Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14-15 / 63. szám

kKFKF.S MÉM ШШР­ Pour deux Louis 1848. március 14-én Pozsonyban a Felirat elfogadását fáklyásze­nével ünnepelték meg, mely előbb István nádor lakása elé, onnan a Zöldfa vendéglőhöz, Kossuth szállása elé vonult. Innen, a Zöldfa vendéglő erkélyéről mutatta be Kossuth „elegáns dámáktól körülvéve” Batthyány Lajos grófot, Magyarország leendő miniszterelnökét, az ujjongó tömegnek. Széchenyi István, látva ezt a leírhatatlan örömet és lelkesedést, a következő keserű szavakra fakadt: — Nous avons vendu le pays pour deux Louis ! *­­* Játék a Louis és louis — Lajos és Lajos-arany — szókkal: „Két Lajosért adtuk el a hazát!”) Petőfi verse Mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset írta: „Miért nem tesz isten most csudát, változtatná borrá a Tiszát, hadd lehetnék én meg a Duna, hogy a Tisza belém omlana” — volt Szigeten egy énekes úri­ember, aki a bort „nem veté meg”. Olvassa, ismét elolvassa a verset, s nagyot csap öklével homlokára: — Hohó, Petőfi barátom, nem innál te abból egy csöppet sem, mert majd eleibe feküdném én annak itt Szigeten. (Jókai Mór) A hazafias tolvaj 1848. tavaszán egy tolvaj kilopta Deák Ferenc kabátját az előszo­bából. A nemzetőrség nemsokára elfogta a fickót, ki épp a Gránátos utcában feküdt holt részegen. Az őrszobába vitték. Mikor az ágyra lefektették, egy levél hullt ki a zsebéből. A levél Tekintetes és Nemzetes Deák Ferenc úrnak Kehidára volt címezve. Reggel magához tért a részeg ember, s megvallotta, hogy úgy lopta a télikabátot. —Hát tudja-e—kérdé tőle az egyik nemzetőr —, hogy kitől lopta ezt a ruhát? A tolvaj tagadó választ adott, s amikor megtudta, hogy egyik legjelesebb honfitársát lopta meg, így szólt: — Ha előbb tudom meg, hogy az a kabát Deák Ferencé volt, rögtön a Dunába ugrom, mert ezt a szégyent nem élem túl... A tolvaj Berec János budai facér szabólegény volt. (Egykorú lapok.) Fitos tizedes levette a honvédruhát Ezt Feleki Miklós bátyánktól hallottam. Szenttamás egyik ostromakor történt. Az ostrom nem sikerül. Visszavonulót fújnak. Máriássy észreveszi, hogy az egyik oldalán még lövöldöznek. Kiküldi egyik tisztjét, megtudandó a lövöldözés okát. Az visszajön, hogy egy kápláralja honvéd lövöldöz, de vissza­térni nem akar. Jó idő múlva jöttek csak azok vissza. Máriássy elébök ugrat s haragosan kérdi a vezető tizedest: — Nem hallották kendtek a visszahívó kürtjelet? — Hallani hallottuk. — Akkor miért nem jöttek a többiekkel? — Mert puskaporunk is volt, golyóbisunk is volt, no meg ellenség is akadt még a sáncok közt... — És ha én kendet, tizedes, engedetlenségért főbelövetem? —Tudja kend kivel beszél? — Én tudom, de hát az úr tudja-e?... Én vagyok Magyarország első táncosa—Fitos! ...És Fitos tizedes ezek kijelentése után kivág az egész arcvonal előtt egy hatalmas piruettet... A főbelövésből természetesen semmi sem lett, de Fitos uramnak még aznap le kellett vetni a honvédruhát. (Dr. Szászy István közlése.) Most jövök a faluról Ennek a szállóigének nagy kelete volt a szabadságharc alatt a parlamenti életben. A politikai szónoklat 1848-ban a Nemzeti Múzeum lépcsőzeté­­nek ama kiugró falán kezdődött meg, ahová később főrendi ülések alkalmával a nemzetiszínű lobogót szokták fölhúzni. Innen, e magas 1848-1849 1992. március 14-15., szombat-vasárnap Ф Erre egyik közülök (ha nem csal emlékezetem, a pécsi káptalan követe) ennyit felelt: — Köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. És odaintett a kerületi elnökségnek, hogy szólni kíván. Még most is nevethetném, ha visszaemlékezem, hogy egy pár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy „per morem dei” (az isten szerelmére) ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról; példáját többi kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki sem szólt, még a reverenda-rángatók sem, és követtársam. Szentkirályi Mór, mint jegyző, egy szál faggyúgyertya pislogása mellett rögtön meg is írta, hogy az egyházi rend minden kárpótlás nélkül lemondván a papi tizedről, a haza oltárára letett ezen áldozatot „az ország rendei örök emlékezet okáért törvénybe iktatják”. Ilyen volt a genesise (eredete) az 1848-i XIII. te. örök dicsőségé­nek, melyet azután Bécsből nagyon kurtára metszettek. „ Rajta magyar; a Eötvös, Jókai és Kossuth írásai — A forradalom és Sobri Jóska híre Mikor Windischgrätz 1848-ban előrenyomult, táborának szélső szárnya Pápán vonult keresztül. Egy osztrák ezredes egészen komo­lyan mondotta Bezerédi pápai prefektusnak: — Csak a Bakonyon tudjunk átmenni szerencsésen, azután már kardcsapás nélkül foglaljuk el Magyarországot. — S kitől félnek a Bakonyban? — kérdezte Bezerédi. — Hát ott vannak a csikósok, kanászok, betyárok, pandúrok és a híres Sobri vezér. Bezerédi minden komolysága ellenére is elnevette magát. A jó német szentül azt hitte, hogy csikós, kanász, pandúr, betyár mind külön fegyvernem és hadosztály, Sobri pedig valami híres generális. Sobri egyébként akkor már tizenkét éve porladozott a lápfői határ erdős domboldalán! (Eötvös Károly: Emlékezések, 64.1.) szabadságharc anekdotái — Tóth Béla gyűjtése helyről intézték a honfiak az egybegyűlt közönséghez lelkesítő, buzdító, fölvilágosító szónoklataikat. Egy szép márciusi napon a derék dabasi közbirtokost, Halász Bódit is megszállotta a szónoklat szent hevülete; fölkapaszkodott a falra s kezdé a beszédet ezekkel a szavakkal: — Tisztelt polgártársak! Most jövök faluról... Erre egy mély gordonka-hang alulról fölkiált: — Látszik! S többé a helyzet komolyságát nem lehetett helyreállítani. És azontúl minden alkalommal, amidőn egy honatya a szónoklatával kissé messze talált elmaradni Cicero és Demosthenes mögött, elég volt ez a közbekiáltás: „most jövök faluról”, hogy az „orációjának terminust praefigáljon” (beszédének időt szabjon). Deák régi anekdotája 1848 márciusában volt, hogy a pozsonyi országgyűlés elfo­gadta a nép, föld és sajtó fölsza­badítására előterjesztett indítvá­nyokat. Ezek azonban csak mint kész paragrafusokra szedett tör­vényjavaslatok voltak a király elé fölterjeszthetők. A törvény­­javaslatok szövegezésére föl­­szólíták a magyar kormányfér­fiak a legnagyobb jogtudóst, Deák Ferencet. — Szívesen elvállalom­­— mondá Deák —, hanem adjatok utasítást az iránt, hogy mit fog­laljanak magukban ezek a törvé­nyek? A birtokfelszabadítás csak az úrbéres jobbágyokra ér­­tessék-e vagy a telepítvényesek­­re, a felesekre is? Hát a zsellé­rekkel, a szakmánymunkások­­kal mi történjék? Aztán a sajtó­­törvényekben mi legyen az irányadó jogelv? Csak a cikkíró legyen-e felelős vagy a szer­kesztő és a kiadó is? Köttessék-e a szerkesztői állás kvalifikáció­hoz? A minisztertársak egymásra néztek, s aztán azt mondták Deáknak: — Hisz ezt te legjobban fogod tudni. Erre aztán azt mondta Deák: — Éppen így tett az egyszeri várparancsnok a