Békés Megyei Népújság, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-07 / 105. szám

„Eltemettük üket végre...” Istentisztelet az elesett katonákén, leventékért Kardoskúton (Folytasd* az 1. oldalról) ezt a napot — ismételgette többször is. Vasárnap délelőtt Gyo­mérn, a református temp­lomban ünnepi istentiszte­lettel kezdődött az itteni megemlékezés. Ezután avat­ták föl Varga Géza szob­rászművész alkotását, a két bronztáblát, melyen betű­rendben helyezkedik el a 365 gyomai áldozat neve: magyarok, svábok, zsidók együtt. A táblákat a temp­lomkert sarkában álló, 48/49- es szabadságharcban és az I. világháborúban ellesett gyomaiak emlékművének két oldalára helyezték. Gyászlobogó és nemzeti szí­nű zászló jelenlétében ad­tak itt műsort a helyi gim­názium tanulói, majd Jenei Bálint tanácselnök mondott bensőséges hangú beszédet, felidézve a névsorban sze­replő néhány emberhez fű­ződő személyes élményeit is. Mindkét helyen a hozzá­tartozók virágai borították el az ünnepség végeztével az emlékműveket. * * * Egy öreg, fejkendős néni üldögélt a padon az endrődi Hősök terén, kissé távolabb az eseményektől. Ide hallat­szott a nevek felolvasása. _ Hát eltemettük őket végre — mondta maga elé, majd rám nézett. — Én mindkét helyen érdekelt va­gyok: itt van az apám ne­ve — mutatott maga mögé az I. világháborús emlékmű­re — ott meg az öcsémé ... K. K. * * * Kardoskúton az evangéli­kus templomban tartott szombati istentiszteletre sok százan jötték el, hogy együtt imádkozzanak, em­lékezzenek. Emlékezzenek azokra a I. világháborúban eleset katonákra és leven­tékre, akiknek nem adatott meg a borzalmas világégés­ből a hazatérés. Édesanyák, szerető testvérek, hűséges hitvesek, árva gyermekként felnőtt férfiak és nők emlé­keztek e napon a halott fiúkra, a volt szeretőkre, a pótolhatatlan édesapákra, a halottakra, akiknek soha nem tudhatták meg utolsó gondolatukat, akiknek testét ismeretlen föld fogadta be, akik valaha istenhozzádot intették a szeretettek felé, de akkor még maguk sem tudták, hogy ahová ők in­dulnak, onnan nincs vissza­térés. Évtizedek múltak el anélkül, hogy a fájó és gyó­gyíthatatlan sebekről beszél­hettek volna. A hozzátarto­zók titkon siratták az el­esetteket ... Május 5-éltől! Kardoskú­ton van hol megállni egy percrel az emlékezőknek: az evangélikus templom, kert­jében állították fel azt az emlékművet, melynek már­ványtáblájára 48 katona és 10 levente nevét véste fel az utókor. Az avatás ünnepi forga­tagában egy sokat élt­­em­berrel hozott össze­ a sors. Gombkötő Mihályt annak idején, 1944 szeptemberében 62 leventetársával együtt hurcolták el. Barátai a tá­borokban vesztették életü­ket, az orosz fogságot, igaz, rokkantan,­ de ő túlélte. Túl­élte és úgy érezte, a hábo­rúban elesett társainak em­léket kell állítania. — 1989-ben kezdeményez­tem a Hazafias Népfront községi bizottságánál az em­lékműállítást. Rövidesen megszerveztük az Emlékmű Bizottságot és munkához láttunk — idézi fel az első lépéseket Gombkötő Miska bácsi. — Az ország minden részébe leveleket küldtünk, felkutattuk a miéig élő hoz­zátartozókat, így sikerült 58 elesett kardicskúti katona és levente nevét összegyűjte­nünk. A rokonok 98 ezer forintot adományoztak, a falusiak pedig 25 ezret er­re a célra. Társadalmi mun­kában készítettük el az ala­pot, majd a Cseh Zoltán,­­ orosházi tervező általi meg­álmodott emlékművet Ben­­csik Márton rövid idő alatt megépítette. Most már van hová tenni a virágcsokro­kat, a koszorúikat. Ettől a naptól fogva szeretteink nemcsak az emlékezetünk­ben élnek, hanem ahogy az írás mondja: Isten tenyeré­be vési bele övéi nevét — a hálás utókor pedig a már­ványtáblába. Cs. I. Kardoskúti koszorúk... Fotó: Gál Edit Gádoros­ táncos köszönti­ az édesanyáknak Szombaton a