Békés Megyei Hírlap, 1995. április (50. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-22-23 / 94. szám

idén emlékezünk Rábai Miklós halálának huszadik évfordulójára. A nagy koreográfus ugyan részese volt a ma is működő, híres Balassi Tánc­­együttes megalakulásának, de a csa­baiak számára a Balassi fejlődése, sikersorozata mégis Born Miklós ne­véhez fűződik, aki évtizedeken ke­resztül az együttes művészeti vezető­je, egyben a Békés megyei néptánc­mozgalom szervezője volt. A kezde­tekről kérdeztük a neves koreográ­fust, Born Miklóst, akinek életét meghatározta a néptánc. —Hogyan kapcsolódik Rábai Mik­lós neve a Balassi Táncegyütteshez? —Békéscsabán két cserkészcsapat működött, az egyik a gimiben, ebből lett a Batsányi Együttes. 1946-ban együttműködött lánygimnáziummal, s ennek a csapatnak volt a vezetője Rábai Miklós. A másik az Árpád cser­készcsapat volt. Ez utóbbi 1947 őszén alakult meg, s a kezdeti lépésekben Rábai, majd tanítványai oktatták a táncot. Talán azért kötik sokan Rábai nevéhez a Balassit, mert 1948-ban Rábai Budapestre került, és az itt maradottak átjöttek hozzánk, az Ár­pád csapathoz. Rábai a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanárom lett, s ma is őt vallom mesteremnek. — Milyen eredmények hatottak döntően a pályájára? — Bekerültem az ipari szakmun­kásképző regös cserkészei közé, ahol a cél a néphagyományok ápolása volt. Falujárásokat szerveztünk, megismerkedtünk azokkal a szoká­sokkal, zenékkel, táncokkal, játékok­kal, amik egy-egy falusi közösség életét jellemezték. 1947 karácsonyán rendeztünk egy betlehemes estét, jászolt építettünk, dalokat, népszokásokat mutattunk be, de táncoltunk is. Ez tehát már egy komplex előadás volt. Ezt azért érde­mes megemlíteni, mert életem során később eljutottam oda, hogy a Gyulai Várszínházban éveken keresztül eh­hez hasonló, komplex népi játékokat rendeztem, amelyekben igyekeztem megmutatni a régi falusi életet, a ma­gyar nép dalait, népszokásait, babo­náit, táncait. A sikeres karácsonyi rendezvénynél fogalmazódott meg az a gondolat, hogy alakítsunk egy tánccsoportot. A regösöknek nem volt új dolog, mert létezett ilyen, pél­dául a Rábai­ Miklós által vezetett Batsányi-csoport. — A regös csapat vezetője Gécs Jenő volt... —1948 márciusában Jenő bácsi felvállalta, hogy az 1948-49-es sza­badságharc centenáriumi ünnepsé­gén táncolunk. Két számmal léptünk fel, az egyik egy kanásztánc volt, mert a regösöknél ez a műfaj közked­velt. Másodikként szatmári táncokat adtunk elő, amelyeket Rábai Miklós dolgozott fel és állított össze. Szá­munkra ez a fellépés nagyon sokat jelentett. Egyrészt, mert megnyilat­kozhattunk a közönség előtt, más­részt összekovácsolódott egy olyan csapat a lányokkal együtt, ami a Ba­lassi magja lett. 1948 őszén a cserkészmozgalmat rendeletileg betiltották. A mi közös­ségünk olyan összetartó közösség volt, akik folytatni kívánták a népmű­vészet, néptánc művelését ápolását. Ettől kezdve a SZIT — szakszerveze­ti ifjúsági tanoncmozgalom — kere­tében jelentünk meg. A fiúk közül én mozogtam a legügyesebben, nekem volt érzékem ahhoz, hogy amit tanul­tam, át is adjam másoknak, így rám testálták az oktatói feladatot, és 1948 őszétől én találtam ki tanítottam be a táncokat. — Hogyan