Békés Megyei Hírlap, 1997. október (52. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-04-05 / 232. szám
Kölcsönkaptam a „kincset” Az őskorból egy kézzel írott napló, krónikása ismeretlen 1950. december 1-jétől 1962. szeptember 22-ig. Korrajz: 1951. április 18. A Csaba Szálló kertjében próbáztunk a városban lévő összes népitáncossal együtt. ... próbavezető tánctanár ismerteti a Népművelési Minisztérium határozatát, mely szerint a nyugati modern táncok helyett régi magyar táncokkal kell felfrissíteni a szórakozóhelyeket, bálokat. Elsősorban a népi táncosokra hárul ez a feladat... július 11. Nagy kitüntetés érte csoportunkat, az együttes 20 tagját a Népi Demokratikus Albániába viszik. 1954. október eleje. ...A csoport lázasan készül a kultúrotthon avatási ünnepségére, amely Balassi Bálint nevét veszi fel. A csoportból három fiú bevonult: Viczián, Timkó és Cselovszki. Ezt a törést igen megéreztük, de nem törtünk le. Hazajött illetve visszajött Samu, s ő vette megint kezébe a csoportot... A koreográfus mit sem ér a táncosai nélkül A tánc kollektív művészet — mondja Born Miklós, az örökifjú Balassista „Born Miklós táncos koreográfus. Békéscsaba, 1931. április 1. Tanulmányai: Színház és Filmművészeti Főiskola, táncrendező. Életút: 1947 a békéscsabai regősöknél kezdett táncolni, 1949. a budapesti VIT-en (Világ Ifjúsági Találkozó - szerk) tűnt föl, a békéscsabai Balassi Táncegyüttes koreográfusa, majd művészeti vezetője. Együttesével 18 országban 60 turnén vett részt. 1974-81 között több folklórjátékot rendezett a gyulai várszínházban, a békéscsabai országos szólótáncfesztivál volt főrendezője, a Néptánccsoportok Békés Megyei Szövetségének elnöke. Aranyfürt és Ezüsttánc-díj (Franciaország, Dijon, 1974), Kiváló Népművelő, Bessenyei György Emlékérem (1990). Fő művei: Csabai fonó (1953), Csudakarikás (táncjáték 1955), Legényes (1963), Külön és együtt (1975), Villő (1983), Mindig újra (1987), Süssünk valamit (1992). Hobbi: családtörténeti kutatások (18. század Békéscsaba).” (Részlet a Magyar és Nemzetközi Ki Kicsoda 1996. című lexikonból) A régiek, a bennfentesek Samu bá’-ként köszönnek rá az utcán. Ki is ez a fehér hajú, hamvas bajszú energikus 66-os, mármint esztendős, gyakran kerékpáron karikázó férfiú, akivel ilyen hosszan foglalkozik a nemzetközi enciklopédia?! Egy bizonyos, vagyont nem gyűjtött, mégis egyike a leggazdagabbaknak élményekben, sikerekben, közösségi kapcsolatokban. No és a büszkesége, két unokája, a 6 éves félig angyal félig boszorkány és a két esztendős kicsi lányka, Gergely fia és menye gyermekei. Bem Miklós hat éve adta át a marsallbotot neveltjének, utódának, de a Luther utcai művelődési házba manapság is naponta betér. Nem lehet enélkül élni, így mondja. Most végre igazán megjelenik egy könyve a sok tapasztalatról a jubileumon A Balassi Táncegyüttes 50 éve címmel. — Anyai részről tözsgyökeres csabai vagyok — mesél, miközben cimbalommuzsika szűrődik be valamelyik teremből a művelődési központban. — Kedvet is kaptam a kutatásokra, kéziratban jár kézről kézre, kiadóra viszont nem futja a Békéscsaba újratelepítése a család tükrében című gyűjteményes munkám. Édesapám az első világháborúban időközben idekerült református sváb. Kilenc fiút nemzettek, ma már csak négyen élünk a nagy családból. Korán lettem árva gyerek, elképzelhető, hogy szegénységben nőttem fel. A Szent László utcai iskolában jártam, volt