Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23-26 / 300. szám
16. OLDAL - 2000. DECEMBER 23-26., SZOMBAT-KEDD SPORT Kormos Misi karácsonyai és vágyai Huszonegy évesen az ország legfiatalabb NB I-es edzője volt a dévaványai röplabdatréner Amikor 1993-ban átvette — három NB II-es „próbamérkőzést” követően — az akkor még másodosztályú Békéscsabai FCSE női röplabdacsapatának irányítását, senki sem gondolta, hogy rá egy esztendőre az NB I-be vezényli a lányokat. Abban pedig még kevesebben bíztak, hogy az új szezonban — mármint NB I-es gárda — könnyedén meg is őrzik tagságukat. Annál is inkább, mert nemcsak a hazai mezőny legfiatalabb csapatáról volt szó, hanem egyben a maga 21 évével ő volt az ország legfiatalabb NB I-es edzője. Sok tanítvány idősebb volt a csapatból. Kormos Mihályról van szó, aki még ma is csupán 28 esztendős. Pardon, csak lesz — 2001. január 17-én. Békéscsaba Ma viszont ismét eggyel lejjebb lévő osztályban szerepel a csabai röplabdasport, amely a megyében egyedül maradt a sportágat képviselve. Pedig hajdan akadt Békés megyében férfi szakág is, s Gyomaendrődön, Telekgerendáson is aktívan művelték, hogy ne menjünk sok évtizedet vissza. Most viszont ismét Kormos Mihály ül a kispadon. Igaz, az NB II- ben. Elöljáróban azt is hozzá kell tennünk: nem kiestek a lányok , hanem egész egyszerűen az anyagiak hiánya miatt, a fő támogató, a főiskola távozásával kényszerhelyzetbe kerültek a nyáron a megyeszékhelyi röplabdások: vagy megszűnnek, vagy osztályt váltanak (lefelé), s akkor életben maradhatnak. Az is az igazsághoz tartozik: a legutolsó három évben már nem Kormos Mihály ült a kispadon, ugyanis 1997-ben önként felállt onnan. Csak szeptemberben vette át ismét a stafétabotot - amikor vészhelyzet alakult ki. De honnan a sportág szeretete és a kitartás? — Jómagam dévaványai vagyok, ott jártam általános iskolába - vallja Kormos Mihály (most már) tanár úr. - A kézilabdával barátkoztam Dévaványán, aztán a nyolc általános elvégzése után a békéscsabai Kemény Gábor Szakközépiskolába nyertem felvételt, ahol viszont Kovács Gábor tanár úr jóvoltából a röplabda dívott. Igazság szerint kézilabdázni szerettem volna Békéscsabán is, de az iskola és Kovács tanár úr meghatározta a jövőmet. Jól emlékszem, az osztály nagy része jelentkezett röplabdázni, amikor hívták a magas növésű srácokat. Én nem voltam valami hosszú, ezért csak annyit mondtak: „jól van, azért jöhetsz te is”. Más kérdés, hogy mire végeztünk a sulival, csak én maradtam meg a sportágnál meg egy ugyanilyen magasságú barátom. Végül öt évet eltöltöttem a sportágban. Még az érettségim sem volt meg, amikor már az edzőire is jártam, sőt, középiskolás koromban már elkezdtem foglalkozni gyerekekkel. - Sőt, igencsak felgyorsultak az események körülötted... - Alig száradt meg a tinta a technikusi oklevelemen, amikor már az NB II-es női csapat utánpótlásával foglalkozhattam. Ott is csupán háromnegyed év telt el, amikor az élet úgy hozta, hogy egyszer csak a felnőtt csapat élén találtam magam. - Mi okozta ezt a gyors,, előmenetelt”? - Három forduló volt hátra az NB II-es bajnokságból, amikor Németh Pál helyére kineveztek. Azt mondták eredetileg, hogy egy éppen kéthetes átmeneti állapot van, addig tartsam meg az edzéseket, keresnek trénert Németh Pál utódjának. Közben Kása István elnök úgy döntött, azt a három meccset már vezényeljem le én. Közben figyelték az edzéseimet, konzultáltak a lányokkal, akik elfogadtak, így a nyáron nem is kerestek tovább edzőt, hanem felajánlották, vigyem tovább én a csapatot még egy évig. Mondtam, rendben van, de van két kitételem... - Mégpedig? - Azt mondtam, legyen inkább két év a megbízatásom, s azt a célt tűzzük ki a csapat és én elém, hogy jusson föl a gárda az NB I-be. Láttam, a bajuszuk alatt jót mosolyogtak, de legyen - mondták. - Egy év múlva azonban odaért a csapat az NB I-be... - így van. Sőt, hat évet ott is töltöttek, az első hármat velem. Most is NB I-es csapata lehetne a városnak, csakhogy időközben a főiskola kifarolt a sportágból, a pénz elfogyott, kicsi