Békés Megyei Hírlap, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-09-10 / 109. szám

EXKLUZÍV 1992. május 9-10., szombat-vasárnap Born Miklós: „...táncművészetet akartam teremteni a szülőföldemen" 45 éves a Balassi Néptáncegyüttes Az ünnepi évforduló kapcsán beszélgettünk az együttes nyugdíjba vonult művészeti vezetőjével, Born Miklóssal és a jelenlegi vezetővel, Mlinár Pállal. — Kérem, meséljen a kezdetekről, az indulás­ról! B. M. — A jó értelemben vett kényszer vitt bele minket annak idején, hiszen nem sok lehető­sége volt a fiataloknak a szórakozásra. Az iskolai cserkészcsapat regöseiből alakult meg az együt­tes. Népdalok, táncok s egyáltalán a népi hagyo­mányok gyűjtésével foglalkoztunk. Tulajdonkép­pen ez volt a magja annak a néptáncegyüttesnek, ami végül is Gécs Jenő — cserkésztiszt — neve alatt indult útjára. Ő nem volt táncos, viszont kiváló szervezői tehetséggel rendelkezett. Igazá­ból őt nevezhetjük az együttes alapítójának. 1948- ban a cserkészcsapatokat ugyan betiltották, de a regös alakulat tovább működött. Gécs Jenő vezetésével kialakult egy olyan szel­lem, amely az összetartozást, a testvéri szeretetet helyezte előtérbe. Nagyon szigorúan, de szeretet­tel bánt velünk, úgy éreztük, hogy tartozunk vala­hova, s ez abban az időben nagyon fontos volt. Ez az összetartozás annyira erősen él a mai napig az „öreg” balassisokban, hogy még most is összejár­nak beszélgetni a régi szép időkről. — Hogyan lett Önből tánctanár, s hogyan került a Balassi élére? — Kezdetben gyűjteni jártunk, és az ott tanult, ellesett táncokat, énekeket feldolgoztuk, csokorba gyűjtöttük és az akkori komák megfelelő műsoro­kat állítottunk össze belőlük. Tulajdonképpen nem én voltam az első oktató, hiszen én is táncos­ként kezdtem. Kezdetben Bányai János, aki Rá­­day Miklóshoz járt táncolni, tanított minket. Ő azonban nem volt igazi alkotó egyéniség. Amikor 1949-ben abbahagyta, egyszerűen nem volt, aki tanítsa a csoportot. Ekkor kezdtem el én koreográ­fiákat csinálni. Még ebben az évben megnyertük a megyei versenyt, s így felkerülhettünk a budapesti VIT-re. Azt hiszem, igazán ott figyeltek fel az együttesre. A Színház- és Filmművészeti Főiskola táncren­dezői szakának elvégzése után lettem a csoport művészeti vezetője. —Hogyan látja az elmúlt 45 évet? — Ha mint mozgalmat nézzük, akkor ebben és az ehhez hasonló amatőr közösségekben a fiatalok számára lehetőség nyílt önkifejezési formájuk megvalósítására. Ugyanakkor kialakult egy jól működő, szoros baráti közösség. Ha művészeti szempontból nézzük, ez egy sajátos művészeti műhely volt, amely nemcsak a város, hanem a megye életében is meghatározó szerepet játszott. Én a fényes szelek utolsó nemzedékéhez tarto­zom, s az egészet nagyon komolyan vettem a kezdetektől fogva. A főiskola elvégzése után számtalan lehetőségem lett volna arra, hogy Buda­pesten maradjak, ott dolgozzak tovább. Én azon­ban mégis Békéscsabát választottam, s szent elha­tározással tértem ide vissza; táncművészetet akar­tam teremteni a szülőföldemen, így visszagondol­va elég naiv elképzelés volt. —Megbánta? — Nem tudom megmondani, hogy megbán­­tam-e vagy sem. De az biztos, hogy ha az ember a művészettel, annak bármely ágával foglalkozik és kikerül a magból — ami nálunk