egy Kopányi Gyula nevű pap, a húga tanított. A pap felfigyelt rám és az elemi után beíratott a polgáriba, így lettem volna református pap, de ennek a jövőnek a háború véget vetett. A gyámomnál tanultam a szabó mesterséget, inasiskolába, a cserkészcsapatba kerültem, itt találkoztam a táncosokkal. A cserkészek első táncos oktatója Párzsa Jancsi volt. A nagy Batsányista Rábai elment Csabáról. Nem gondoltam én, hogy táncos legyek, de tehetségesnek láttak és felvételiztem a színházművészeti főiskolára, ott nagyszerű tanáraim voltak, köztük Rábai Miklós is. (Rábai Miklós, a békéscsabai Batsányi Táncegyüttes alapító, vezetője, majd az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, igazgatója Kossuth díjas — 1921— 1974) Az itteni balassista kezdeteknél Gécs Jenő bácsi volt a vezető személyiség, utána lettem én az együttes vezetője. — Tizenhat évesen került kapcsolatba a tánccal, más tartalmat jelentett akkor ez a kultúra, mint a későbbiekben vagy éppen napjainkban? — Természetesen nem is lehet azt a szellemet ma már érzékeltetni, hogy a második világháború kínkeservei, megpróbáltatásai után mindenkiben a világmegváltás, a kultúra birtokba vételének vágya dolgozott. Koreográfusnak 1954-ben kerültem ebbe a házba. Ezeknek a mai gyerekeknek sem könnyebb, hiszen nem kapnak ők azért egy fillért sem, hogy jöjjenek, mégis idevonzza őket a tánc. A közösség alakítása, léte ugyanúgy fontos ma is, mint régen és a Balassi mindig jó csapat volt. Kezdetben a ruhákat is kölcsönkértük, én is a mesterem csizmájában táncoltam. Szabóinas voltam, de fel nem szabadultam. 1949 őszétől Szentpál Olga vezetésével alakult egy táncművészeti tanszak Pesten, ide jártunk ketten Csabáról. Még télikabátunk sem volt rendes, az első ösztöndíjunkból nyaksálat, kesztyűt vettünk, másra nem futotta. Én ehhez az országhoz, ehhez a városhoz tartozom és bár volt rá lehetőségem, nem tudtam elszakadni tőle. Agyoncsapott volna a honvágy, ha elmegyek. — 1947-ben, igen fiatalon jutott a táncosok baráti körébe, innen eredeztethető a későbbi Samu név. Mint hallottam, az iskolában a ,,samuk” csapata külön kis társaság volt. — 1949-ben volt egy Bartók Béla kultúrverseny, erre készítettem a Viharsarki táncok nevű táncfűzért, ezzel kerültünk a pesti VIT-re. Olyan sikernek és újdonságnak bizonyult, „felfedeztek”, hogy innen vezetett az utam a főiskolára. Az anyagokat a cserkészek még gyűjtötték, jártunk falura, az idősektől megmentettük a táncos hagyományokat. 1951-52-ben jártam én is a tanyavilágot, innen merítettem a Csabai mars anyagát (régen ezzel fejezték be a lakodalmakat, így küldték haza a vendégeket, a szokáskörök, hagyományok táncait. A Csabai fonó híres számunk lett, hosszú évekig több nemzedék táncolta. A mi korunkban a tánc már nem volt élő hagyomány, az alaplépésektől kezdve tanítottam a gyerekeket. Volt türelmem és kidolgoztam egy technikai rendszert. Kemény megpróbáltatást jelent a tánctanulás. — Alapelve, hogy a művészetben nincs demokrácia, csak ,,anarchia” és a vezető felelőssége a színvonalas tanulás, alkotás, művészi munka. — Az alkotó elgondolása érvényesül, de rendnek, a közösség életét befolyásoló vezérfonalnak mégis lennie kell, amelynek mindenki, a vezető is alárendeli magát. A tánc öntörvényű művészet, szigorú feltételekkel, a próbákon nem lehet lezserkedni, az visszahat a produkcióra. Ha 90 perces a műsor, legalább 180 percet kell