Békés Megyei Hírlap, 2020. augusztus (24. évfolyam, 179-203. szám)

2020-08-01 / 179. szám

novella SANYI KOVÁSZT ETET Jaj, Istenem, meghalt, kimúlt, vége! Sanyi, hívjad a doktort, a plébánost, vagy ne is, gyere inkább, támaszd fel, de azonnal! Ébredjél már, te ré­szeg disznó, miattad pusztult el, hát csináljál valamit, különben agyon­ütlek! Végünk van, most tényleg be­zárhatjuk a boltot! Fogom a dunsztosüveget, szem­­magasságban tartom és könnye­zek. Siratom az elpusztult kovászt, amit ez az impotens uram kinyírt. Egy hete neveli, eteti, már olyan szép kövér volt, most meg tessék, összeesett, olyan lapos, mint a gutaütés. Sanyi, gyere már!, kiabá­lok ismét neki. Mi a nyavalya lett a kovásszal? Most hogy sütsz estére kenyeret az internetes péktanfo­lyamon? Hogy vigyen el a devla, nem hiszem el, hogy veled ver en­gem az ég! Csak hogy értsék: úgy kezdődött, hogy újabb programot kellett ki­találnom a drága vendégeimnek, különben nem jönnek a mi szerény kis vendégházunkba. Falusi turiz­musból él a faluban szinte minden­ki, nagy a verseny, ha nem adunk valami extrát, ránk se nyitják az ajtót. Aztán egyik éjszaka, amikor a vacsorára betolt disznótoros nem hagyott aludni, kitaláltam a „Sanyi csodái” elnevezésű programsoro­zatot. Volt ebben már minden. Sa­nyi, az uram, vízen járt, meghalt, karanténba került, hogy vírus fej­lődhessen a testében, halott egeret támasztott fel, pálinkát fakasztott a kő­ Buddhából. Azt most ne firtas­suk, hogy ezek a programok sosem sikerültek tökéletesen, vagy inkább sehogyan sem, de a népek jöttek, mert kíváncsiak. Nekünk meg per­sze ebből van bevételünk. Mivel rossz alvó’vagyok, és éjszakánként az internetet böngészve próbálom megkeresni a legdivatosabb prog­ramokat, most is találtam valamit, ami vendégcsalogatónak kiváló. A városiak mostanság kenyeret sütnek, nem is akármilyet, kovászos cipót. Hogy a fene egye meg a jó dol­gukat. Az élesztés nem jó, mondták a Facebookon, az puffaszt, meg ár­talmas. Még hogy puffaszt, röhögök, ha én adnám neked, és azt monda­nám, kovászok­, semmi bajod nem lenne tőle. Tapasztalatból beszélek, higgyék el. Ezek a drága vendégek még a lejárt szavatosságú joghurt után is megnyalják az ujjukat, csak tudni kell tálalni, meg kínálni. Én meg tudom,­­mit hogy kell elad­ni. Szóval, miután kiböktem, hogy most a kovászolás az egyik legjob­ban keresett tevékenység, rögtön elhatároztam, Sanyival ezt fogom csináltatni. Azonnal fel is keltet­tem, adtam neki egy felest gyorsí­tónak és megnézettem vele vagy tíz videót a kovászkészítésről meg a kenyérsütésről. Köztük volt Peti, a pék kisfilmje is. Peti, a pék nagyon csinos fiú, szépen öltözködik, far­merből van a köténye meg a simlis sapkája is. Ilyet még nem láttam fa­luhelyen, de bevallom, nagyon tet­szik. Aztán ez a Peti kitalálta, hogy az interneten tanítja a népeket ko­vászt készíteni, na meg cipót sütni. Amikor megláttam, hogy többen nézték meg a videóját, mint Sanyi fuldoklását a kanálisban - pedig az szinte mindent vitt -, elhatároztam, Sanyiból is péket csinálok, aztán idecsalogatunk mindenkit a város­ból. Egész éjszaka varrtam meg hí­meztem, csináltam kötényt Sanyi vagyok, a pék felirattal. Később rá­jöttem, elég lett volna csak annyi: Sanyi, a pék, de akkor már késő volt, mert túl voltam a mosáson meg a keményítősen. Reggel Sanyit átszalasztottam a henteshez, hogy kérjen tőle egy fehér simlis sapkát, küldtem neki egy kis felmikrózott bolti pogácsát cserébe. Másnap megköszönte, azt mondta, érződött rajta, hogy szeretettel gyúrtam. Hát még jó, mondtam, nem adok ki se­­lejtet a kezemből. A sapkára három napraforgót hímeztem, hogy jelezze a minőséget, és mindenki tudja, Sa­nyi nem gagyi, hanem a legjobb. Amikor a körítéssel elkészültem, rögtön feltettem az internetre a legújabb programunkat, Sanyi