Gádorosra érkező idegent zeneszó és népviseletbe öltözött gyerek­sereg fogadta. Ezen a na­pon ünnepelte fennállásának 15. évfordulóját a falu néptánc- és zenei csoportja a Justh Zsigmond Művelődési Ház­ban. A jubileumi műsor köz­reműködői nemcsak szóra­koztatták a közönséget, ha­nem ez alkalomból köszön­tötték az édesanyákat is. Míg a színházteremben az énekkar produkcióját hall­gatták a résztvevők, addig a táncosok az utcán zsibong­tak, várva a fellépés pilla­natát Azt hinné az ember, a köz­­szereplés mindig kéztörde­léssel, lázas készülődéssel, izgatott toporgással jár együtt. Gádoroson, úgy lát­szik, ez nem szokás. — A gyerekek már meg­szokták, hogy tavasszal, anyák napján táncolnak. Nincs bennük félsz, lámpa­láz, hisz nap mint nap gya­koroltak — tájékoztat a ta­nár bácsi, Rajki István a kacagó, ugrándozó, sokszok­nyás kislányok­ kíváncsisko­dó gyűrűjében. Látva a népviselet sok szép darabját, nem állhatom meg kérdezés nélkül:­­ — Honnan ez a rengeteg, szebbnél szebb ruha? — Én a rokonoktól kap­tam — mutatja három alsó­szoknyáját, csipkés blúzát Rácz Hajnika. A többiek szinte kórusban kiáltják: anyukám varrta! ! x — Igen, igen —­ sóhajt fel Rajki István —, a szülői segítség nélkül nem men­nénk sokra. Szerencse, hogy a faluban nagy hagyománya van a néptáncnak, igénylik a gyerekek, felnőttek egy­aránt Utánpótlásban sincs hiány, mert a napközi ottho­nos első-második osztályok­ban órarendszerű oktatás folyik. Aki pedig kedvet kap, az később is folytatja. Debreceni Magdi 5. osztá­lyos, iskolás kora óta tán­­col Nemcsak a táncot a mozgást­ kedveli, de a kö­zösség kedvéért is szívesen vállalja a heti két tréninget A gyerekek között ott leske­­lődik egy pöttömnyi legény­ke, alig látszik ki a szok­nyák mögül. Dorogi Jancsika még csak elsős. — Nem vagyok vérbeli táncos — mondja megillető­­dötten a kisfiú. — De tán­colni már tudok, például cif­rát. —­ Ez a lényeg — álla­pítja meg beszélgetésünk vé­gén a tanár bácsi. — Nem profi táncosokat nevelünk, hanem olyan gyerekeket, akik fizikálisan erősebbek, terhelhetőbbek és alkalom­adtán a menyasszonytánctól kezdve minden táncban ott­hon érzik majd magukat. Velük nem fordulhat elő, hogy ne tudják, melyik a Jobb és melyik a bal lábuk! Cs. I. 28 623 ... például arról, hogy hét­fői lapunkban — mint Már­ton László olvasónk fogal­mazta — a Szovjetunióból hazajött Fidesz-delegációról szóló tudósításunkban „elfe­lejtettük megemlíteni, hogy elnöki rendelet tiltja a be­utazást Litvániába.” Íme, most megtettük. Mindehhez csupán egy dolgot szeret­nénk hozzáfűzni: e rövid tu­dósítás telexen érkezett szer­kesztőségünkbe, nem tettünk hozzá és nem vettünk el be­lőle. Olvasónk másik meg­jegyzése nem közérdekű, így —­­ amennyiben kérdésére még mindig választ kíván kapni — tárcsázzon ismét, ki kérje az illetékes újság­írót! Kedden többek között az az olvasónk telefonált, aki a Föld napjával kapcsolatos tudósításokat hiányolta la­punkból. Mivel nevét nem közölte, így ezúton kérjük: nézze meg szombati (április 21-i) lapszámunk 3. oldalát! Hogy helyi, Föld-napi ese­ményről nem tudósítottunk? Lehet De ne felejtsék! Mi csak arról tudjuk önöket tá­jékoztatni, amiről tudomást szerzünk. E témával foglal­kozó kollégánk pedig nem hallott — pedig érdeklődött — szűkebb hazánkban sem­mi Föld-napi rendezvényről. És ha már az olvasói vé­leményeknél tartunk, köszö­nettel vettük nyugdíjas ol­vasónk észrevételét a határ­őrök munkájáról, valamint Balogh Tamásné logikusan felépített, érdekfeszítő esz­mefuttatását a szlovák nem­zetiség helyzetéről. Vélemé­nyüket továbbítottuk az il­letékes kollégáiknak. Bizo­nyára jól hasznosítják a hal­lottakat további munkájuk­ban. Végül két olyan olvasói észrevételről kívánunk szól­ni, mely kissé nagyobb ter­jedelmet