próbálni, edzeni. Hetenként háromszor, négyszer 3-3 órát próbáltunk. Az akkori fiatalok egész szabadidejüket itt töltötték. Ez kollektív művészet, a koreográfus mit sem ér a táncosok nélkül. Színvonalat csak jó közösségből lehet teremteni. Ma is él, öszszejár a régi táncosok baráti köre. — Cserélődött a táncegyüttes, jöttek újabb tehetségek, fiatalok és olyanok is, akik csak néhány hónapig vagy évig bírták a tempót. — A könyvet is három részre osztottuk nagy vonalakban, az öregekre, az alapítókra, 1968-ig, majd a középgenerációra 1989-ig, s a tanítványom Mlinár Pál által átvett társaság és fejlődés jelenlegi korszakaira. Élesen nem lehetett elválasztani, hiszen a fiatalok az idősektől tanultak. Recept nincs az utódok nevelésére, mindig újabb és újabb módszerek kellettek a fiatalokhoz, a közösség kialakításához. Én voltam az első és az utolsó minden nap, akit a próbateremben találtak. Teljesen alávetettem a családi életemet is az együttes művészi formálásának, erről a fiam tudna sokat mesélni. Mindkét feleségem táncos volt és a gyerekem is az lett. —Sokan irigykedhettek arra a táncos művészre, aki szép lányok kivillanó bokáját, csábító fehér szoknyák libbenését, bájos arcok mosolyát látta nap, mint nap? — Úgy voltam ezzel, mint a festő vagy a szobrász a modelljével, nem a testiség, a mozgás, a művészet érdekelt. Vannak, akik nem szeretik a népi táncot, mert nem vonzza őket, a parasztisághoz kapcsolják, lenézik. Számos műben pedig már a kortárs művészet jelentkezik, története, mondanivalója van és nemcsak a paraszti hagyományokat őrzik. Kedvenceim? Bartók megmutatta, hogyan lehet felemelni a népzenét a klaszszikus zenéhez, Kodály pedig őrzi a szép népi hagyományokat. Voltak olyan számaim, amelyek kifejezetten történeten, mondanivalón alapultak, netán a zeneiség fogott meg, például Vangelis zenéjére is koreografáltam. A népzenei hagyományok és a kortárs művészet összetartozik, ez az alkotó kifejezési formája, a generációs problémák, a nemzetiségi hagyományok megjelenítése. Mi a főiskolán komoly klasszikus balettet is tanultunk, s ezt az ősi művészetet felhasználtam a későbbi koreográfiáimban is. A fiatalok erre fogékonyak, elég ha Gajdos Jóskát említem, akinek nem jelentett nehézséget tőlünk a Rock Színházi műfajokhoz kapcsolódni. — A politikai fordulatok, változások befolyásolták az együttes életét, művészi munkáját? — Ez egy zárt művészi közösség volt, de a való világtól mi sem függetleníthettük magunkat. Gondoljunk csak 1956-ra! Fél évig nem volt se gazdánk, se fizetésünk, a gyerekek hozták a fűtéshez a fát, a szenet. Előfordult a táncosok között néhány akadékoskodó, de túléltük. Én felfaltam a könyvtáramat, háromszor kezdtem újra a teremtését. Régen ráment az ösztöndíjam az eredeti bőrkötéses Shakespeare-ra, ekkor pedig élnem kellett belőle. Volt a Balassi DISZ-együttes, majd KISZ-együttes. Sikerült elfogadtatni KISZ munkának a táncot, nem kellett fát vágnunk, szemináriumra járnunk. A mostani rendszerváltáskor is megijedtünk, mi lesz a folytatás, marad-e a kultúrának ez az ága? — Milyen meghatározó egyéniségek kerültek ki ebből a közösségből? — A sokezer fiatal neve közül sokra nem emlékszem, de jónéhányan profik lettek a Balassiból. Igazi tehetség, egyéniség nem minden nap terem, de emlékszem Danielisz Lászlóra, Timkó Zolira, Zahoránra, Kökényesi Tiborra, Kósa Ferencre, a profi Gajdos Jóskára, többen külföldre is mentek. Batsányista volt a Sík Feri, onnan ment el 1948 szeptemberében Rábai is a testnevelési főiskolára tanítani és Budapesten együttest teremteni. 