fo­tójával. „Sanyi, a pék internetes tanfolyama, minden hétfőn reg­gel kilenctől.” Azért hétfőn reggel, mert akkor Sanyi talán még józan, ha figyelek rá rendesen. Megadtam a számlaszámot, hol lehet fizetni, meg a vendégházunk címét, ha vala­ki esetleg élőben szeretne találkozni a sztárral. Mert ahhoz kétség sem fért, hogy az uram ettől a zseniális ötletemtől most berobban a médiá­ba. Sanyi a fotón az új kötényében és a simlis sapkájában úgy bazsaly­­gott, mint a vadalma. Kezében egy szép kenyeret tartott, amit ugyan a diszkontból hozattunk, de cseppet megbabráltam, bevagdostam, kicsit megkapartam a kérgét, szóval meg­szólalásig olyan lett, mintha háznál készült volna. Reggel nyolckor tet­tem fel az internetre az új vendég­csalogatót, kilenckor már annyian lájkolták, mint a múltkor a pálin­­kafakasztást. Úgy látszik, rákaptak Sanyira, most már bármit csinál, nézik meg követik, így kell monda­ni: követik. Az unokámtól tanultam ezt a szót, azt mondta, így hívják, ha valakinek a nyavalyáira sokan kíváncsiak. Virdzsikém tanított meg a facebookozásra is, azt mond­ta, mama, aki nincs fent a Bookon meg az Instán, az nem is létezik. Ezt az Instát még nem tanultam meg, Döme Barbara mondtam neki, halasszuk húsvét utánra, akkor már jobban ráérek. Miközben azt figyeltem, hogyan szaporodik a pénz a számlánkon a péktanfolyamnak köszönhetően, Sanyi elkezdte etetni a kovászt. Sze­rencsétlennek óriási fekete karikák lettek a szeme alatt a kialvatlanság­tól, de­ hát valamit valamiért, mond­tam neki, amikor panaszkodott. Emlékeztettem, hogy eddig mindig bejött, amit kitaláltam, minden egyes programunk busásan megté­rült, még akkor is, ha tulajdonkép­pen beégtünk vele. Ezt is Virdzsi­­kétől tanultam. Ő mondta: mama, nagyon égő, amit Sanyi papa mű­vel. De ha égő, ha nem, mégis ezrek követik már, mi meg ebből élünk, ebből megyünk majd Balira, hogy Juci, a szomszédasszony megpuk­kadjon az irigységtől. Ebből futja pálinkára is, nekünk a minőségire, a drága vendégeknek meg a disz­­kontosra. De hát jó az is, a negyedik, ötödik pohár után már panaszkodni sem szoktak. Sanyi szeme meg azért kialvatlan, mert folyamatosan a ko­vászos videókat bámulja. Olyan, mintha tényleg érdekelné a dolog. Jegyzetel, bőszen bólogat, magában motyog. Amikor kérdezek tőle vala­mit, meg sem hallja. Úgy rágyógyult Peti pékre, mint tavaly a pornó­ra. Remélem, ebből több hasznom lesz, mint abból volt. Az elején ott is bíztam, reméltem, majd csak meg­kíván, ha azt a sok meztelenkedést nézi, de hozzám se szólt, nemhogy az otthonkám alá nézett volna. Tegnap este azt mondta, kipró­bálja a dagasztást, nem szeretne lebőgni az internetes tanfolyamon. Miután megitta a két sörét meg a pálinkáját, feltűrte az inge ujját és szitálni kezdte a lisztet. Közben bőszen nézte a jegyzeteit. Aztán levette a polcról a dunsztosüveget, amiben a kovászt tartja. Lássanak csodát, szép kövér, hízott kovász volt benne, úgy megnőtt az a kicsi­ke liszt- meg vízkeverék, hogy csu­da. Nagyon meglepődtem, beval­lom, az elején egyetlen fillért sem tettem volna rá, hogy ebből bármi lesz. De úgy látszik, Sanyi mégsem annyira hülye, mint amilyennek gondolom. Ezt persze nem mondom neki, még csak meg sem dicsérem, mert a végén elbízná magát. Annyit azért kérdeztem tőle: mivel buhe­­rálta meg a kovászt, hogy ilyen szép lett? Vérig sértődött, csapkodta az ajtót, azzal fenyegetőzött, hogy le­veszi a kötényt, és soha többé nem lesz „Sanyi csodái” program a ven­dégházunkban. Ettől persze kissé megijedtem, jobban, mint attól, hogy összeszűri a levet a szom­szédasszonnyal, akinek nagy melle meg kerek csípője van. Anyám min­dig azt mondta, attól nem kopik el az uram micsodája, ha másnál is használja, legfeljebb ügyesedik. Én is ezt vallom. De ez a köténylevétel azért más, ha ezt tényleg megte­szi, nekem