Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-21 / 299. szám

o 1990. december 21. ptetek Zengett a halleluja Forró ünneplés egy igaz koncertért — a Mezőberényben és Eleken rendezendő két kon­cert példátlan méretű ösz­­szefogás eredménye — hí­vott karácsonyi hangverse­nyeikre Törzsök Attila leve­le. Az eleki tanár és karnagy nem egyszer bizonyította már a­­gyerekek, a zene — és mindig együtt a kettő! — iránti elkötelezettségét. Ta­lán legnagyobb vállalkozása volt eddig az „Éneklő Elek”, a sokak számára emlékeze­tes megyei kórustalálkozók sorozata. Az eleki művelődési ház szerény színpadán karácso­nyi díszletek: fenyőfa, szó­szék, fakereszt. Néhány nappal az ünnepiek előtt magunkba nézésre késztető jelképekkel. Lassan elsöté­tül a terem, megszólal a bé­késcsabai Bartók Béla Ze­neművészeti Szakközépisko­la tanáraiból és növendé­keiből verbuválódott zene­kar, majd tiszta, szép ének hangzik fel körben, a falak mentén. A mezőberényi Pe­tőfi Sándor Gimnázium kol­légiumi énekkarának, az ele­ki gyermekkórusnak, az ele­ki zenebarátok vegyes kará­nak tagjai ünnepélyes lép­tekkel felsorakoznak a szín­pad előtti lépcsőn. Száz to­rokból zeng a halleluja. A hangversenyt­­ egyházi és vallásos népénekekből, spirituálékból, Liszt és Bee­thoven műveiből, bibliai idézetekből, Reviczky, Ady verseiből állította össze Törzsök Attila. Jézus szüle­tésén, tanításain, a költők szavain, a zene nyelvén át az emberi élet örök értékeit mutatták fel lelkes segítői, diákok és tanárok, Tihanyi Tóth Csaba színművész és a zongoránál Csonka Bar­na. Valódi ünnepi hangula­tot keltettek, nem egyszer átélhette köztük a hallgató a megtisztító pillanatot. „Tömjénbűzös, gaz korsza­kokban, / Mikor öltek, ra­boltak Krisztus-hitben; / Akkor is az Emberben ma­radt meg / Egyedül és leg­tisztábban az Isten.” Ady Endre szavait nemcsak hal­lani, hanem érezni, látni is lehetett a teremben, a sze­mekben : sikerült rátalálni az emberben rejlő jóra... Beethoven örömódáját oly hittel énekelték, hogy az iga­­zabbul ragyogó koncertte­remben, hivatásos kórussal sem szólalhatott volna meg. Nem csoda, ha forró ün­nepléssel ért véget a kon­cert. Létrejötte sem min­dennapi. Másfél hónapja az eleki karnagyot volt tanít­ványa, a mezőberényi gim­náziumban tanuló Czirok Gabriella kereste fel kó­rusművekért. Mikor a kar­nagy elvitte a berényi kol­légiumba a kottákat, nem egy, hanem több mint harminc énekelni akaró lány várta! így kezdődött a me­zőberényi és eleki koncert története, s folytatódott sok munkával, lelkesedéssel, akarattal. — Úgy éreztem, pártfo­golnom kell ezt a lelkese­dést — mondja Törzsök At­tila —, mert aki pedagógus, és az ilyesmit nem támo­gatja, adja vissza a diplo­máját, bárhol is szerezte azt. Lám, az éneklő szájakat nem lehet betapasztani. Elek is újra várja tavasz­­szal a daloló kórusokat. Sz. M. Jelenet az elek! előadásból: összevont kórus a színpadon fotó: oá: Edit Kisuu Kyuti Gondolatok egy hangverseny után „A hegedűk végeztek, s úgy megyek most haza a hangverseny után, mintha agyamba rakott volna fészket egy egész liget csalogány.” Szabó Lőrinc Hangverseny után című versének idézett sorai jártak eszemben, ami­kor december 17-én hazafe­lé ballagtam