Békés Megyei Hírlap, 1996. október (51. évfolyam, 229-254. szám)

1996-10-05-06 / 233. szám

BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Király gyilkosságok Magyarországon (27.) . Egy menekülő király-császár Zsigmond király (1387—1437) halálrománcát röviden a következőkben foglalhatjuk össze: titokzatos betegség kínozta; alsó végtagjait annyira megtámadta a titokzatos kór, hogy már lábra állni sem tudott; betegesen félt attól, hogy előbb-utóbb megmérgezik; nem tudta, hogy már régebb idő óta mérgezik; Huszt Jánost, a cseh husziták vezérét megégettette; kibékült a huszitákkal, bevonult Prága városába; udvarában ekkoriban még a szokottnál is vadabbul dühöngött a cselszövés; feleségével is hadilábon állt, kénytelen volt őt fogságra venni; betegsége hirtelen súlyosra fordult; meggyilkoltatástól félve, kedves magyarjaival megszökteti magát Prága városából; császári díszben, koszorúval a fején a halál elől menekül hazafelé, de késő már, későn eredt útnak, a halál utána szökik, s útközben leteríti... Mégis a lehetőségig a történeti adatok­ra, tényekre s e tényekből szervesen kinövő következtetésekre szorítkozunk ismertetésünkben. Nem mulaszthatjuk el megemlíteni azt a tényt, mint külön érdekességet, hogy királyaink közül többen útközben halnak el, nemritkán éppen Csehországban vagy Csehor­szág közelében, mint Szent László, aki épp a cseh határra érkezve halt meg. Mindez persze lehet merő véletlen, s mi más is lenne? Útközben cseh földről távozóban (hogy ne mondjuk: menekülőben) hal meg „Zsigmond, a király, a császár” is hatvankilenc éves korában, fél évszáza­dos uralkodás után. Itt kell megemlítenünk, hogy Zsig­mond király és császár emlékezetét egyáltalán nem ápoljuk úgy, ahogy ta­lán megérdemelné, részint, mert viha­ros, regénybe illően kalandos, küzdel­mes élete számos tanulsággal szolgál­hat, részint mert idegen származása da­cára megkülönböztetett ragaszkodás­sal és szeretettel volt „derék magyarjai” iránt, a „római szent birodalom” vá­lasztóinak pl. azt írta: „Nem azért va­ halálrománca gyak­or és tekintélyes, mert császáro­tok vagyok, hanem csak mert a magya­roknak vagyok királya.” Zsigmond életét nem betegsége, ha­nem a kiéleződött viszálykodás fenye­gette. És e viszálykodás árnyékában hatalmasodik el a király betegsége, an­nál is inkább, mivel a belviszályhoz ádáz külviszály is társul. Zsigmond ál­lapota prágai tartózkodása során hirte­len súlyosabbra fordul. Úgy érzi, kelep­cébe jutott, itt a vég, már menekülne Prágából. Hűséges magyarjaihoz for­dul, segítségüket kéri a meneküléshez. „Meg is találtam a ti megmeneküléstek bizonyos útját, s ezen az úton, azt hi­szem, épségben visszadhatlak bennete­ket otthonaitoknak. Holnap szakálla­mat és hajamat rendbe hozva, ősz feje­met koszorúval díszítve helyezzetek el egy gyaloghintóban, császári trónuso­mon ülve velem együtt vonuljatok vé­gig a város közepén, és vigyetek ki engem magatokkal együtt azok közül, akik véretekre szomjúhoznak.” Ezek után a szavak után a császár szeméből előtörtek a könnyek, és végigfolytak az arcán. A magyarok megfogadták a tanácsát é­s „az öreg uralkodót tiszteletreméltó ősz hajával, zöld koszorúval felékesít­ve végigvitték a városon”. Zsigmond király és