folytatódott tovább... —Az együttes 1949-ben választot­ta a Balassi nevet, amikor az országos kulturális versenyre beneveztünk. A többiek segítségével kitaláltam egy koreográfiát, ez volt az első igazi alkotásom, különböző táncokat fűz­tem csokorba. Nagy sikert értünk el és megnyertük a megyei versenyt. Ugyanebben az évben volt a Buda­pesti Világifjúsági Találkozó. Bennünket is kiválasztottak a VITA műsorra. A Margit-szigeten került sor az el­ső fellépésünkre. Minden nagyobb rendezvényen részt vettünk, de a so­rozat betetőzése egy bécsi út volt. Erre a turnéra egy mesejátékot dol­goztam fel. Ez már továbblépést je­lentett, mert nemcsak táncfüzér volt, hanem olyan táncdarab, amelynek mondanivalója is volt. A közönség megértette, hiszen a tánc nemzetközi nyelv. — Említette a Színművészeti Főis­kolát... —1949 őszén bekerültem a Szín­ház és Filmművészeti Főiskola tánc­rendezői szakára. Óriási erőfeszíté­sembe került a tanulás, reggel nyolc­tól este nyolcig a főiskolán voltam, vasárnaponként pedig hazajártam az együttest tanítani. A csabai együttessel szerettünk volna többet szerepelni, alkalman­ként fellépni. Ehhez azonban szüksé­ges volt zenei kíséret is. Az első zené­szeink olyan gimnazisták voltak, akik a zenét csak hobbyból művelték. A fellépő ruhákat eleinte az idős bá­csiktól, néniktől kértük kölcsön, de ahogy szaporodtak az előadások, egyre inkább szükségünk lett saját ruhákra. A városi vezetőségtől kap­tunk valamennyi anyagi támogatást, amiből az első ruhákat készíttettük. Ilyen mélyről indult az együttes. Ez a kezdeti szegénység az anyagi nehéz­ségek ellenére, ma már nem jellemzi a Balassit. — Hűséges maradt Békéscsabá­hoz!? — Elhatároztam, hogy visszajö­vök ide és táncművészetet teremtek. Ezt csak azért tehettem, mert nem tudtam elszakadni a várostól. Annyi­ra csabai vagyok, hogy elképzelhe­tetlennek tartottam az életet másfelé. Azzal is tisztában voltam, hogy vidé­ken nehezebben fognak felfigyelni a munkáimra. Ha utólag visszagondo­lok, nem lehet azt mondani, hogy a munkásságom eredménytelen, mert a Békés megyei néptáncmozgalom megszervezése az én nevemhez fűző­dik. Ennek a mozgalomnak nyugdí­jasként ma is vezetője vagyok. Szá­zon felüli koreográfiát alkottam, eb­ből néhány kihullt az idő rostáján, de számos még ma is műsoron van. —Mire büszke igazán? —Először is a Balassi Táncegyüt­tes Békéscsaba kulturális életének meghatározója. Büszke vagyok arra, hogy egy sajátos műhelyt alakítottam ki, a Bom-műhelyt. Kialakult ennek a profilja, amely az évek során nem változott. Több ezer fiatal tűnt fel itt, a tehetségese továbbfejlődött. Majd­nem hatvan turnén vettünk részt. Bé­kés megye legtöbb településén fel­léptünk, Magyarország nagy részét bejártuk. Fontosak a külföldi kapcso­lataink is, Európán kívül megfordul­tunk Algériában és Japánban. Mind­ezek mellett rengeteg díjat hozott ha­za az együttes, ezek közül a legérté­kesebb, legjelentősebb a dijoni fesz­tivál. Az együttes ma is él és virágzik, nagyon sok helyre hívják szerepelni. Jelenlegi vezetőjük Born Miklós-ta­­nítvány: Mlinár Pál.Pál Ildikó Rábait vallja mesterének Beszélgetés Born Miklós koreográfussal Inkarnáció ezüstben Nagy László-emlékülés a Petőfi Irodalmi Múzeumban Hetven éve született, tizenhét éve