a Békéscsabai vonós-kamarazenekar — mű­vészeti vezető Tóth István — karácsonyi hangversenyé­ről. Szerény meghívó invitált a hangversenyre, híven tük­rözve a kamarazenekar anyagi lehetőségeit. . A műsor összeállítása nemcsak szakértelemről, ha­nem kifinomult ízlésről is tanúskodott, méltó volt a kö­zelgő ünnephez, a karácsony­hoz : Manfredini: Concerto, Bach: Air és Andante, Bar­ber: Adagio, Albinoni: Ada­gio és Corelli: Karácsonyi concerto Op. 6. No 8. Csupa barokk mester, kivételt ké­pezett Barber, aki 1910-ben született (meghalt 1981-ben) amerikai zeneszerző, és aki­nek zenei nyelvezetében Stravinsky neoklasszicista korszakának befolyása csak­úgy megtalálható, mint a dzsessz hatása. Az említett stílusbeli jellemzők ellenére sem rött ki­­bemutatott műve a műsorból, talán mert a hatások éppen erre a műre nem voltak jellemzőek. Át­szellemült, míves előadása legalább annyira hatott a közönségre, mint a közis­mert művek. Újdonságnak számított Francesco Manf­­redini (olasz) Concertója, mely ugyancsak ritkán sze­repel a hangversenyek mű­során, talán mert a szerző­nek nem sok műve maradt az utókorra. A többi mű régi ismerő­sünk és szívesen hallgattuk a magunk által is dúdolt dallamokat,­­kivált precíz, szép előadásban. Például Jo­hann Sebastian Bach Airjét a III. D-dúr szvitből, mely dallamkarakterével tér el a szvit tánctételeitől, Tomaso Albinoni opusszám nélküli szonátájának részét, a g­­moll Adagiót. Arcangelo Co­relli karácsonyi concertója pedig a szerző legjelentő­sebb műveinek, a 12 con­certo grossónak gyöngysze­me. Örömmel vettük ráadás­ként Vivaldi híres Négy év­szakok című művének rész­letét. (Tél.) A művek elő­adását mindvégig a zeneileg pontos, átélt, rendkívül mu­zikális előadásmód jellemez­te, melyben kiemelkedő he­lyet biztosítottak a szólis­ták: Tóth István, Veress Jó­zsef, Fejes Antal, valamint a csembalón és orgonán közreműködő Csontos József. A hangverseny azonban más gondolatokat is ébresz­tett bennem, melyek, úgy érzem, nem maradhatnak említés nélkül. Ezek a­ zene­kar létéhez kapcsolódnak. Több mint egy éve működ­nek, eddigi legjelentősebb anyagi bázisuk az a művé­szeti ösztöndíj volt, melyet a megyei tanácstól kaptak.­­Alig több 27 ezer forintnál és gondolom, nem tudtak belőle átmenteni a követke­ző évre.) Egy év alatt négy hangversenyt adtak Békés­csabán. A zenekar tagjai na­pi, heti munkájukon túl gyakorolnak, próbálnak, kon­certeznek. Tanári­­ és más munkájuk mellett ez komoly megterhelést jelent, de csi­nálják, mert felismerték an­nak tényét, hogy a humán műveltség háttérbe szorítása komoly károkat okoz az em­berek érzésvilágában. Dr. Sárhelyi Jenőné Szociális alapítvány Békés Megye Szociális Alapítványa megkezdte mű­ködését. Az alapítvány céljai között szerepel a harc a ro­hamos elszegényedés ellen, a segítség azok számára, akik önhibájukon kívül ke­rültek hátrányos helyzetbe. Az alapítvány támogatni kí­vánja egy magas színvonalú szociális intézményhálózat és szolgáltatórendszer kié­pítését a megyében, s e szo­ciális háttérrel a térség gaz­dasági megerősítéséhez való hozzájárulást. Hosszú távon tervez ez a szociális alapítvány, e táv­lati cél esélyt teremteni a rászorulók számára a