Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-09-10 / 109. szám
EXKLUZÍV 1992. május 9-10., szombat-vasárnap Born Miklós: „...táncművészetet akartam teremteni a szülőföldemen" 45 éves a Balassi Néptáncegyüttes Az ünnepi évforduló kapcsán beszélgettünk az együttes nyugdíjba vonult művészeti vezetőjével, Born Miklóssal és a jelenlegi vezetővel, Mlinár Pállal. — Kérem, meséljen a kezdetekről, az indulásról! B. M. — A jó értelemben vett kényszer vitt bele minket annak idején, hiszen nem sok lehetősége volt a fiataloknak a szórakozásra. Az iskolai cserkészcsapat regöseiből alakult meg az együttes. Népdalok, táncok s egyáltalán a népi hagyományok gyűjtésével foglalkoztunk. Tulajdonképpen ez volt a magja annak a néptáncegyüttesnek, ami végül is Gécs Jenő — cserkésztiszt — neve alatt indult útjára. Ő nem volt táncos, viszont kiváló szervezői tehetséggel rendelkezett. Igazából őt nevezhetjük az együttes alapítójának. 1948- ban a cserkészcsapatokat ugyan betiltották, de a regös alakulat tovább működött. Gécs Jenő vezetésével kialakult egy olyan szellem, amely az összetartozást, a testvéri szeretetet helyezte előtérbe. Nagyon szigorúan, de szeretettel bánt velünk, úgy éreztük, hogy tartozunk valahova, s ez abban az időben nagyon fontos volt. Ez az összetartozás annyira erősen él a mai napig az „öreg” balassisokban, hogy még most is összejárnak beszélgetni a régi szép időkről. — Hogyan lett Önből tánctanár, s hogyan került a Balassi élére? — Kezdetben gyűjteni jártunk, és az ott tanult, ellesett táncokat, énekeket feldolgoztuk, csokorba gyűjtöttük és az akkori komák megfelelő műsorokat állítottunk össze belőlük. Tulajdonképpen nem én voltam az első oktató, hiszen én is táncosként kezdtem. Kezdetben Bányai János, aki Ráday Miklóshoz járt táncolni, tanított minket. Ő azonban nem volt igazi alkotó egyéniség. Amikor 1949-ben abbahagyta, egyszerűen nem volt, aki tanítsa a csoportot. Ekkor kezdtem el én koreográfiákat csinálni. Még ebben az évben megnyertük a megyei versenyt, s így felkerülhettünk a budapesti VIT-re. Azt hiszem, igazán ott figyeltek fel az együttesre. A Színház- és Filmművészeti Főiskola táncrendezői szakának elvégzése után lettem a csoport művészeti vezetője. —Hogyan látja az elmúlt 45 évet? — Ha mint mozgalmat nézzük, akkor ebben és az ehhez hasonló amatőr közösségekben a fiatalok számára lehetőség nyílt önkifejezési formájuk megvalósítására. Ugyanakkor kialakult egy jól működő, szoros baráti közösség. Ha művészeti szempontból nézzük, ez egy sajátos művészeti műhely volt, amely nemcsak a város, hanem a megye életében is meghatározó szerepet játszott. Én a fényes szelek utolsó nemzedékéhez tartozom, s az egészet nagyon komolyan vettem a kezdetektől fogva. A főiskola elvégzése után számtalan lehetőségem lett volna arra, hogy Budapesten maradjak, ott dolgozzak tovább. Én azonban mégis Békéscsabát választottam, s szent elhatározással tértem ide vissza; táncművészetet akartam teremteni a szülőföldemen, így visszagondolva elég naiv elképzelés volt. —Megbánta? — Nem tudom megmondani, hogy megbántam-e vagy sem. De az biztos, hogy ha az ember a művészettel, annak bármely ágával foglalkozik és kikerül a magból — ami nálunk sajnos elég erőteljesen csak Budapestre koncentrálódik —, messzebb kerül attól a bizonyos tűztől, akkor az ereje is halványodik. Azt akarom evvel mondani, hogy valamilyen nevet ugyan kivívtam magamnak, tudják, ki vagyok, de hát hogy is mondjam. Festhetem én az eget sárgára, senki nem fogja észrevenni. Ha Budapesten dolgozom, akkor egészen más lehetett volna. Voltak műveim, amit egyszerűen tudomásul sem vettek, s a szakmai kritika is alig-alig említette meg. Érdekes módon azonban rengeteg külföldi vendégszereplésre hívtak minket. — A művészeti ágban dolgozók közül nagyon sokan panaszkodnak, hogy nincs szakmai kritika. Olyan, ami előbbre visz, amiből tanulni lehet. — A táncművészetnek volt egy ideig, hiszen létezett a havonta megjelenő Táncművészet című szakmai folyóirat, ami táncos berkekben rangos kiadványnak számított. Mára azonban megszűnt. A napilapok felületesen, rendszertelenül, nem mindig szakmai rálátással írnak. S az esetek többségében a magas művészettel, a balettal foglalkoznak, a néptánc rendszerint elmarad. — Úgy tűnik, hogy a néptánc a táncművészeten belül mintha egy kicsit a periférián mozogna. — Mára már eljutottunk odáig, hogy a néptáncművészet zsákutcába került. Nem elsősorban a mozgalomra gondolok, hiszen a fiatalok, az utánpótlás érdeklődik, lelkesedik a tánc iránt, hanem magára a művészetre, aminek keretében az alkotás folyik. S ha a többi művészeti ághoz hasonlítom a táncművészetet, még élesebben kirajzolódik a háttérbe szorulása. Ennek valószínűleg történelmi előzményei vannak, holott az egyik legősibb művészet egyike éppen a tánc. Volt a néptáncművészetnek egy érdekes megnyilvánulása