Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14-15 / 63. szám

1848-1849 J© ..Szomorú szívvel gondolok vissza arra a ker “ A fogoly magyar hadsereg tagjai Gyulán és Sarkadon. Mikor megjött a parancs, hogy Gör­­geyt a főhadiszállásra kell szállítani, ennek a feladatnak a végrehajtásával Rüdiger gróf segédtisztjét, Trompovsz­­kij alezredest bízta meg, kinek emlékül Görgey átadta katonai érdemkeresztjét — a magyar címerből átvett babérko­szorúval övezett keresztet. A tábornagy a foglyot nagyon udvariasan fogadta. — Üdvözlöm, Görgey tábornok — köszöntötte. — Görgey Artúr — válaszolta Gör­gey, és tisztelettel meghajolt, ezzel ki­fejezve azt, hogy immár magánember­­nek tekinti magát. Ő főméltósága néhány estét végig­beszélgetett vele, és úgy nyilatkozott róla, mint ügyes hadvezérről, mikor pedig megtudta, hogy Görgey — nem lévén pénze élelemre — huszonnyolc rubelért eladta kitűnő lovát, egy angol kíntert, négyszáz félimperiált ajánlott fel neki, melyet, mint hallottam, Gör­gey később köszönettel visszafizetett. Hamarosan megjelent azonban Haynau segédtisztje, és Görgeyt egy orosz csendőrtiszttel együtt a stájerországi Klagenfurtba, az osztrák uralkodó által állandó tartózkodási helyéül kijelölt városba kísérte. Eközben a fogoly magyar hadsereget a Pest felé vezető úton Sarkadra irányí­tották, ahol Annep altábornagynak, a 2. lovashadosztály parancsnokának a fel­ügyelete alá került. De mivel neki nem volt segédtisztje, sem vezérkara, pedig előreláthatólag sok írásbeli ügyet kel­lett intéznie. Rüdiger gróf abban a meg­tiszteltetésben részesítette, hogy e tá­bornok beleegyezésével beosztott hoz­zá arra az időre, míg a foglyok az ő felügyelete alatt maradnak. Jövendő sorsukat illetően egyébként teljes bi­zonytalanságban voltunk, és amennyi­re tudtuk, igyekeztünk őket biztatni; ezt abban a reményben tettük, hogy leg­alább az életük megmarad. Ezt a re­ményt akkor a trónörökös bécsi útjára alapoztuk, és őfenségének Görgey, testvérei és segédtisztjei számára sike­rült kegyelmet kieszközölnie. Grünne osztrák tábornok valóban meg is érke­zett Aradra azzal a paranccsal, mely Haynau tábornoknak megtiltotta, hogy a foglyok életével rendelkezzék, de a szerencsés győztes, ahogy saját magát titulálta, sietett minél előbb bosszút áll­ni azokon, akik oly gyakran győzedel­meskedtek felette. Szomorú szívvel gondolok vissza arra a két hétre, amíg ezek a szerencsétlenek a mi foglyaink voltak, de meg kell jegyeznem, hogy nem is lehetett volna nemesebb, jószán­­dékúbb és viselkedésében barátságo­sabb emberre bízni ezt az ügyet, mint Antep tábornokra, aki a foglyok nehéz sorsát minden rendelkezésére álló esz­közzel megkönnyítette. Sarkadon kaptuk a hírt, hogy Arad vára Buturlin vezérőrnagynak megadta magát. A vár megadása Görgey alábbi levelének volt a következménye, me­lyet Damjanichnak, a várparancsnok­nak írt 1849. augusztus 14-én. Kedves barátom, Damjanich! amire érett megfontolás után elhatá­roztam magam, tegnap véghezvittem. Minden, ami az én parancsnoksá­gom alatt állt, és egy sereg alakulat, amely csak utólag jelentkezett parancs­nokságom alá, feltétel nélkül letette a fegyvert, és most olyan bánásmódot tapasztalunk, amely meglep, szinte megszégyenít, mert ha megpróbálom a fordított esetet elképzelni, nem tudom, szavatolhatnám-e feltétlenül, hogy minden tisztünk ugyanilyen kedvesen, lovagiasan viselkedjen az ellenséges hadifoglyokkal. Azért közlöm ezt veled, mert ez egyelőre a legfontosabb számodra. Most pedig rátérek leveled megvá­laszolására, melyet két hadikövetedtől kaptam, és tartalmát gróf Rüdiger tá­bornok úrral is közöltem. Én is, akárcsak te, feltételeket akar­tam szabni, és a legudvariasabb, de igen határozott válasz így szólt: az orosz csász­­hadsereg nem azért jött Magyar­­országra, hogy tárgyaljon, hanem hogy harcoljon, és ugyanez a válasz szól ne­ked is és minden más csapat- és várpa­rancsnoknak, így tehát minden egyes parancsnok ♦Részlet Rüdiger gróf