meg­kapaszkodáshoz, a felemel­kedéshez, egy olyan alapít­vánnyal, amely az állam és az önkormányzatok mellett hathatós befolyást gyakorol a megye szociális helyzeté­re. A kuratórium tájékoztatá­sa szerint, tehát Békés Me­gye Szociális Alapítványa megkezdte működését, alap­tőkéje 3 millió forint, ennek növelésében számítanak a jóérzésű emberek adomá­nyaira, támogatására, az ala­pítványhoz való csatlakozás­ra. Az alapítvány pénzét a Budapest Bank Rt. 261-11045 számú számláján kezelik, e számlán lehet tehát a ne­mes kezdeményezést befize­tésekkel támogatni. Távolodó karácsonyi száncsengők A behavazott ósdi léckerítés úgy ille­­geti magát ennek a régi fénykép­felvételnek előterében, mintha csak­is reá lenne kíváncsi az a kései szemlélő. Kedves ismerősömtől, „érparti” Valacz­­ikai Sándor bátyámtól, a régi paraszti életképek jó szemű, amatőr fotósától kap­tam ezt az 50-60 évvel ezelőtti felvételt, amelyet a ködbe vesző szánfogat látvá­nya miatt őrizgetek, nem is tudom, hány esztendő óta. Behunyom szemeimet és látom a hajda­ni tovascikló szánkókat és hallom a távo­lodó száncsengők csodálatos zenéjét. A ka­rácsonyi rokonlátoga­tásról hazainduló sze­retteink búcsúzásának lélekharangjai vol­tak ezek a hangok, amelyeket még napok múltán is ott hallottunk csilingelni a megüresedett tanya nyomasztó csendjé­ben. Az igazi testvérszeretet, a rokoni köte­lékek ápolása dolgában, azt hiszem, jócs­kán lenne tanulnivalónk elődeink pél­dájából. A hagyományos nagy ünnepek, a családi események, illetve az egyéb jeles napok (pl. disznótor) ürügyén évente többször is felkerestük legközelebbi hoz­zátartozóinkat. Az igazi nagy vendéges­kedés ideje azonban mégiscsak a kará­csony volt emberemlékezet óta. A szent­estét mindig csak a legszűkebb családi körben töltöttük, de a következő ünnep­napok valamelyikén rendszerint útrakel­tünk szeretteink meglátogatására. A talál­kozás, a téli utazás igazi örömet, a gyer­mekek számára pedig valóságos élményt jelentett. Napokkal előtte lázasan készül­tünk a gyakran kemény megpróbáltatás­sal, áldozatvállalással járó kirándulásra. A közlekedési lehetőségek korabeli szint­je, illetve a mi anyagi lehetőségeink miatt, számunkra legtöbbször a gyaloglás, jobb esetben a szánkózás jöhetett számítás­ba. A Vásárhely—Tisza-vidéki lakhelyünk, és a Békéssámsonban élő rokonaink kö­zötti jó 30 kilométeres távolság „gyalog­szerrel” való megtételére éppúgy gondol­kodás nélkül vállalkoztunk, mint a 4-5 órás szánkózásra. A „napi járóföldnek” tekinthető távol­ság megtételéhez egy kis élelemre, ivó­vízre és egy kutyaütő bunkósbotra volt csupán szükségünk. Szerencsés esetben felkéredzkedtünk egy-egy szánkóra, ame­lyen azonban megfelelő takaró híján, egy óránál hosszabb időn át nem volt tanácsos utaznunk. A nagy hidegben való hosz­­szabb szánkózásnak ugyanis voltak olyan íratlan szabályai, amelyeket ajánlatos volt betartani. Indulás előtt pl. a bőséges táp­lálkozás, a forró tea sohasem maradhatott el. További nagyon lényeges dolog volt az „alsövényre” terített bőséges száraz szal­ma, a jó ülés és a jó takaró. Frissen tö­mött szalmazsák az ülésen, báránybőr „kucsma” a fejen, jó nagy bőrcsizma a lábon, és vastag szőrű „suba” legyen az