a Kádár-rendszer idején akkor, amikor egy kicsit engedtek az eresztéken. Kialakult a mozgalmon belül egy sajátságos avantgárd réteg, amely a néptánc formanyelvén szólt aktuális témákról. Annyira jól sikerült, annyira éles volt ez a kísérlet, hogy betiltották. Megszüntették azokat a fesztiválokat, ahol ez a műfaj közönség elé kerülhetett volna. — Az amatőrmozgalom a ’60-as, '70-es években élte virágkorát. Mára azonban elég mostoha körülmények között működik. A Balassi Néptáncegyüttesnek azonban sikerült a mai napig megőriznie a szó igazi értelmében vett amatőrcsoport jellegét. Nem lehet könnyű a mai gazdasági helyzetben fenntartani az együttest. M. L. — Valóban nagyon sok csoport van vészhelyzetben, könnyen elcsúszhat alattuk a talaj. A táncosok azonban nagyon akarják csinálni, s általában a csoportok többségére hál’ istennek ez jellemző. A Balassi Táncegyüttesnél tulajdonképpen a mecénások oldaláról nincsen alapvető probléma, mert a megyei és a városi önkormányzat támogatja az együttest. Ebből tartjuk fenn a hivatásos Békés Bandát és a két főállású dolgozót, valamint a tiszteletdíjasokat. B. M. : Mára megszűnt a támogatás régi formája, a tsz-ek, a szakszervezetek forrása, pedig ezeket a vidéki csoportokat elsősorban pontosan ezek az intézmények támogatták. A megyében ki tudtuk harcolni ezeknek az amatőrcsoportoknak a fennmaradását. 1989-ben az országban elsőként létrehoztunk egy érdekvédelmi szervezetet, az Amatőrcsoportok Békés Megyei Szövetségét, melynek célja, hogy a csoportok éljenek, hogy szerepelni tudjanak, hogy egy-egy kultúraellenes önkormányzat — mert sajnos ilyen is van — ne tudja megszüntetni. M. P. — Valóban eléggé rendezetlen a néptánccsoportok helyzete. Én ugyan a Magyar Táncművészek Szövetségének az alelnöke vagyok, de egyszerűen képtelenek vagyunk összeszedni, koordinálni ezeket a csoportokat. Különböző regionális és rétegszövetségek alakultak, melyek csupán az országban létező együttesek egyharmadát alkotják, így mindenki csinálja a magáét, mindent elkövet a fennmaradás érdekében, de országos összefogás egyelőre nincs. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a szakmai vérkeringés végre elinduljon. — Mit jelentett az elmúlt 45 évben néptáncosnak lenni a Balassiban? B. M. — Azt, hogy az együttes ilyen hosszú ideig fennmaradt, jelent valamit. Rangja van az együttesnek. Itt generációk nőttek fel, akiknek a legszebb évei kötődnek ide. A mai gyerekek közül is sokan eljárnak szabadidejükben táncolni, hiszen itt jó közösség várja őket. Olyan ez, mint egy nagy család. Aki egyszer balassis volt, az ide kötődik. — A 45 év alatt melyik volt a legkedvesebb élménye? — Hát ezt nagyon nehéz kiválasztani. Természetesen a művészeti sikerekre emlékszem vissza a legszívesebben, de nagyon sokat jelent az együtt eltöltött időszak. Erősen kötődöm az együtteshez, szinte a második családom. Innen nősültem, s a fiam is néptánckoreográfus lett. Bejártam egész Európát, rangos fesztiválokon hatalmas sikereket értünk el. Rengeteg tanítványom van, akik úgy érzem tisztelnek, szeretnek. — A szavaiból, hangsúlyaiból úgy veszem ki, valamiért egy kicsit megbántottnak érzi magát, a sikerek mögött halvány megkeseredettség rejlik. —Azt hiszem, a megkeseredettség, ami esetleg érezhető, a vidékiségből adódik. S ez nemcsak az enyém, hanem a legtöbb vidéken dolgozó, alkotó művészé is. Előbb-utóbb érezhetővé válik egyfajta megalázottság. Pedig tulajdonképpen nem panaszkodhatom. Igaz, hogy a sikereim nagy részét külföldön értem el, bár sok helyen jártam az országban vendégkoreográfusként, bár az is inkább baráti meghívás volt. Én csinálhattam akármit, az sohasem csattant. A táncművészet is abba a műfajba tartozik, ami addig él, hat, amíg tart az előadás. Megtartani az utókornak csak fűmen, videón lehet. 1949-től kezdtem koreografálni, s úgy gondolom, csináltam egy csomó olyan dolgot, amit talán érdemes lett volna megörökíteni. De ez nem történt meg. Egy-két tévéfelvétel, kalóz videoanyag. Ez minden. Nem tudok megmutatni semmit. S most kérdezze meg, miért van bennem tüske. —Hogyan látja a jövőt az együttes új vezetője, Mllnár Pál? — Én csak reménykedni tudok abban, hogy azokon a táncosokon kívül, akik csinálják, még másoknak is fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik foglalkoznak a néphagyományokkal. Ha ennek lesznek támogatói, lesznek olyanok is, akik művelik, mert az utánpótlás létezik. Nem tudom a jövőt, reménykedem és dolgozom. Muzslai Katalin Az oldal fotóit Kovács Erzsébet és Lehoczky Péter készítették Eredeti kalotaszegi népviselet a táncosok féltve őrzött kincsei közé tartozik Erősen kötődöm az együtteshez, szinte a második családom Az együttes gálaműsorral készül az ünnepi évfordulóra Nem tudom a jövőt, reménykedem és dolgozom Az összetartozás, a testvéri szeretet a mai napig él az „öreg” balassisokban