híján meg is szűnt a röplabda egész Békésegyében. Néhány lelkes egykori sportbarát igyekszik ma is életben tartani, de önkéntes száműzetésben az NB II-ben. - Ne siessünk előre! Miért csak három évig ültél a kispadon? - Az NB II-es időszakkal együtt összesen négy évig. Az idő előrehaladtával úgy láttam, ez a csapat még többre lehet képes. Szerettem volna még több edzést tartani, hogy tovább fejlődjünk. A lányok nagy része azonban nem volt „vevő” erre. Tudtam, ha ez így van, akkor váltani kell. Marasztaltak, de inkább úgy döntöttem, akkor inkább az utánpótlással foglalkozom tovább. Újra a 12-13 évesekkel kezdtem. - ,,Ki is termelődött” egy remek gyerekcsapat. - így van. Innen került ki Fodor Edit, Bakos Rita, akik ma már Szegeden játszanak. De ebbe a csapatba tartozott a mai, még mindig junior korúakból álló fiatal gerinc, Gyebnár, Bucsi, Márton, Mátyás, Nórándi... Akik nyolcadik osztályosként a gyermek korcsoportúak országos bajnokságának döntőjéig meneteltek. Rengeteg tornán a dobogón végeztünk. Azt hiszem, ennek köszönhető, hogy Ducsai Géza mellé kerülhettem másodedzőnek az ifjúsági válogatotthoz. Amelyik most hosszú szünet után újra az Eb-döntőn vehetett részt. - Menet közben többször is felmerült, hogy esetleg külföldön folytatod. - Még a főiskolás időszakból kialakult egy nagyon remek olaszországi kapcsolat, ezért szerettem volna Brescia környékére kerülni. Szóba került, hogy ott foglalkoznék az utánpótlással, miközben „tovább tanulhatom” a sportágat. Ami érthető, az olaszok világelsők röplabdában. Most viszont kicsit leült az ügy, de nem tettem le arról, hogy valamelyik röplabda-nagyhatalomnál képezzem tovább magam. Mindenesetre olaszul tanulok egy ideje, az angollal meg nincs probléma, hiszen angolt oktatok. - Ha már szóba került más téma is... „Civilben” mivel foglalkozol? - Elvégeztem a tanítóképzőt Békéscsabán, s az angol nyelvtanárit. A Szent László Utcai Általános Iskolában tanítok, a BRMKK-ban angolt okítok. - Nem sok szabadidőd marad mindemellett. - Ha az edzéseket is hozzáveszem, napi tíz-tizenkét órát dolgozom. - Mindebből arra következtethetne az ember, felvet a pénz... - De ha rám nézel, már nem úgy látod. A tanári fizetést ismered, a röplabdát pedig szerelemből csinálom. - Mindig így volt? - Az NB I-ben kaptam egy kis fizetséget érte. Akkor az jól jött az ösztöndíj mellé, mert otthonról kevésbé tudtak a szüleim támogatni. - Apropó, nappalis főiskolai hallgatóként voltál a csapat vezető edzője... - Igen. Akkor a tanulást és a sportot kellett összeegyeztetnem. Ma az életet, a megélhetést és az örök hobbit, a sportot. - Az imént említetted, otthonról nem nagyon tudtak támogatni. - Gyerekkoromban sem vetette fel családunkat a pénz. Meg kellett minden fillérért dolgoznia mindenkinek, s megbecsülni minden lehetőséget. Ezért szerény volt minden karácsony nálunk, de annál nagyobb szeretetben éltünk, s élünk ma is. — Hol leszel karácsonykor? — Természetesen a szüleim mellett Dévaványán most is, mint mindig. Melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyod? — Negatív értelemben a három évvel ezelőtti. A nagyapám szenteste halt meg. Azóta különösen ragaszkodom ahhoz, hogy együtt töltsük az ünnepeket szüleimmel, testvéremmel. De azért szép karácsonyunk is volt, mert mindig békés és bensőséges volt. A húgommal, Erikával együtt díszítjük a fát kisgyerek korunk óta, a vacsora után kártyázunk. Egyszóval ilyenkor mindent elfelejtünk, s a szeretet ilyenkor nyilvánul meg a legjobban. - Vágyad? - Gyerekként az volt, hogy felhúzhassam a címeres mezt magamra, s mint sportolónak, eljátsszák a Himnuszt. Ez egyszer megadatott nekem, amikor az ORV-n Lengyelországban, mint edzőnek, nekem is szólt egy kicsit. Most az a vágyam, hogy egyszer újra magasabb osztályú csapatot vezényelhessek a bajnokságban. Igaz, erre Békéscsabán talán egy évtized múlva nyílik lehetőség. JÁVOR PÉTER Kormos Mihály (jobbra) fiatal tanítványai körében FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Az életmentő labdarúgó játékvezető Álmában sem gondolta volna az idén