befellegzett. Már vagy százan kifizették az online péktan­folyam árát, én meg elköltöttem a pénzt, megvásároltam azt a taka­rítógépet amilyet Jucinak vett a fia, nehogy azt higgye, hogy csak nekik futja ilyen puccos dologra. Miután Sanyi kihisztizte magát, gyorsan kibékítettem egy sörrel meg két felessel. Ha ügyes leszel a dagasztásban, kapsz még egy sört, húztam el előtte a mézesmadzagot. Hatott, azonnal nekilátott a gyú­rásnak. Rossz volt nézni, amit mű­velt. Csiriz lett a lisztből, a vízből meg a kovászból. Minden ragadt körülötte, állandóan engem pattog­tatott, hogy menjek és lisztezzem be a kezét meg a tálat. Majdnem sírva fakadtam, és azért imádkoz­tam, nehogy valaki betoppanjon, és meglássa Sanyi bénázását, mert ha ezt bárki elterjeszti, tényleg lőttek a péktanfolyamnak. Mivel láttam, hogy az uram baromi ideges, és én is az voltam, mindkettőnknek töltöttem a jobbik pálinkából egy kis nyugtatót. Az ötödik, hatodik pohár után már csak röhögtünk a borzalmas állagú kenyéren, ami Sanyi kezei közül kikerült. Kemény lett, mint a kő, a belseje meg tömör, keletien. Próbáltam lenyelni belőle egy falatot, de olyan savanyú volt, hogy azonnal kiköptem. Öblítés gyanánt én is leküldtem egy sört, úgy berúgtunk mind a ketten, hogy a végén Sanyi csak felhajtotta az otthonkámat. Mivel így alakult az esténk, nem csoda, hogy az uram megfeledkezett a kovász etetéséről. Reggelre az addig már szép kövér kovász teljesen összeesett, használ­hatatlanná vált. Na, most épp itt tartunk, s mivel Sanyi a füle botját sem mozdítja, kénytelen vagyok én kitalálni vala­mit, hogy feljavítsam a kovászt, mire kezdődik az internetes tanfolyam. Etetni már fölösleges, az attól egy óra alatt nem lesz jobb, úgy sejtem, végleg kinyírtuk. Rémlik, mintha tegnap este Sanyi pálinkát töltött volna bele, miközben azt hajtogat­ta: Igyál, kicsi kovászom, ma ünne­pelünk, te is megérdemled a finom pálinkát. Valószínűleg ekkor ölte meg. Most már mindegy, nekem egy dolgom van, valamit csinálni a kovásszal, amitől olyan állagú lesz, mintha tényleg jó lenne. A kenyér­be majd titokban élesztőt teszünk, már ha egyáltalán Sanyi képes lesz tésztát gyúrni és nem ég be úgy, mint tegnap este. Az órámra nézek, harminc percem maradt a tanfo­lyam kezdetéig. Miközben Sanyit nyaggatom, hogy keljen fel, vegye fel a kötényt meg a sapkát, a kinyírt kovászt három edénybe töltöm. Az egyikhez jó habos mosószert keve­rek, a másikba kólát töltök, a har­madikhoz szódabikarbónát adago­lok. Egyik rosszabbul néz ki, mint a másik. Ránézésre sem hasonlítanak arra, amire kellene. Közben Sanyi kitántorog a konyhába, bűzlik, mint a cefre, még jó, hogy ezt az inter­netezők nem érzik majd. Kezébe veszi a dunsztosüvegben maradt kovászt, beszélni kezd hozzá. Ne haragudj kicsi fiam, mondja neki, nem akartalak megölni. Sosem lát­tam még ilyet, Sanyi könnyezik, a könnycseppek a kovászban landol­nak. Milyen undorító, gondolom. Ekkor veszem észre, hogy a kovász hízni kezd. Sanyi szeme elkereke­dik a látványtól, aztán azt mondja: Ha ma nem hagysz cserben, kis ko­vászom, holnap más finomságot is kapsz apucitól. A kovász ettől még magasabbra emelkedik. Az órámra nézek, kilenc van, kezdeni kell az internetes tanfolyamot. Miközben bekapcsolom a kamerát és Sanyit a monitor elé állítom, arra gondolok, mekkora nézettséget tudnék csi­nálni, ha élő adásban ledarálnám Sanyit és belekeverném a kovászá­ba. Ha egy csepp könnytől bein­dult, attól biztosan óriásira hízna, akkorára, amilyet még nem látott a világ. A szomszéd Jucit megütné a guta, ha látná. Hol is van a húsdaráló?, kérde­zem Sanyit, mielőtt beköszönök az élő adásba: Jó reggelt, drága vendé­geink! Cím nélkül (hajótemető) (Olaj, vászon, 60 * 120 cm, 2016) IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2020. augusztus

Next