Békés Megyei Hírlap, 2003. december (58. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

28. OLDAL Arab fiú és a „születés” Shawki egyenesen a világhírekből lépett elénk. Szerencsésen alakult az élete, an­nak tudatában is ezt mondhatjuk, hogy szeme láttára gyilkolták meg a családját a mostani iraki konaktus so­rán. Ő azonban már biztonságban van, az Oltalom gyermekotthonban lakik, Békéscsabán. Azt mondja, a sokat emlegetett dél-iraki városból, Bászrából származik, és hosszú hónapok alatt jutott el hozzánk a tragédia után, nagybátyja tanácsára. Először Kanadába készült, de annyira megtetszett ne­ki az itteniek kedvessége, hogy úgy döntött: ha lehet, itt marad. Madarat lehet vele fogatni egyébként, mert a napokban értesült, hogy megkapta a menekültstá­tust. Érdekes fiú, mosolyog, udvarias, komoly, szobá­jában hellyel kínál mindenkit, maga ül le utoljára. Meg akar tanulni mihamarabb magyarul, mert két álma közül valamelyiket itt szeretné megvalósítani. Asztrológiát és informatikát tanulna. Magyarország­ról hallott már korábban is, egy rokona járt erre egy­szer, arra emlékszik, hogy hozott neki finom liba­májat. Shawki keresztény. Apja ugyan muzulmán volt, de anyukája révén Krisztus követője, ami, elmondása szerint, egyáltalán nem szokatlan Irakban sem. A több százezres Bászrában a háborúk előtt még ötezer keresztény család élt, de a bajok kezdetével elmene­kültek. Előtte azonban a két rokonvallás követői együtt tartották ünnepeiket. Mostanában nem sokat ünnepeltek, az évtizedes háborúk, válságok rányomták a bélyeget a minden­napokra, de a jeles napokra is. A karácsony, az arab nyelvben a „születés” ünnepének szokásai­hoz, azt mondja, feléjük is hozzátartozik a fenyő­fadíszítés. Most ő az egyik, aki várja a karácsonyt. Talán az ál­tala készített nemzeti étel lesz a legsikeresebb az ott­honban, ahol csupa hozzá hasonló sorsú fiatal lakik, és várja, merre fordul a sorsa és mikor...­­ A Madarat lehet vele fogatni... CLFOTÓ: LEHOCZKY PÉTER N­I 4 K­A­R­Á­C­S­O­N­Y 2­0­0­32002. DECEMBER 24. KEDD Boldog készülődés az ismeretlen ünnepre Vagy mert muzulmánok, vagy mert életük eddig nem úgy alakult... Megint karácsony. Szívünket ,,hivat­alosan” is eltölti a szeretet, még arra is jobban odafigyelünk, aki távolabb esik kis világunktól. Érdekes, hogy azok is, akik igazán nem vallásosak, sőt... Egyszer arra döbbentem rá, hogy bár minden felekezetével a világ legnagyobb vallásának számít a kereszténység, léteznek más kultú­ráitól átitatott világok is, ahol az, hogy kará­csony, bizony mit sem, vagy legalább is nem sokat­ jelent. Aztán vannak olyanok is — saj­nos egyre többen —, akik más vallásúként ed­dig nem sokat tudtak a karácsonyról, és egy­szer csak kényszerűen itt kötöttek ki a ke­reszténységben. Most pedig figyelik - kicsit összezavarodva - mi is az a karácsony. Ők menekültek. Közülük is a fiatalok, a gyere­kek azok, akik számára talán legfontosabb le­het a karácsony, de főleg amit hordoz: a sze­retet. Mondom, összezavarodva figyelik, mert nemrégen még olyan dolgokat éltek meg, amelyeket mi sokan el sem tudunk képzelni. Ide érkezve pedig szinte a legrosszabb, ami történhet velük, egy bürokrata hideg ténysze­rűsége vagy egy gyanakvó pillantás az utcán. Ez a pillantás bizony könnyen lehet a mienk is. A kilencvenes évek eleje óta ugyanis mene­külttábor működik Békéscsabán, nyár óta pe­dig a — Kelet-Közép-Európában elsőként lét­rejött — kísérő nélküli menekült gyerekeket befogadó otthon, az Oltalom Karitatív Egye­sület jóvoltából. Gyerekek, fiatalok ők is. Ahogy valaki talá­lóan mondta egyszer, nem törpe „Rambók”, akiket gyerekkatonának képeztek ki. Egyikük hazáját már földig rombolta a világpolitika, a másikét még csak félig, ő viszont elveszí­tette teljes családját... Most pedig mind a karácsonyra készü­lődnek, ők, akik nem is igazán tudják, mi az. Vagy azért, mert muzulmánok, vagy azért, mert életük eddig nem úgy alakult, hogy meg­ünnepelhették volna: egyikük országában húsz éve háború van, másikuk az emberi kiet­lenségben kereste a megélhetés szikráit. De most készülnek, díszítik a karácsonyfát, min­denki kirukkol valamivel a szentestére, otthoni finomságokat főznek. Egy új, jobb élet nyitá­nya ez. A múlt még nyomasztja őket, de né­hány hete, hónapja, amióta itt vannak, végre­­ hosszú idő óta először — megcsillant valami remény arra, hogy lehet még máskép is élni. Hogy lehet még élni.