Békés Megyei Hírlap, 2019. július (23. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-06 / 155. szám

novella • • FI A LENIN ATOMJEGTORO Bánkövi Dorottya Ez is mindjárt elromlik - futott át az agyamon, amikor a kezembe vet­tem a telefont, és tárcsázni kezdtem nagymamám számát -, elképzelhe­tő, hogy nincs elég messze, nála so­sem lehet tudni. Felhívtam mégis, hiszen rég be­széltünk, és legalább a szülinapján, gondoltam, így illik, még akkor is, ha feltehetőleg részeg. Megkerül­hetetlen volt, hogy az eljegyzés­ről meséljek neki. A nagymamák egy része soha semmit nem mer a magánéletről kérdezni, a másik részét viszont csak az érdekli. Na, és a fiúkkal mi újság, van udvarló? Van? Ó, hát ez pompás! És rendes? Jár templomba? Esküvő mikor lesz? Eljegyeztek. Először néhány másodperc meglepett csend. Az­tán félóra zavart lelkendezés. Ó, és idősebb? Tizenkét évvel? Akkor se aggódjak, annyi volt köztük is nagyapámmal, és milyen szépen éltek, mondta nagyot sóhajtva, azzal a nyugalommal, amivel csak halottakról szokás beszélni. Hall­gattam, bólogattam - az úgysem látszik -, azért tudtam, hiába lak­tak nyolcvan kilométerre, hogy mindenhogyan éltek, csak éppen szépen nem. Egy mondat elég volt hatévesen, a dunaújvárosi lakásuk nappalijában, ami teljes bizonyos­sággal meggyőzött róla, hogyha férfi és nő összeillhetnek, az egész biztosan nem úgy néz ki, mint ő és a nagyapám együtt, és erről talán nem is csak a Lenin atomjégtörő tehet. Nagyanyám húszéves sem volt, amikor férjhez ment. Leginkább azért, hogy elmeneküljön otthon­ról a lebénult édesanyja önkén­telenül is terrorizáló felügyelete elől, meg mert amúgy sem maradt semmijük, hála a kommunisták­nak. A húga már gimnazistaként, ő az érettségi után kezdett dolgoz­ni. Aztán Zsóka, a nagymamám valahogy megszokta, hogy mindig dolgozzon, tele volt energiával, ha valamit, akkor dolgozni azt nagyon tudott, talán ez idegesí­tette legjobban nagyapámat, aki délben kelt, három kör pasziánsz, és egy készen kapott tál étel után becsoszogott a zeneiskolába, leta­nította a kötelező öt zongoraórát, majd hazament, megette a híradó előtt a vacsorát, fél éjszaka do­hányzott és pasziánszozott, más­nap újrakezdte, és titkon nagyon örült annak, hogy sosem lett be­lőle előadóművész. Ezt senki nem hitte el neki, pedig Andrucs valójá­ban - ahogy nagyanyám jó érzék­kel elnevezte - tökéletesen elége­dett volt lustán, a pasziánszasztal vagy Lenin atomjégtörője mellett ülve harminckét évesen éppúgy, mint nyugdíjasán. Azért volt egy kedves törté­netük, amelyet húsz, harminc, negyven év távlatából is mindig ugyanakkora átéléssel, büszkén mesélhettek, mint összetartozá­suk szép és tulajdonképpen egyet­len bizonyítékát. Ez a történet a megismerkedésükről szólt. Nagy mulatságon vettek részt, nagy­apám a zongoránál ült, nagya­nyám néptáncolt. Szünetben böm­bölt a rádióból Csajkovszkij b-moll zongoraversenye. A társaság nem figyelt, inkább zavarta őket a zene, egy férfi oda is lépett a rádióhoz, hogy lekapcsolja, de nagyanyám és nagyapám abban a pillanat­ban egyszerre futottak oda, hogy megfogják a férfi kezét, végül egymáséhoz értek - épp mint egy giccses amerikai filmben. Össze­mosolyogtak, a rádióból recsegve bömbölt Csajkovszkij, és pár hó­nap múlva Zsóka és Andrucs ott állt az oltár előtt. Csak arról ma­radtak le a nagy egymásra találá­sukban, hogy a rádió a harmadik tételre végérvényesen bekrepált, az istennek sem tudták megszerel­ni, és a társaság az este hátralévő részében - amikor ők már régen a kertben romantikáztak - muzsika nélkül maradt. Jobb lett volna, ha előbb értesül­nek a rádió sorsáról, gondolhatta nagyapám évekkel később, amikor Zsóka hol a poharaikat törte össze, hol a fényképezőállványt rúgta fel, hol a villanykörte égett ki, amikor belépett a szobába. Kifinomult ér­zékkel mindig azt tette tönkre, amit Andrucs éppen a legnagyobbra be­csült. Senki nem értette, miért van ez így, Zsóka nem volt ügyetlen, ha­bár gyorsan dolgozott, feltehetőleg nem ez okozta a folyamatos háztar­tási minikatasztrófákat. Ez aznap bizonyosodott be végérvényesen, amikor elromlott a karórája. Az óra megállt, Zsóka jóhiszeműen elvitte megjavíttatni. - Kedves uram, ez az óra megállt, pedig két hete cseréltettem benne elemet. Az órás megfogta, megnézte, megforgatta, meregette a szemét a karórára. - Asszonyom, ez az óra jár - s az­zal visszaadta nagyanyámnak. Zsóka ismét megfogta, feltette, örült. Már átlépte az üzlet küszö­bét, amikor észrevette, hogy a kis­mutató meg sem mozdul, néha ráng egyet, mintha lendületet venne a továbbhaladáshoz, aztán ugyanoda visszafittyen. Nagyanyám vissza­fordult, zavart volt, mosolygott. - Uram, ez az óra nem jár. - Nem hiszem én azt, na adja ide - mondta az órás. Nézte, nézte, forgatta, csóválta a fejét. - Asszonyom, biztosíthatom róla, hogy ez az óra jár - mondta hatá­rozott hangon, és egyre gyanak­vóbban pislogott apró szemeivel nagyanyámra a szódásszifon vas­tagságú szemüveglencse mögül. Zsóka a kezébe vette a vörös mű­bőr­szíjú karórát, felcsatolta, nézze értetlenül. - Uram - hebegte­­, higgye el, hogy nem jár. - Ne csúfolódjon velem, kérem. Sok dolgom van! - De legyen szíves, nézze meg még egyszer.