igényel. Lássuk hát az elsőt! „Miért burkolják a zöldterületet Békés belváro­sában?” — kérdezte egy természetkedvelő olvasónk Békésről. A városi tanács műszaki osztályának vezető­je, Tar-Kovács István el­mondta, hogy a piactér — szűkössége miatt — képte­len ellátni feladatát, ezért a végrehajtó bizottság válasz­tás elé került: vagy más helyre telepítik a piacot, vagy vásárcsarnokot építe­nek, vagy a jelenlegi helyen bővítenék. Mivel a jelenlegi helyhez ragaszkodott a tes­tület, a vásárcsarnok építé­sére még gondolni sem mer­tek (nincs rá fedezet), ma­radt a harmadik megoldás. A munkálatok célja az el­adóterület bővítése, illetve a parkolás megoldása. Ez utób­bit kívánják a korcsolyapá­lyán megoldani — mely té­len igény s időjárás szerint visszaállítható eredeti álla­potába —, ahova egy csatla­kozó útszakaszt építenek, le­hetővé téve ezzel mintegy 100 személygépkocsi parko­lását. Legalább ennyire közérde­kű, idős olvasónk panasza: gyerekek jártak nála, tele­fonkönyvet ígérve az előre kifizetett pénzért. Természe­tesen telefon­könyv nélkül nem ütötték nyélbe a kétes üzletet, ám gyanúját —hogy szélhámosságról lehet szó — elmondta nekünk is, nehogy legyenek, akik hozamra fi­zetnek, és se pénz, se tele­fonkönyv ... A Szegedi Táv­közlési Igazgatóság marke­ting-előadója, Molnár Fran­ciska kérésünkre elmondta, hogy a telefonkönyv terjesz­tésének jogát az üzem dol­gozói kapták meg, így egy­részt a kijáró műszerészek, másrészt az üzem békéscsa­bai — István király téri — ügyfélszolgálata irodájában vásárolható meg az új tele­fonkönyv, melyből elegendő mennyiség áll a telefon-elő­fizetők rendelkezésére. Az olvasónk által elmondott módszertől a békéscsabai távközlési üzem dolgozói — mint mondták — maximáli­san elhatárolják magukat. Kár, hogy a konkrét ügyben nincs bővebb információjuk, hiszen így nincs lehetőség kivizsgálni az esetet. N. A. 1990. május 7., hétfő 2x2 néha öt?­ Aki válaszol: a lezuhant gép pilótája A 19 éves Kaluzsa Csaba pénteken — amikor mások az ötórai teájukat forráz­hatták — vitorlázó repülő­gépével­ a békéscsabai repü­lőtér szélén a szántóföldre zuhant. A vékony, magas fiút másnap reggel kórházi ágyán faggattam a szeren­csétlenség körülményeiről. — Mire emlékszik a tör­téntekből? — • ötórás repülés után gyenge szélben a Veszély­­csárda felé siklottam — mondta Kal­uzsa Csaba. Ki­nyitottam a futót, s jobb fordulóval ráálltam a le­szállópályáira. Ekkor hirte­len csend lett, s érzékeltem, hogy „elhúzom” a sebessé­get. — Ez mit jelent? — Azt, hogy a gép meg­állít egy pillanatra, s elfor­dult Onnan visszahoztam még, de nem volt már ele­gendő sebességem. Már csak arr® törekedhettem, hogy ne orral ütközzek a földnek. — Milyen magasságból zuhant le? — A műszer 100 métert mutatott. — Hogyan ért talajt? — Csak azt láttam, hogy jön a föld. Amennyire le­hetett, arra törekedtem, hogy a hasára érkezzen a gép. — A földetéréskor tuda­tánál volt? — Eszméletemnél voltam, csak úgy éreztem, hogy nem ka­pok levegőt. — Az enyhe agyrázkódá­son túl más sérüléseket is szenvedett. — Az arcomat a botkor­mány ütötte meg, a törzse­men a bőrt a hevederek sértették fel. A lábam a mű­szerfalba ütközött. Amikor láttam, hogy baj van, arra figyeltem: valamennyire tartsam az irányt Az utol­só pillanatban viszont fel­kaptam a lábamat, hogy ne zúzódjon össze. — Mióta repül? — 1988 őszén végeztem kl a tanfolyamot, s 1989 már­ciusa óta repülök. Jelenleg „C” vizsgám van, ez az öt­órás — időtartam-repülés — a „D” vizsgához kellett. — Hogyan került ki a tö­rött gépből? — Fájdalmaim voltak, kü­lönösen a hátamban érez­tem. Egy Trabant megállt az út mellett, valószínűleg a leszállásomat akarták meg­nézni. Ők szaladtak oda és segítettek kiszállni a gép­ből. — Repülős társai azt mondják, hogy