császár megmérgezéséről — akárcsak Nagy Lajos király esetében — különös sze­rencsénkre mégis fennmaradtak — ha nem is beismerő vallomások —, de ami ennél fontosabb és hitelesebb: titkos egyezségek jegyzőkönyvei, jelentések, utasítások, számlák és bizonyos nyug­ták, mégpedig a Velencei Titkos Ta­nács titkos ügyiratai között. S ezek kö­zött feltalálhatók a Zsigmond király és császár megmérgezésével kapcsolatos megegyezésekre, előkészületekre vo­natkozó adalékok is. A Velencei Titkos Tanács nem kevesebb, mint 35 000 ara­nyat ajánlott fel Zsigmond megmérge­­zésére. Zsigmondnak sikerül is kijutnia a prágai kelepcéből, azonban sajnos, túl­ságosan későn szánta rá magát a mene­külésre, késő volt már, a gondosan ada­golt mérgek hatása alól már nem mene­külhetett, „óhajtott hazájába már nem érkezhetett meg”, hazája tornyait már nem láthatta meg többé: útközben, me­nekülés közben Znaim vára közelében végzett vele a halál. (A szöveg Grandpierre K. Endre: Királygyilkosságok című könyve alap­ján készült) Zsigmond jószívű, tudományt, művészeteket kedvelő uralkodó volt, izgé­­kony, munkakedvelő, mindig tettrekész, ugyanakkor nem volt kitartása semmihez. Az ő uralkodása idején vált általánossá nálunk az üvegablakok használata 1996. október 5-6., szombat-vasárnap. Feke,­­ fehéren Úgy mocskos, ahogy van Nyolcszázmillióban a tízmillió megvan nyolcvanszor. Négy­szer nyolcvan az háromszázhúsz. Pontosan ennyit „adott” forintban a családom Tocsik Mártának. Hogy mi közöm van nekem Tocsik Mártához, azt nem tudom, de „adnom” kellett. Azt sem tudom persze, hogy a Vektor káeftéhez mi közöm van, márpedig nekik is „adtunk” eddig, állampolgáronként kétszázat. A családom tehát nyolcszázat. Ha fideszék nem borítják ki a bilit, akkor Tocsik-Vektorék kopoltyúnként to­vábbi kétszáz pengőt szakítottak volna le, a családunktól összesen újabb nyolcszázat. Akárhogy számolok, ez mind­­összesen közel kettőezer ruppó. Ennyibe került volna nekem a... Mi is? Belegondoltak Önök abba, hogy tulajdonképpen miért is fizettek ekkora jutalékokat? Hát figyeljenek! Tocsik Márta akkor kapott pénzt, ha a belterületi földek, valamint a tanácsi alapítású vállalatok privatizációja után az önkormányzatok­nak járó, mintegy 57 milliárd forintból visszaalkudott valamit az ÁPV Rt.-nek. A visszatárgyalt összeg 8-10 százaléka vándorolt jutalékként a zsebébe. A gyönyörű a dologban, hogy a Vektor meg akkor kapott ugyanennyit — de az önkormány­zatoktól —, ha Tocsik sikertelenül alkudozott. A tíz százalék tehát így is, úgy is úszott, a kétezret mindenképp „fizetnünk” kellett. De ne bonyolítsuk a dolgot! Maradjunk csak Tocsik siker­­történeténél, és tegyük fel a legkézenfekvőbb kérdést: kinek a pénzéből is alkudozott jutalék fejében a jogász asszony? Az önkormányzatokéból. Bizony, hogy abból, vagyis — mint tudjuk — a miénkből. Amiből egyébként járdát, utat, parkot, szennyvíztisztítót, egyebet építhetnénk. De nem építünk, mert az állami tulajdonú privatizációs cég úgy gondolta, minek az. Menjen inkább jutalékra, meg be a nagy kalapba az a pénz. Erre mondta a miniszter: nem szokványos, de törvényes. Úgy gondolom, az állampolgár kissé másként látja a dolgo­kat. Az állampolgár egyszerűbben is fogalmaz, mint a