­ . , ff ____________________________________________ VANPUK JÁNOS A minap kapott ENSZ-ajándék sokat jelent számukra az „első karácsonyon”. D-FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER Árulnia kellett a testét Igen, van olyan is közöttük, aki szomszédos országból került ide, és tizenéves létére már Budapesten kellett árulnia testét. (Egyébként épp az ő nyomán buktatták le nemrég azt a bandát, amely 12 éves kislá­nyokat is „foglalkoztatott” a fővárosban.) Vas Zoltán könyvszerkesztő létére nem szeret ol­vasni. Ódzkodik a betűtengertől, ugyanakkor rajong az aforizmákért, amelyek egy-két sorban sokszor egész könyvnyi bölcsességet hordoznak. Nincs érzékem ahhoz, hogy pesszimista le­gyek. Úgysem sikerülne — ez az ismeretlen szerzői idézet Vas Zoltán szerint illő példája a legújabb kori aforizmáknak, amelyek jól ötvö­zik magukban az elmés mondandót a humor­ral. A harmincnégy éves békési fiatalember egy prózai kitérő után kezdett el komolyan foglal­kozni a kvíz-, az aforizma- és a viccgyűjtéssel. Annak ellenére, hogy bútorasztalosnak tanult, mindig is különleges munkára vágyott. — Hamar beláttam, hogy asztalosból rengeteg van, aforizmagyűjtőből és könyvszerkesztőből annál kevesebb, így kezdtem el gyűjteni a híres emberektől vett idézetet. Négy éve jelent meg az első aforizmakötetem, majd a következő és most a harmadik vár kiadásra - foglalta össze a kezdeteket Vas Zoltán, aki minden lehetőséget megragad, hogy gondolattárát bővítse. Leg­utóbb szórólapon biztatta az embereket, küld­jék el neki kedvenc viccüket vagy idézetüket. A szerelem, a szeretet, a házasság, a nők, a boldogság témája jelen korunk aforizmaszerzői­nek is kedves. A jó idézet már-már szálló­ige lesz, s az sem rit­ka, hogy a maiak vál­toztatnak rajta keve­set. Ilyen a számítógé­pesek mondása, a „Gondolkodom, tehát fagyok”. Amíg koráb­ban íróktól, gondolko­dóktól, államférfiaktól maradtak fenn idéze­tek, addig napjaink­ban nem ritkán pop-Gumitü­csök és társai Jómagam azt szeretem, ha minél rövi­­debb a vicc - magyarázta Vas Zoltán, akinek ezek közül a Megy a csiga haza­felé a kedvence vagy az egyszavas Gu­­mitücsök. Hozzátette, szereti, ha nem kapja készen a poént, hanem kicsit töprengenie kell rajta. A csattanó gyak­ran a magyar nyelv játékosságára épít. Jó példa erre: Hogy hívják a borz fek­helyét? Borzalom. És a kövér indiánt? Gömbvillám, sztároktól, színészek­től és televíziós személyiségektől idézünk. Ám ezek nem emelhetők az aforizma rangjára, csak aranyköpések vagy jópofaságok. Az utóbbi időben az idézetek közül egyre kedveltebbek a humorosak: ilyen a „Nekem nincsenek előítéleteim, mindenkit egyformán utálok!”. S ezzel már ott is termettünk a viccek világá­ban, ahol Vas Zoltán ugyancsak otthonosan mozog. Az idők során kiskönyvtárnyi irodai­ küldjön egy viccet vagy aranyköpést! Az igazi poén sokszor nyelvünk játékosságára épül mat gyűjtött össze, amelyből kiolvasható, mennyire együtt változik és fejlődik a vicc a társadalommal. — A régi idők viccei szakállasak. Erre példa a „Ki az abszolút szegény? Akihez képest a temp­lom egerét kuláklistára vennék”. Ezen a beszol­gáltatások idején népszerű viccen ma már alig­ha nevetnénk. Amióta a közrendvédelmi szak­ma komolyabb képzettséget kíván, a rendőrvic­cek is kimentek a divatból. Módfelett népszerűek viszont a szőke nős viccek. Ám téved, aki azt gondolja, hogy Vas Zoltán társaságában az emberek dőlnek a nevetéstől. Saját bevallása szerint csapnivalóan rossz vicc­mesélő, egyszerűen azért, mert az adott pilla­natban soha nem jut eszébe az odaillő poén. Ellenben szívesen ír viccet, sőt aforizmát is, utóbit Zolynemus álnéven. Álljon itt egy a saját termésből. Az ígéret olyan, mint a botanika: sok fűt-fát emlegetnek benne. cs*TM „ez* Vas Zoltán: Bútorasztalosból rengeteg van, aforizmagyűjtőből annál kevesebb. D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET

Next