sajnos elég erőtel­jesen csak Budapestre koncentrálódik —, messzebb kerül attól a bizonyos tűztől, akkor az ereje is halványodik. Azt akarom evvel mondani, hogy valamilyen nevet ugyan kivívtam magam­nak, tudják, ki vagyok, de hát hogy is mondjam. Festhetem én az eget sárgára, senki nem fogja észrevenni. Ha Budapesten dolgozom, akkor egé­szen más lehetett volna. Voltak műveim, amit egyszerűen tudomásul sem vettek, s a szakmai kritika is alig-alig említette meg. Érdekes módon azonban rengeteg külföldi vendégszereplésre hív­tak minket. — A művészeti ágban dolgozók közül nagyon sokan panaszkodnak, hogy nincs szakmai kritika. Olyan, ami előbbre visz, amiből tanulni lehet. —­ A táncművészetnek volt egy ideig, hiszen létezett a havonta megjelenő Táncművészet című szakmai folyóirat, ami táncos berkekben rangos kiadványnak számított. Mára azonban megszűnt. A napilapok felületesen, rendszertelenül, nem mindig szakmai rálátással írnak. S az esetek több­ségében a magas művészettel, a balettal foglalkoz­nak, a néptánc rendszerint elmarad. — Úgy tűnik, hogy a néptánc a táncművészeten belül mintha egy kicsit a periférián mozogna. — Mára már eljutottunk odáig, hogy a néptánc­művészet zsákutcába került. Nem elsősorban a mozgalomra gondolok, hiszen a fiatalok, az után­pótlás érdeklődik, lelkesedik a tánc iránt, hanem magára a művészetre, aminek keretében az alkotás folyik. S ha a többi művészeti ághoz hasonlítom a táncművészetet, még élesebben kirajzolódik a háttérbe szorulása. Ennek valószínűleg történelmi előzményei vannak, holott az egyik legősibb mű­vészet egyike éppen a tánc. Volt a néptáncművészetnek egy érdekes meg­nyilvánulása a Kádár-rendszer idején akkor, ami­kor egy kicsit engedtek az eresztéken. Kialakult a mozgalmon belül egy sajátságos avantgárd réteg, amely a néptánc formanyelvén szólt aktuális té­mákról. Annyira jól sikerült, annyira éles volt ez a kísérlet, hogy betiltották. Megszüntették azokat a fesztiválokat, ahol ez a műfaj közönség elé kerül­hetett volna. — Az amatőrmozgalom a ’60-as, '70-es évek­ben élte virágkorát. Mára azonban elég mostoha körülmények között működik. A Balassi Néptánc­­együttesnek azonban sikerült a mai napig meg­őriznie a szó igazi értelmében vett amatőrcsoport jellegét. Nem lehet könnyű a mai gazdasági hely­zetben fenntartani az együttest. M. L. — Valóban nagyon sok csoport van vészhelyzetben, könnyen elcsúszhat alattuk a ta­laj. A táncosok azonban nagyon akarják csinálni, s általában a csoportok többségére hál’ istennek ez jellemző. A Balassi Táncegyüttesnél tulajdonkép­pen a mecénások oldaláról nincsen alapvető prob­léma, mert a megyei és a városi önkormányzat támogatja az együttest. Ebből tartjuk fenn a hivatá­sos Békés Bandát és a két főállású dolgozót, vala­mint a tiszteletdíjasokat. B. M. : Mára megszűnt a támogatás régi formája, a tsz-ek, a szakszervezetek forrása, pedig ezeket a vidéki csoportokat elsősorban pontosan ezek az intézmények támogatták. A megyében ki tudtuk harcolni ezeknek az amatőrcsoportoknak a fennmaradását. 