harmincesztendős Lavrovics Zoltán, hogy azon a vasárnap délutánon, 1999. október 23-án mint életmentőnek is szorongatják majd a kezét. Ugyanúgy készült a nagybánhegyesi mérkőzésre, mint egy igazi „tanuló játékvezető”, ha jól emlékszik, délelőtt még egyszer átfutotta a szabálykönyvet is. Igaz, csak kettes számú asszisztensnek jelölték, de hamar megtanulta, a ranglétrát végig kell járni. Orosháza igyekezett követni a játékot, ahogy tanítómesterei, köztük Győri László tanár úr is sokszor mondták: „légy közel az eseményekhez, akkor könnyebb dönteni”. Talán már tíz perc sem volt hátra a megyei III. osztályú labdarúgó-találkozóból, amikor tőle elég távol, ketten, egy hazai védő és egy vendégcsatár felugrottak fejelni, ám utána mozdulatlanul mindegyik játékos a földön maradt. De innen folytassa ő a történetet! - Bajt éreztem, nagyot és mint egészségügyi dolgozó, azonnal odafutottam a túloldali térfélre. Egyikük, a telekgerendási Kovács István már hörgött és ebből arra következtettem, hogy esetleg hátracsúszott a nyelve. Nem tévedtem, de mivel szájzárat kapott, nem bírtam kinyitni a száját. Egy szódásüveg fokával egy, de lehet, hogy két fogát azonnal kitörtem, utána szétfeszítettem a száját, valahogy benyúltam a mutatóujjammal és visszafordítottam a nyelvét! A srác csak annyit csinált, hogy Hhhhhhhh... és jajjj! Rögtön kapott levegőt, de istenemre mondom, másodperceken múlott az élete. - Ilyen eset az ember életében csak egyszer fordul elő, de... - Ne folytassa, nem csak egyszer! Még kispályás focista voltam Orosházán, amikor szinte ugyanez megtörtént. Egyik bulimeccsünkön, egy ütközés után ugyanazt a hörgést már hallottam... Ott szerencsére gyorsabban tudtam odaugrani és ugyanígy segíteni. Lavrovics Zoltán eredetileg a műköves és kőműves mesterséget tanulta ki, de a jobb kereseti lehetőség reményében az egészségügybe ment át. Az orosházi kórházban kilenc évvel ezelőtt előbb műtős lett, egy ideje pedig betegszállító, mivel többször műtétre szorult, ezért a legutóbbi „váltás”. Azt mondja, nem bánta meg, itt sincs ugyan Kánaán, de ugyanannyiért nem fárlódik, és jó a társaság is. Végül is ebben az a fontos, hogy nagyon sok barátot szereztem, sokan tudják, hogy mi jelenti a hétvégi elfoglaltságomat. Sokat köszönhetek a kollegáknak és főnökasszonyomnak, Faragó Gáborné Irénkének, hogy ha kell, mindig elenged vagy cserélhetek — folytatja. Ami eldöntötte, abbahagyja az aktív játékot, és a síp mellett dönt, hogy a szövetségben azt tanácsolták: akkor juthat előbbre, ha egyszerre csak egy lovon ül. — És előtte, az igazi ok? — Hát, nem akarok senkit megbántani, de én nem azért akartam játékvezető lenni, mert sokat bosszankodtam a gyenge bíráskodások miatt, hanem mert nem jöttem ki az edzőmmel, no nem Sebestyén úrral, hanem még a korábbi bodzási trénerrel. Hiába mondták a szurkolók is, Laci, miért nem rakod be Zolit, ő hajthatatlan maradt, többnyire mellőzött. Ahogy beköltöztem ide Orosházára, a haverok beszéltek rá, hogy jó lennél te bírónak. Elsőre szépen levizsgáztam, és mit mondjak, egyszer szeretnék NB I-es játékvezető lenni. A következő lépés ehhez, hogy télen legalább alapfokon megtanulok németül vagy angolul. Zoltán a volt NB III-ban már be is mutatkozott, az Algyő-Martfű meccsen debütált, 9:23-t kapott az ellenőrtől, aki csak annyit mondott: „egy kicsit többet mozogjon a labda közelében”. Talán az olvasók is hiányolnak valamit ebből a már nem éppen tagnapi és nem éppen hétköznapi történetből. Hogy vajon azóta találkozott-e Lavrovics Zoltán és Kovács István? Nos, csak azon a bizonyos meccs utáni reggelen találkozott néhány percre. Amúgy a minap Puhl Sándor is gratulált különlegesen sportszerű cselekedetéért ifjú kollegájának. Talán a telekgerendási csapat vezetői is megszorítják egyszer Lavrovics Zoltán kezét. _______________ FÁBIÁN ISTVÁN Plakettszöveg LAUROVICS ZOLTÁN labdarúgó játékvezetőnek ÉLETMENTÉSÉRT (Nagybánhegyes- Telekgerendás mérkőzés) Békéscsaba, 2000. december 1. Az orosházi kórház műtőjében. Laurovics Zoltán éppen egyik betegükkel A SZERZŐ FELVÉTELE