1963-ban mi első díjasok lettünk a Ki mit tud?-on, ezt a felvételt most megszereztük a tévétől. Az 1949- ben készített első koreográfiámat, a Viharsarki táncokat ezúttal több generációval újra táncoljuk az ünnepi műsorban. — Hogyan lehet megőrizni egy-egy koreográfiai alkotást a jövőnek? — Nagyon nehéz, hiszen a tánc az élő emberi test múlandó művészete. Jó lett volna filmre venni ezeket a táncokat, de pénz nem volt rá, csak néhány felvétel készült. Ma már talán egyszerűbb az őrzés videofelvételek segítségével. Az emlékezet is segített, évekig táncoltunk egy-egy koreográfiát. Hatvan évesen vettem búcsút, háromszor mentem el, őrségváltás volt ez végül számomra. Az aktív táncot 25 év után 1972-ben hagytam abba már ősz fejjel. Mlinár Pali a tanítványom ugyan, de önálló mester, sajátos stílusjegyekkel. Úgy adtam át számára az együttest, hogy két évig együtt dolgoztunk, ne érje törés a közösség életét. — Jelentős szerepet játszott a megye néptáncmozgalmának életében, színvonaltartásában? — Van hozzájuk közöm, Gyalogh Laci, Nagy Berci, s a többiek kapcsolódtak hozzám. Huszonhárom évig jártam át Gyulára, az ottaniak ugyanazokat a műveket táncolták mint mi. Mégis ők közös együttes lettek sajátos arculattal és nem egy kis Balassi. Nem dolgozott a féltékenység senkiben, mindenki tudta, hogy egymás nélkül nem jutunk tovább. Nyisztor Gyuri bácsi és az elekiek is napi kapcsolatban álltak velünk. A gyomaiakra éppolyan büszkék voltunk, mint a kistelepüléseken sorra alakuló, manapság már egyre nehezebben létező vagy eltűnő együttesekre. — A számos hazai siker begyűjtése mellett rengeteg külföldi szereplés részese volt az együttes. — Az első utunk Bécsbe vezetett a VIT-díj elnyerése után, fel sem fogtuk, hol járunk, ma már csak emlékfoszlányok élnek bennünk. Hiába volt Románia a legközelebb, oda jutottunk el szinte a legkésőbb, 1969- ben Temesváron az operában léptünk fel. Franciaország, Olaszország, Algéria, Japán, Európa számtalan országa és még az Óperenciás tengeren túl is jártunk. — Ez a hatvanhat életév, akár a háromszorosát is jelentheti élményekben, sikerekben, tapasztalatokban, művészi alkotásokban? — Ma már a csabaiak együttese a Balassi, ezt volt a legnehezebb elérni, ezzel a gondolattal zárom a könyvemet. Az elmúlt hat év azzal telt, hogy kitaláltam magamnak és a táncosoknak a néptáncosok egyesületét, érdekvédelmi szövetség ez a közösség szintjén. Elégedett ember vagyok, a művem a Balassi műhelye, s amivé a Pali keze alatt is fejlődött, a néptánciskola, az utánpótlás és a nagyegyüttes virulása. Vidám embernek tartom magam, hiszen sokat voltam fiatalok között, de a zárkózottságomat megőriztem, igazán baráti társaságom nincs, egyedül élek, írogatok, nem megyek sehová, gyűjtöm a megyei családnevek kataszterét, a gyerekeimhez, unokáimhoz járok. Ahol ennyi gyerek van a néptáncban, ott a jövő nem kétséges. Gazdag soha nem voltam, de aminek az életemet szenteltem, az virágzik és megéltem az 50 éves évfordulót... írta: Bede Zsóka, fotók: Kovács Erzsébet és Lehoczki Péter Born Miklós (Samu bá’ három arca, kifejezi gondolatsora füzérét) A ma is élő, táncoló, viruló Balassi Táncegyüttes karikázó és bukás tánca a Jókai Színház színpadán Uzsonnaszünet két falu között az 1950-ben összetartozó együttessel