segédtisztjének visszaemlékezéséből dolga, hogy mérlegelje, melyik köteles­ség szentebb, személyes becsvágyát félteni és még sokak életét és egészsé­gét feláldozni érte, vagy pedig a hazát és szerencsétlen békés lakosait a továb­bi háborús nyomorúságtól megoltal­mazni. Nézetem és a parancsnokságom alatt álló legbátrabbak nézete szerint nincs már egyéb kötelességünk, mint sze­gény szorongatott hazánkat megóvni mindazoktól a szenvedésektől, amelye­kért semmit sem vagyunk képesek el­lenszolgáltatásként nyújtani. Fontold meg ezt, és hidd meg, én azt a szomorú tapasztalatot szereztem, hogy éppen azok, akik a veszély pilla­natában a leggyávábban viselkedtek, mihelyt már nem kell veszélytől tarta­niuk, egyszerre a leghangosabbak lesz­nek. Ő főméltósága, herceg Paszkievics tábornagy úr kijelentette, hogy nem fogadhat el előleges feltételeket, de azt hiszi, hogy a várőrség bizalmát kiérde­melte azzal, ahogy velünk bánik. Ő főméltósága már csak azért sem bocsátkozhatik tárgyalásokba, mert akkor nem lesz módja az osztrák körül­záró csapatot orosszal felváltania, de ha a vár őfelsége az orosz cár csapatainak feltétlenül megadja magát, könnyen megteheti és meg is teszi ezt. Neked, mint a vár parancsnokának, sem parancsolnom, sem tanácsot ad­nom nem szabad, legfeljebb kérhetlek, hogy inkább az emberiesség, mint a dicsőségvágy előtt nyisd meg szívedet. Damjanich, a magyar hadsereg egyik legkitűnőbb és legbátrabb tábor­noka szintén Sarkadra akart jönni, aho­vá az aradi várőrséget is irányították, hogy Görgey seregeivel egyesítsék, de útközben sebe kiújult, megbetegedett, és kénytelen volt Gyulán maradni. An­nep főhadsegéd odaküldött, és megpa­rancsolta, hogy elővigyázatosságból állítsak mellé egy orosz tisztet. Damja­nich magas, daliá­s nagyon kellemes és művelt férfi volt. Állát hatalmas fekete szakáll borította, Magyarország lovag­jának tartották. Ő azt állította, hogy az aradi Várőrségnek Buturlin néhány ked­vezményt ígért, főként azt, hogy soha nem adják át őket az osztrákoknak. Rögtön megértettem, hogy ez így nem történhetett meg, és azonnal értesítet­tem Annep tábornokot. A dolog magá­tól tisztázódott: Damjanich közlését semmiféle írásos bizonyíték nem tá­masztotta alá, Buturlin pedig azt a pa­rancsot kapta, hogy az aradi vár helyőr­ségének ugyanolyan feltételeket kínál­jon, mint amilyenekkel Görgey seregei tették le a fegyvert. Ennek alapján An­tep tábornoknak nem állt módjában, hogy elfogadja Damjanich követelését, annál kevésbé, mert a várőrség már Sarkadon volt. Amikor átadtam ezt a választ, Damjanich, tudván, hogy az osztrákok őt különösen gyűlölik, elke­seredett, nekem pedig végig kellett hallgatnom gyönyörű fiatal feleségé­nek erős szemrehányását. Damjanich­­né mindenhová elkísérte férjét, és akkor éppen a tábornok törött lábát kötötte át. A szerencsétlen Damjanichot még arra sem találták méltónak, hogy főbe lőjék, hanem Haynau parancsára­­ felakasz­tották. Foglyainkhoz visszatérve azt láttam, hogy az a terület, ahol el voltak helyez­ve, fokozatosan temetővé alakult át. Az eltakarítatlanul ott maradt szemét, a kétnapos szakadatlan eső, a hideg éj­szakákkal váltakozó forró nappalok és a sovány koszt a kolera nagymértékű el­terjedésének okozóivá váltak, úgyhogy naponta közel harmincan haltak meg. Ebben az időszakban különösen a nők tűntek ki önfeláldozásukkal, s a szere­tet, gyengédség és könyörület példái mellett nemegyszer voltam tanúja an­nak, hogy a feleség zokogva és kétség­­beesetten zárta le éppen meghalt férje szemét. Az a veszély fenyegetett, hogy ez a szerencsétlen helyzet lázadásra ad alkalmat, ezért a tábornagy, ahogy An­nep főhadsegéd jelentését megkapta, rögtön megparancsolta a foglyok át­szállítását Gyulára Wenckheim gróf­nak, Radetzky vejének közeli hatalmas birtokára. Wenckheim gróf pompás kastélya versailles-i mintára épült. A birtokot terjedelmes parkok, mestersé­ges tavak, vízesések stb. díszítik. A birtok ura főként kiváló méntelepével foglalatoskodott, s