd pénzt áldozni”. (Ez utóbbit nem Kodály mondta.) Az is igaz, hogy volt egyszer egy pártállam, amelyik művésztanári oklevéllel látta el a végzős zenetanárokat, viszont megfelelő tanári fizetés biztosításáról — talán éppen a fentiek miatt — elfeledkezett. Mert a tanításból is meg kellene élniük a zenepedagógusoknak is. Ez nem zenekari probléma, s ezt Rázga igazgatónak is tudnia kell. Jó, ha másfelé is tekintünk, s nyitott szemmel járjuk a világot De el ne ámuljuk nagyon! Nehogy a magunk értékeit — azokéhoz mérve sajátunkat —, túl kicsinek vagy túl nagynak találjuk. Bartók a „Contata Profana” után megírta a tervezett Triptichon második szövegét is. A szöveg alapján a „Virágok vetélkedése” című népdal szolgált. Bartók átformálta : Virágok vetélkedésévé. A szöveget végül Szokolay zenésítette meg kantáta formában, amelyik Bartók szövegéhez hűen így zárul: „Aki szebbet teremt, azt választom én.” Mintha ma is időszerű lenne!... Elég ennyi: biztatónak? Gulyás György