1989-ben az országban elsőként létrehoztunk egy érdekvédelmi szervezetet, az Amatőrcsoportok Békés Megyei Szövetségét, melynek célja, hogy a csoportok éljenek, hogy szerepelni tudjanak, hogy egy-egy kultúraellenes önkormányzat — mert sajnos ilyen is van — ne tudja megszüntetni. M. P. — Valóban eléggé rendezetlen a nép­tánccsoportok helyzete. Én­ ugyan a Magyar Tánc­­művészek Szövetségének az alelnöke vagyok, de egyszerűen képtelenek vagyunk összeszedni, ko­ordinálni ezeket a csoportokat. Különböző regio­nális és rétegszövetségek alakultak, melyek csu­pán az országban létező együttesek egyharmadát alkotják, így mindenki csinálja a magáét, mindent elkövet a fennmaradás érdekében, de országos összefogás egyelőre nincs. Pedig nagyon fontos lenne, hogy a szakmai vérkeringés végre elindul­jon. — Mit jelentett az elmúlt 45 évben néptáncos­nak lenni a Balassiban? B. M. — Azt, hogy az együttes ilyen hosszú ideig fennmaradt, jelent vala­mit. Rangja van az együttesnek. Itt generációk nőttek fel, akiknek a legszebb évei kötődnek ide. A mai gyerekek közül is sokan eljárnak szabadidejükben táncolni, hi­szen itt jó közösség várja őket. Olyan ez, mint egy nagy család. Aki egyszer balassis volt, az ide kötődik. — A 45 év alatt melyik volt a legkedvesebb élménye? — Hát ezt nagyon nehéz kiválasztani. Termé­szetesen a művészeti sikerekre emlékszem vissza a legszívesebben, de nagyon sokat jelent az együtt eltöltött időszak. Erősen kötődöm az együtteshez, szinte a második családom. Innen nősültem, s a fiam is néptánckoreográfus lett. Bejártam egész Európát, rangos fesztiválokon hatalmas sikereket értünk el. Rengeteg tanítványom van, akik úgy érzem tisztelnek, szeretnek. — A szavaiból, hangsúlyaiból úgy veszem ki, valamiért egy kicsit megbántottnak érzi magát, a sikerek mögött halvány megkeseredettség rejlik. —Azt hiszem, a megkeseredettség, ami esetleg érezhető, a vidékiségből adódik. S ez nemcsak az enyém, hanem a legtöbb vidéken dolgozó, alkotó művészé is. Előbb-utóbb érezhetővé válik egyfaj­ta megalázottság. Pedig tulajdonképpen nem pa­­naszkodhatom. Igaz, hogy a sikereim nagy részét külföldön értem el, bár sok helyen jártam az or­szágban vendégkoreográfusként, bár az is inkább baráti meghívás volt. Én csinálhattam akármit, az sohasem csattant. A táncművészet is abba a műfajba tartozik, ami addig él, hat, amíg tart az előadás. Megtartani az utókornak csak fűmen, videón lehet. 1949-től kezdtem koreografálni, s úgy gondolom, csinál­tam egy csomó olyan dolgot, amit talán érdemes lett volna megörökíteni. De ez nem történt meg. Egy-két tévéfelvétel, kalóz videoanyag. Ez min­den. Nem tudok megmutatni semmit. S most kér­dezze meg, miért van bennem tüske. —Hogyan látja a jövőt az együttes új vezetője, Mllnár Pál? — Én csak reménykedni tudok abban, hogy azokon a táncosokon kívül, akik csinálják, még másoknak is fontos, hogy legyenek olyan embe­rek, akik foglalkoznak a néphagyományokkal. Ha ennek lesznek támogatói, lesznek olyanok is, akik művelik, mert az utánpótlás létezik. Nem tudom a jövőt, reménykedem és dolgo­zom. Muzslai Katalin Az oldal fotóit Kovács Erzsébet és Lehoczky Péter készítették Eredeti kalotaszegi népviselet a táncosok féltve őrzött kincsei közé tartozik Erősen kötődöm az együtteshez, szinte a máso­dik családom Az együttes gálaműsorral készül az ünnepi évfordulóra Nem tudom a jövőt, reménykedem és dolgozom Az összetartozás, a testvéri szeretet a mai napig él az „öreg” balassisokban

Next