minisz­ter. Az állampolgár csak annyit mond: úgy mocskos az egész, ahogy van. Árpási Zoltán J'JU ffT! ilx díj­at A DALERD Rt. Körösvidéki Erdészete, Gyula ♦ kocsányos tölgy makkot 40 Ft/kg ♦ cser, vöröstölgy makkot 30 Ft/kg Amihez mindig vissza fognak térni Száz éve jelent meg Karácsonyi János megyetörténete A millecentenárium esztendejében érde­mes eltűnődni azon, mi maradt meg nap­jainkig a honfoglalás ezredik évforduló­jához kapcsolt alkotásokból, törekvé­sekből. A megyehatárokon belül marad­va és a legnagyobb szellemi kisugárzó erőt keresve, az 1896-ban megvalósított két mű érdemei, értékei előtt kell megha­jolnunk: az egyik Erkel Ferenc gyulai szobra, Kallós Ede klasszikus portréja, a másik Karácsonyi János háromkötetes megyetörténeti monográfiája. Az eszme­iségében szoros kapcsolatot tartó két al­kotás úgy emelkedett szimbólummá az egymást váltó nemzedékek szemléleté­ben, hogy a tőlük kapott útmutatás tartal­ma nem változott; egyedül az értelmezé­sük vált szélesebbé. A sokgyermekes gyulai kézműiparos családban született és holtában Gyulára visszatért Karácsonyi János (1858. de­cember 15—1929. január 1.) a magyar történetkutatók legjobbjai közé emelke­dett a megyei monográfiával. Mint histo­rikus, két fő irányból kapott magas szintű szakmai tanítást és támogatást: teológus éveitől fogva segítették egyháza jeles ku­tató püspökei, papjai, beleértve állomás­helyeinek megválasztását, külföldi okle­vélfeltáró útjait is. A másik fő irány harmóniában volt az egyházi indíttatással, de más gyökerek­ből táplálkozott, és jogos büszkeségünk­re, kifejezetten a századforduló előtti Bé­kés megye szellemi felnövekedését bizo­nyítja. Egyfelől a Tessedik Sámuel tanár­társai, paptársai érdeklődésével megala­pozott hagyománynak, másrészt Mogyoróssy János és Haan Lajos kezde­ményezéseinek, Göndöcs Benedek sok­oldalúságának köszönhetően az 1870-es évekre egy különös értékű történeti érdeklődést sikerült közüggyé tenni. Ez az önismertető, megyefejlesztő töltésű érdeklődés sajátos „história műhelyt” tu­dott életben tartani több mint két és fél évtizeden át a Békés Vármegyei Régé­szeti és Művelődéstörténelmi Társulat és 17 kötet évkönyve, rendszeres összejöve­telei formájában. Békés megyében jó esélye alakult ki egy megyetörténeti összefoglalás támo­gatásának és szellemi megvalósításának. Amikor—már az ezredévre gondolva— 1885-ben megérkezett Tolna megyének az egész országba szétküldött javaslata, Békés megye közgyűlése helyesléssel fo­gadta. Az év végén megbízást adott a mű megírására a történeti munkáival (többek között az 1870-ben kiadott „Békés me­gye hajdana” című kétkötetes úttörő vál­lalkozásával) osztatlan tekintélynek örvendő Haan Lajosnak. Az idősödő Haan 1890 tavaszára készült el korábbi munkája bővítésével, meghagyva annak rendszerét. Az akadémiai bírálat alapján 1891 áprilisában folytatta az átdolgozást, augusztusban azonban váratlanul el­hunyt. Minden bizonnyal Zsilinszky Mihály, a békéscsabai és szarvasi kötődésű törté­nész javaslatára, 1892 februárjában az akkor 34 esztendős Karácsonyi Jánossal állapodott meg a megye. Karácsonyi, aki már igen széles körű megyetörténeti — főképpen gyulai és békési témájú­­— fel­dolgozásokat tett közzé, vállalta az