utason! Száraz hideg esetén szőrével ki­felé, havazás esetén szőrével befelé for­dított subába kellett burkolóznunk. Hosz­­szabb utazás esetén nagyon jó szolgálatot tett a kemencében előmelegített tégla, il­letve a forró vízzel töltött palack, ame­lyet vastag, puha szövésű zsákba burkol­va lábaink alá helyeztünk az üléstérben. Ilyen alapos előkészület esetén öröm volt a szánkózás, de nem egészen ve­szélytelen. A köd ugyanis a szánfogatot hajtó ember számára is bizonytalanná tette a közlekedést. A gyakran tejfehér téli ködben jószerével lovaink ösztönére, illetve rendkívüli módon kifinomult látá­sára és hallására voltunk utalva. Az előt­tünk haladó gyalogost lépteinek neszéről, vagy talán szagáról, de mindig észrevet­ték ezek az okos jószágok, és kellő idő­ben, szabályosan kikerülték. A szembe jövő szánkó észlelésében is megelőztek bennünket lovaink, és azt horkantásuk­­kal, nyerítésükkel, vagy prüsszentésükkel mindahányszor értésünkre is adták. Mindamellett természetesen szükség volt egy rendkívül népszerű és igen jól bevált, közlekedésbiztonsági ősi eszközre, a szán­csengőre. Enélkül egy valamirevaló szán­fogat napfényes időben sem kelhetett út­ra. A csengőszó jelentette a szánkózás va­rázsát, a téli utazás romantikáját. A csen­gők, anyaguk, formájuk, méretük és hangszínük tekintetében végtelenül válto­zatosak voltak. A közönséges bádog ko­­lomptól kezdve, a legkülönfélébb réz- és acélcsengőn át az egészen aprócska fém­­csörgőkig minden előfordulhatott a szán­­kórúd végén, illetve a lovak szerszámai­nak különböző pontjain felfüggesztve. Em­lékszem olyan „úri” szánkóra, amelynek réz- vagy talán ezüstcsengői, a hármas alaphangzatra behangolva, valósággal mu­zsikálva suhantak el mellettünk. A szánfogat díszítése, a szánkó vasalá­sa, kiképzése és festése mellett a szán­csengők gazdagsága is beletartozott az ak­kori státuszszimbólum fogalmi kategóriá­jába. Mindennél fontosabb volt azonban a száncsengőknek az a szerepe, amelyet a téli ködben bolyongó, netán tévelygő uta­zók eligazításában játszottak. Jelzésnek, figyelmeztetésnek, de támpontnak, bizta­tásnak, menedéknek is felfoghattuk a kö­zeledő, vagy távolodó száncsengőknek a lovak lépésütemére ritmikusan zengő hangját, amelyről nem csak lovaink, de mi, emberek is megérezhettük az egymás­hoz való közeledés örömét, netán a tá­volodás szomorúságát. Nos, nagyjából ezek a gondolatok jut­­nak­ eszembe a távolodó csengőszó, illetve a távolodó emlékek kapcsán. Eszembe jutnak a ködös hajnalok, amikor útrakel­tünk a vásárhelyi pusztán átívelő havas téli utakon, hogy együtt legyünk a szere­tet­ ünnepén. Igaz, hogy az előmelegített téglák félúton már rég kihűltek, de a szív­melegség, amely abban az időben egy ki­csivel magasabb fokon izzott, mindahány­szor­­kitartott a szánkózás célpontjáig. M­ost ismét elérkezett a karácsony. Most is havazik és köd borítja az utat, amelyen járni szeretnénk. Félő, hogy ez a tél minden eddiginél hide­gebb lesz és hol vannak már a száncsen­gők? Jó lenne sok-sok előmelegített tégla a szíveink köré és szép tiszta csengőszó, hogy irányt tudjunk tartani a jó úton ha­ladókkal, és időben ki tudjunk térni a közeledő veszély elől... Pleskonics András

Next