a műszer szerint az ütközés pillanatá­ban a normálisnál 9,5-ször nagyobb nehézségi erő ha­tott önre. Mit észlelt ebből? — Azt, hogy majd szét­szakadtam. — Mi a véleménye a ro­mán gépről, amellyel repült? — Csodálatos­ gép. — Lehet, hogy butaságot kérdezek: elment a kedve a repüléstől? — Dehogyis! — vágta rá gondolkodás nélkül, s úgy nézett rám, amint rendesen egy marslakóval találkozva tenné az ember. Egy régi repülős film címére és slá­gerére gondolva bólogattam: igen, az égen járóknak a 2X2 — néha öt. Csaba szombaton délelőtt elhagyhatta a kórházat El­ső útja a repülőtérre veze­tett. S ott senki sem cso­dálkozott ezen. Klubtitkára, Halasi Gábor a fiú jövőjé­ről szólva annyit mondott: az ilyen emberekre szüksé­gük van. K. A. J. Vakmerfiek vagy buták? Lányok szökésben Gabriella, a csabai „Po­cok” diszkóban ismerkedett meg a cigányfiúval. Máso­dik randevújuk alkalmával a fiú megjegyezte: ha nincs semmi dolga, elmehetne ve­le Sarkadra, a szüleihez. A 13 éves kislány nem sokat teketóriázott Anélkül, hogy bárkinek szóltak volna, fel­ültek a legelső vonatra, és irány Sarkad. A fiú­­családja csöppet sem csodálkozott azon, hogy a lány náluk aludt, sőt, biztatták őket: ha sze­retik egymást maradhat­nak, lakhatnak náluk, ameddig csak akarnak. A kislányt persze keresték a szülei, de szállásadói „jóté­konyan” elrejtették a kül­világ szeme elől. Csak hó­napok múltán­­ bukkantak rá a rendőrök. Gabriella a szerencséseb­bek közé tartozik. Meg­gondolatlan lépése az e korban gyakori érzelmi okokkal magyarázható. Van rá remény, hogy élete nor­mális mederbe terelődik. A történtek bizonyára sokkal mélyebb nyomot hagytak Ildikóban. A lány rendezett családnak, jó anyagi körülményeknek fordított hátat amikor ösz­­szeköltözött egy 16 éves sarkadi cigányfiúval. A kétszobás lakásban a fiú szeleivel és öt testvérével éltek. Egy reggel, amikor élettársa elment hazulról, a lányt — kést szorítva a nyakára —, megerőszakolta a fiú apja. Ildi az ablakon át szökött meg, s a rend­őrök védelmét kérte. Az­­apósa persze mindent le­tagadott. Szerinte a szexu­ális kapcsolat kölcsönös megegyezés alapján jött létre, s ezt tanúként bizo­nyította — a felesége! Je­lenleg folyik a rendőrségi vizsgálat, ám rendkívül ne­héz bebizonyítani, mi is történt valójában. Jó néhány leányszökés, leányszöktetés volt az utób­­­­bi időben megyénkben. So­kan kerültek cigány csalá­dokhoz, néha elképesztő körülmények közé. Mit te­het a rendőrség? — kér­deztük Galgóczi Ferenc fő­hadnagyot, a Gyulai Rend­őrkapitányság közrendvé­delmi alosztályának vezető­jét. ^' • — Szinte semmit, hiszen ahhoz, hogy bekopogtas­sunk egy állampolgár laká­sába, valamilyen bűnügy­nek kell történnie. Hogy ki, kit és meddig lát vendégül, az magánügy. Sajnos, eze­ket az­­elcsavargott kislá­nyokat előszeretettel fogad­ják be a cigány családok, amelyekben nem mindig a társadalom által elfogadott erkölcsi normák szerint él­nek. Természetesnek tartják például, hogy egy 12-13 éves­­ lány élettársi kapcsolatot létesít, gyereket szül. Elő­fordult, hogy szinte fény­űző otthonból olyan lakás­ba került az ifjú hölgy, ahol se víz, se villany, s egy pár négyzetméteres szobában tízen laktak. Nehéz elkép­­zelni, mi vonzotta ide. Ta-­­­lán a rosszul értelmezett­­ szabadságvágy? Egy biztos: ilyen esetekben nem csak a lányokat kell hibáztatni. Gondolja meg alaposan a szülő, kivel, mikor, , hová engedi el gyerekét. Az ese­tek többségében a kapcso­­lat diszkóban, vagy más szórakozóhelyen kezdődik. Vajon mit keresnek itt tíz­­tizenkét évesek? Egy biz­tos: a szülőknek jobban kell figyelniük a magukat felnőttnek érző, de még ko­rántsem felnőttként gondol­kodó gyerekeikre, mert az elővigyázatosság egy életre szóló rossz élménytől ment­heti meg őket -gubucz-‘

Next