halott Nagy László. A halála utáni döbbent csend az utóbbi években ol­dódni látszik: az életmű irodalmi po­lémiák gyújtópontjába került. Tüskés Tibor és Görömbei András egy-egy monográfiát szentelt Nagy László költői pályájának; rajtuk kívül még számos irodalomtörténész foglalko­zott költészetével Bori Imrétől kezd­ve, Czine Mihályon keresztül, Tarján Tamásig. És most ez az emlékülés is róla szólt a költészet napján-napjain, igazi ünnepet teremtve az irodalom elhivatottjai számára. Azok az előadók, akik ezen az em­lékülésen megszólaltak, a pár éve fellobbant vitát a maguk számára el is döntötték: Nagy László helye ott van nemzeti klasszikusaink között. Oda sorolhatjuk következetes morális tar­tásáért, költészetében a bartóki mo­dell megtestesítéséért. Olyan újfajta egyetemességet képvisel lírája, amelyben a mitikus-archaikus világ­kép elemei a legszervesebben ötvö­ződnek a modern költői világlátással és képteremtéssel, amely a legköz­vetlenebbül egyeditől a legáltaláno­sabban értelmezett emberivel. Akik nem így látják, Nagy László költésze­tének egy-egy problematikusabb pontjára világítottak rá, és egy vita is lehet termékeny. Akik nem jöttek el, másként gondolkodnak nemcsak Nagy László költészetéről, de a vele egyírásúakéról is: a posztmodern kri­tikától mindenestől idegen ez a fajta líra. Nagy László prózáját is méltatták az előadók: a költő nemrégiben ki­adott naplója számos tanulsággal ,­ szolgál emberi kapcsolatairól, olvas­mányairól és sok-sok adalékkal ma­gáról a költőről, mindennapjairól. Közismert, milyen sokat tett a bolgár kultúráért fordításaival, versei elju­tottak lengyel és angol nyelvterületre is. Sokoldalúságát az is bizonyítja, hogy az irodalmi emlékülés egyik előadója Nagy László festészetéről beszélt. A költő képzőművészeti te­hetségéről egyébként a költészet nap­ján megnyitott Nagy László-emlék­­kiállítás gazdag anyaga: rajzok, fest­mények, faragott tárgyak is meg­győznek. A kétnapos emlékülés tudományos előadásai objektíven közelítettek a költőhöz és életművéhez. Befeje­zésül „Műveld a csodát” címmel kor­­tájak, barátok szubjektív vallomásai hangzottak el Nagy Lászlóról. A költő prózáját és festészetét is méltatták az emlékülésen (Archív fotó) A Balassi együttes a stráznicei nemzetközi táncfesztiválon 1956-ban Heti könyvajánlatunk: Idill és fordulat Prue Shackleton intelligens, mű­vészhajlamú, független gondolkodá­sú lány, de valami hiányzik az életé­ből. Firenzében tanul festé­szetet, majd egy londoni galé­riában helyezkedik el. Anyja konvencionális, unalmas há­zasságot szorgalmaz a szá­mára. Hogy megszabaduljon jó modorú, jó családból szárma­zó, de nagyon régimódi és unalmas barátja udvarlásától, örömmel fogadja el Corn­­wallban élő excentrikus és bohém apai nagynénje meg­hívását, aki karját törte, segít­ségre szorul. Véletlenül találkozik a ten­gerparton egy vonzó fiatal művésszel. Egy-két idilli na­pot töltenek együtt, de valami nyugtalanítja Dánielt. Prue, akinek már csöppet sem kö­zömbös a férfi, megpróbálja felderíteni a rejtélyt... A szabadsága idejére terve­zett látogatás végül jócskán meghosszabbodik, és Prue éle­te is új fordulatot vesz. (144 oldal, kötve: Klubár: 360 Ft, Magyar Könyvklub) A regényt Kocsis Anikó fordította

Next