többször javasolta, hogy vegyek tőle lovat, de zsebem min­dig üres volt. A gróf mint okos ember, kinek viszonya Radetzky gróf vejének minőségében mind a magyar tisztek­hez, mind hozzánk kétértelmű volt, mindig nagyon jól feltalálta magát. A magyar hadseregben sok ismerőse szolgált, mint például Leiningen gróf, Esterházy, a Schm­idegg grófok, Szé­chenyi gróf és mások, kikkel korábban a bécsi társaság legmagasabb köreiben szokott találkozni. Most fogadnia kel­lett őket, s közben nem éreztethette ve­lük helyzetük kényelmetlenségét, külö­nösen a mi tisztjeinkkel összehasonlít­va, kik szövetségeseknek és barátok­nak számítottak. Azzal kezdte, hogy meghívott magához annyi embert, amennyit csak a hatalmas termekben el tudott szállásolni, vagyis körülbelül kétszázat, és majdnem két hétig nála laktunk. Annep főhadsegédnek, mint parancsnoknak, átengedte a saját dol­gozószobáját, nekem pedig a grófné kabinetjét jelölték ki. Tábornokunk, hogy a ház úrnőjének kedvébe járjon, őröket állíttatott fel, hogy a kastélyt és a kertet minden rendbontástól megóvja. A gróf teljes ellátásunkról gondosko­dott, s valóban úgy éltünk nála, mint egy angol lord kastélyában. A múltról megfeledkeztünk, és bár aggódtunk a jövő miatt, különböző reményekkel igyekeztünk megnyugtatni magunkat. Esténként kellemes társalgás alakult ki, melyben mindenki részt vett, a grófnő szerette a zenét, és koncertező zené­szek rögtön akadtak. Néha még táncol­tunk is, és itt tanultam meg a „csárdást”, ezt a gyönyörű magyar táncot, melyet a magyar hölgyek oly kecsesen járnak. Gyula az eliziumi mezőkre hasonlított, mindenki szórakozott, lakomázott, mulatott. De szívünkre ólomsúlyként nehezedett az a gondolat, hogy vajon meddig fog ez tartani. Hamarosan elér­kezett a végzetes óra. Egyik este, mikor mindannyian összegyűltünk a nagyte­remben, hogy valamit megünnepel­jünk, kiáltás hangzott el:­­—Jönnek az osztrákok! Félelmében és kétségbeesésében mindenki szétszaladt. A foglyok Anrep tábornokhoz siettek, aki nem tehetett mást, mint hogy rábeszélje őket, hogy törődjenek bele sorsukba. A bánatnak és szomorúságnak az volt az oka — mely miatt oly hirtelen félbeszakadt az általános jókedv —, hogy Montenuovo osztrák tábornok, Mária Lujza fia egy ezred kíséretében megérkezett, hogy átvegye a magyarokat. Vártuk az oszt­rákok érkezését, de nem ilyen hirtelen és nem minden előzetes értesítés nél­kül. El lehet képzelni, hogy Antep tá­bornok, ki olyan nyájasan és oly rész­véttel nyugtatta és vigasztalta foglyain­kat, milyen nehéz helyzetbe került. Lehetséges, hogy volt olyan perc, mi­kor a magyarok bennünket hibáztattak, de mint nemes lelkű férfiak már koráb­ban megértették helyzetünket, és a szemrehányásnak vagy elégedetlen­ségnek egyetlen szava sem hagyta el ajkukat. Ellenkezőleg, őszintén és buz­gón megköszönték tábornokunknak szívélyes bánásmódját, mondván, hogy soha nem felejtik el. Másnap Monte­nuovo megparancolta a tábornokok és tisztek lefegyverzését, akiknek, mint említettem, Rüdiger gróf meghagyta kardjukat, majd megkérte Antep tábor­nokot, hogy bízza meg segédtisztjét ezeknek a szablyáknak az átvételével és a foglyok listájának összeállításával. Bátorkodtam megkérni őnagyméltósá­­gát, hogy engem mentsen fel ez alól a kötelezettség alól, és osztrák tiszttel végeztesse el ezt a feladatot, így is történt. A gyászos, mondhatni utolsó ceremóniára egy földszinti szobát jelöl­tek ki, a tiszt ott foglalt helyet, de a foglyok nem mentek be a helyiségbe, hanem az ablakon keresztül hajították be neki szablyájukat, és ily módon úgy megdobták őt is, hogy több sebből vé­­rezve végül a földre rogyott. A foglyok közül azok, akikkel közelebbi ismeret­ségbe kerültem, éjszaka eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőlem, s én, megérezve, hogy mi vár ezekre a szerencsétlenekre, keblemre szorítottam őket. A történet egyik színhelye Gyulán, a Wenckheim-kastély A honvédtisztek lefegyverzésének helyén ma emlékmű áll

Next