új és eredeti kutatásokra épülő monográfia megírását, három kötetre tagolva (a me­gye általános története, az egyes települé­sek története, a megye nemes családjai­nak históriája). A feldolgozással az 1867. évi kiegyezésig kívánt eljutni, a régészeti koroktól kezdve. Karácsonyi mint nagy­váradi teológiai tanár vállalta a nagy fel­,­adatot, és mint Biharpüspöki plébánosa fejezte be azt (1894—1904 között volt a falu plébánosa). Hatalmas tempót diktál­va önmagának a levéltári és könyvtári kutatásban, az első kötet kéziratát 1895 nyár végén, a második-harmadikét pedig 1896 februárjában fejezte l­e. A nyomdai megvalósítást a neves Dobay János vál­lalta, s 1896 késő őszére mindhárom kötet megjelent. Igen értékesek a monográfia illusztrációi, köztük a jeles Székely Ala­dár néhány felvétele is. Karácsonyi monográfiája — a kora­beli szakkritika szerint is a millennium­­ra írt megyetörténetek legjobbjai közé tartozik. Méltán állítható a kétegyházi születésű és sarkadi kötődésű Márki Sándor Arad megyéről írt munkája mel­lé. Értéke, szemléleti és szerkezeti új­donsága sokrétű. Vázlatosan összegez­ve: Karácsonyi könyve mintaszerű szintézise az akkori megyeterület histó­riájának. Ezt mindenekelőtt az elérhető levéltári források kiaknázásával, másfelől a megyetörténet „súlypontjai­nak” helyes kiválasztásával érte el. Be­bizonyította, hogy a dunántúli, erdélyi, felvidéki „történelmi” vármegyékhez mérten sincs szégyenkeznivalónk, mert a tájunkat sújtó körülményekhez képest elődeink kivették a részüket az ország építéséből, védelméből. Az Árpád-kor után, különösen a XV—XVI. század­ban, a török kiűzése után pedig a „több nyelv — több vallás” jegyében végig­vitt XVIII. századi újraszületéssel, a paraszti önkormányzatiság kifejlő­désével, a reformkori és az 1848— 1849. évi politikai küzdelmekhez való csatlakozással, a jobbágyvilág utáni fejlődéssel Békés megye külön teljesít­ményre volt képes. Rávilágított a kiug­ró kulturális törekvésekre, a kiemelkedő irodalmi és művészeti al­kotók érdemeire. Karácsonyi minden felekezetet és kisebbséget érdemei és értékei felől, a közös teljesítmény meg­ismertetése jegyében közelített meg. Nem tett különbséget a nagyobb, ran­gosabb települések és a fiatal községek között. Érdemük szerinti megbecsülés­sel ír a megye nagybirtokos és közne­mes családjairól, de nem palástolja a földesúri és a vármegyei hatalmasko­dások igazságtalanságait sem. Érzékel­teti, hogy a török utánh­agy újrakezdés az egyszerű emberek áldozatvállalása árán valósult meg, s mindent ahhoz kell viszonyítani. Karácsonyi könyvét mindössze hat­száz példányban rendelte meg a megye, miután az előjegyzők száma a három­százat sem érte el. Mintegy száz pél­dányt küldtek túl a megyehatáron. Ma már könyvritkaságnak számít; két vi­lágháború és számos könyvirtási kam­pány után jó, ha két-háromszáz van belőle. A régi megyéről, annak egyes településeiről, jeles férfiairól szólni ma sem lehet nélküle, s nyilván utódaink is mindig vele kezdik a tájékozódást, a további kutatást. Karácsonyi János munkája a megyeismeret és az önbe­csülés el nem évülő forrása marad. Szabó Ferenc Karácsony János a magyar törté­netkutatók legjobbjai közé emelke­dett a megyei monográfiával

Next