hadsegédével, akinek napiparancsot diktált, írja ön: „Napiparancs!” Leírta ön? Olvassa föl! „Napiparancs”, — „a dátumot hozzá!” Leírta ön? Olvassa föl! — „No, a többit már úgy is tudja ön, nekem mennem kell a Wachtparádéra.” (Díszes őrségváltásra.) — Ti is ide teszitek elém a törvények címeit; a többit aztán nekem kell tudnom­. (Jókai Mór a Petőfi Társaság 1898. március 15-i ülésén.) Az 1837 és 1847 között épült Nemzeti Múzeum klasszicista épülete összeforrt a márciusi esemé­nyekkel MTI-fotó: Manek Antal A fogoly huszárok Elfogtak két huszárt, később valahogy kiszabadultak, s mennek bejelenteni magukat Répássy ezredesnél. — Hát ti hol jártatok, fiaim? — El voltunk fogva, megkövetem a lássan. —Ejnye, majd mit mondok, hát hogy mertétek azt engedni huszár létetekre? — Sokan jöttek ránk, megkövetem. — Mennyi az a sok? — Száz vasas német. — Micsoda, száz német? Hisz az éppen egy huszárnak való, s ketten voltatok hozzá. Ez többet meg ne történjék rajtatok! — Igenis, nem fogjuk cselekedni többet... E szó „papi tized”, egy visszaemlékezést elevenít fel agyamban 1848-ból, hadd említsem meg. Mi is üléseztünk Pozsonyban éjjelenkint is, mint híres elődünk, a francia constituante (alkotmányozó nemzetgyűlés), az emberiség történelmében örökre nevezetes augusztus 4-én. A jobbágyság fel­szabadítása már meg lévén szavazva, én egy éjjel szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek, és szép csendesen azt mondom nekik: — Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni; szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök. A haza oltára Egy váci ntézeskalácsoshoz bement a haza oltárára gyűjtő kül­döttség és felszólította a jószívű, de ilyenekben még nem igen tapasztalt mestert, hogy ő is adjon valamit a haza oltárára. A mester készséggel jelentette ki, hogy jótékony célra mindig szívesen áldoz, aztán így szólt a küldöttséghez: — Csak azt mondják meg kérem, hogy hány gyertyatartó vagy csillár van az illető oltár körül. Mert tudnom kell, hogy hány viaszgyertyát hozzak ki a kamrából. (Kossuth Lajos iratai.) A Talpra magyar születése Az ifjúság 1848. március 14-én este, a Pilvax-kávéházban vette hírét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapították, hogy mit fognak tenni holnap. Az a holnap volt — március tizenötödike. Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz elé. A Nemzeti dal kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferenc, belepil­lant, s meglátja a költemény első sorát: „Rajta magyar, hí a haza!” — Barátom — szólt a költőhöz —­, előbb talpra kell állítani a magyart, aztán — rajta! Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta az első sort, s másnap az egész országon végigharsogott a Talpra magyar. (Thallóczy Lajos szerint) A papi tized „Paraplüi-revolucio” Gróf Széchenyi István 1848. március 15-ét „paraplüi-revolució”­­nak csúfolta, mert miközben a szabad sajtó első termékét, a Tizenkét pontot és a Talpra magyart nyomtatták Länderer és Heckenast műhelyében, az eső megeredt s a Hatvani utcán várakozó lelkes közönség kifeszítette ernyőit. De ezalatt az is megtörtént, hogy Jókai Mór a könyvnyomtató műhely ajtajából alákiáltott a sokasághoz: — Urak, ha az eső ellen is paraplét feszítünk ki, hátha egy óra múlva golyók fognak hullani, akkor mivel fedezzük magunkat? Erre a beszédre eltűnt minden ernyő, s azontúl nem is mutatkozott. (Jókai Mór beszéde a Petőfi Társaság 1898. március 15-i ülésén.)

Next