­­ Na, adja ide a kezét az órával együtt! Zsóka odatartotta a csuklóját, rajta a félig becsatolt órát, mind­ketten láthatták, meg se moc­cannak a mutatók. Az órás akkor nagyanyám szemébe nézett, mint aki végre kezdi érteni, mi folyik itt, majd aggodalmas tekintetét körbefuttatta a szobába zsúfolt faliórákon, karórákon, elemeken, mozgó alkatrészeken, elengedte nagyanyám kezét, fél lépést tett hátra, és nagyon halkan, de hatá­rozottan mondta: - Asszonyom, nagyon szépen megkérem, azonnal hagyja el az üzletemet. Nagyanyám pedig fogta az órát, és ment, meg sem lepődött, volt ez már így, gondolta, és lelki szemei előtt látta a pléhtányérokat. Ezeket elővigyázatosságból kapta nagy­apámtól a házassági évfordulójuk­ra, hogy na, ezt ugyan nem töröd össze, nem szép készlet, de legalább praktikus. Aztán mikor kempin­­gezni mentek, és már készülődtek haza, nem vették észre, hogy éppen a pléhtányérok maradtak ki a cso­magtartóból. - Gyere, mama, hátra-hátra - navigálta a tízéves apám Zsókát, és bár ő sem volt elég körültekintő, mégiscsak nagyanyám volt az, aki az olajzöld Ladával hátratolatva ki­vasalta az egész étkészletet. Hát így éltetek ti, szépen, gondol­tam, miközben elköszöntem Zsóká­­tól, és letettem a telefont, igen, szé­pen éltetek, hogyne, az a tizenkét év semmi. - Az isten rohassza le a kezedet! - üvöltött fel nagyapám a nappali közepén, a törmelékek előtt állva. Zsókának több év óta először, ép­pen aznap jutott eszébe kitakarí­tani a vitrint, és egyetlen óvatlan mozdulattal verte le a festés előtt álló, szinte már egészében össze­szerelt Lenin atomjégtörő makett­jét, amelyen a nagyapám két hétig, éjszakákon keresztül dolgozott. - Nem egy könyvet, nem egy poharat, neked éppen a Lenin atomjégtörőt kellett, hogy rohas­­­sza le! - üvöltötte nagyapám félig szívott cigarettával a kezében, és nem igazán érdekelte sem őt, sem a már egészen részeg Zsókát, hogy én plüssel a kezemben, kócosan, alvózsákomból kilépve, mezítláb csoszogok ki hozzájuk a szobából az atomjaira szétesett Lenin atom­jégtörőn. alvazat AZ ELŐRETOLT HELYŐRSÉG BABITS-VERSPÁLYÁZATA Ki ne ismerné Babitsnak azt a verssorát, amely Karinthy Frigyesnek köszönhetően, az így írtok ti egyik remek darabjaként ma­radt az utókorra: „Szegszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem.” A vers sajnos elveszett. Most az Előretolt Helyőrség szerkesztősége, a Magyar PEN Club elnöksége és a Petőfi Irodalmi Múze­um pályázatot hirdet a vers visszaszerzésé­re. Arra kérünk mindenkit - agg klassziku­sokat és ifjatag titánokat egyaránt, költőket, filológusokat, egyszerű professzorokat, zsenge poétákat és hétpróbás kritikuso­kat­­, hogy ha náluk lappangana a kézirat, másolják le és küldjék el nekünk az eredeti szöveget. Vagy ha megvolt nekik ugyan, de elveszítették, esetleg ha valahol máshol ol­vasták, rekonstruálják a verset. Nem paródiát kérünk­­ szép, meg­győző, igazi lírai remekműre számítunk, abban a reményben, hogy elfoglalja méltó helyét Babits életművében.­­Ki volt a szí­nésznő? Lehet, hogy több költemény is szü­letett a Szekszárdi Titokzatoshoz? Miért kellett ezeknek megsemmisülniük vagy zárt dobozba kerülniük? Milyen versformában születhettek ezek? Klasszikusban? Szabad­versben? Slamköltészetet megelőlegező laza strófákban? Megannyi kérdés, amelyekre - reméljük - a pályázatunkra beérkező szöve­gek meggyőző választ fognak adni.­ Első díj: 150 000 forint Második díj: 100 000 forint Harmadik díj: 50 000 forint Elismerő oklevéllel járó jutalom: 25 000 forint Beküldési határidő: 2019. július 15. Címünk: babitspalyazat@gmail.com vagy Előretolt Helyőrség, 1054 Budapest, Al­kotmány utca 12., III. emelet 21. A pályázat eredményét augusztus 31-i lap­számunkban közöljük. Babits Mihály születésnapján, november 26-án a legjobb versek a Petőfi Irodalmi Mú­zeum pódiumműsorában is elhangzanak. IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET « v ________________________________ ______________2019. július ! > . ' . > y

Next