Békés, 1917 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-06 / 1. szám
XLIX. évfolyam. Gyula, 1919. január 6 Nyilttér sora 20 fillér.BÉKÉS POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP. ElKfizetési Arak: Egész évre . 12 K — f Fél évre , 6 K — 1 Évnegyedre . 3 K — f Hirdetési dij előre fizetendő Egyes számára 24 fillér. FELELŐS SZERKESZTŐ: KOM DÁVID. 1. szám. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdetések és nyilt terek intézendők. Kézirat nem adatik vissza. Megjelenik minden vasárnap Aggodalmas jelenségek. Csak néhány napja érkezett meg a híre annak, hogy az ellenséges szövetség elutasította békeajánlatunkat. Az elutasítás indoka nyílt titok: az ellenség még nem érzi kimerültnek magát és céltalannak a háború folytatását. Nyers ereje nagyobb és ezzel győzni remél. Az ellenség győzelme pedig hazánk pusztulását célozza. Nekünk ez a helyzet az élethalál küzdelem folytatását parancsolja, vagyis azt, hogy minden erőnket, minden képességünket, minden gondolatunkat a háború szolgálatába állítsuk. Nincs olyan paránya az anyagi és erkölcsi javaknak, amelyet megbecsülnünk nem kellene, nincs olyan mértéke az önfegyelemnek És és önmegtagadásnak, amelyet soknak tarthatnánk. Mégis az országházban csodálatos dolgokat látunk. Mintha valaki nagyon megterhelt hajójába vihar idején még nehéz szikladarabokat is rakna, és a hányódó hajót fenyegető veszélyeket ezzel még növelni akarná. Vagy mintha szűkre szabott élelmiszerüket dobzódásra, fényűző lakomákra pazarolnánk. Mert amikor államférfiainknak minden figyelmét, gondját, képességét, erejét a külső veszedelmek elleni védekezésre kell fordítania, a parlament épen akkor látja jónak kormányválság előidézése végett politikai küzdelmekkel súlyosbítani a helyzetet. Értsük meg jól: ahelyett, hogy az egész parlament mint egységes közület a kormányt és a hatóságokat jóindulatú kritikával, tanácsosai, munkaerejével támogatná, a rettentő nehéz feladatok megoldásában segédkezne és az ország javát előmozdítaná, ez elemi kötelessége helyett a politikai civakodás színterévé sülyed.Korszakalkotó belpolitikai reformok emlegetése még csak hagyján, bár ennek sem most van itt az ideje. De a személyes gyűlölség jelei látszanak abban az ellentétben, amelyet a pártok között a háború sem tudott megszüntetni. Minket pártpolitika nem vezet. Mi a nemzet jövőjét helyezzük mindenek felé. Ennek nevében követeli az ország, hogy a parlament teljesítse kötelességét. De ne úgy , mint nemrég is történt a román betörés előtt — hogy vészkiáltásokat bocsásson az ellenség elé : itt az utolsó óra, vége az országnak ! Mert ez is hozzájárulhatott a békejavaslatunk elutasítása egyik indokát képező amaz ellenséges felfogáshoz, hogy az összeomlás előtt állunk. A mai helyzetet nem lehet elintézni azzal a jelszóval: ez a turáni átok. Értse meg jól a parlament, a nemzet, mely a kimerültségig dolgozott a háború alatt, mely nélkülözött és minden áldozatot meghozott, hogy győzzön és jövőjét biztosítsa, megunta, sőt megutálta a parlamenti civakodást, az örökös szónoklást, a sok hiábavaló szóözönt. Ma a cselekvés, a tett, a komoly munka ideje van. Nem vitarendezőkre ésobstrukciókra van szükségünk — kínos érzéssel olvastuk ennek a hírét — hanem a nagy nyilvánosság előtt lefolyó e bűnös játék helyett az országos tanácsokban és bizottságokban való komoly munkára. Nem való képviselőnek, aki bármi címen kibúvik e munka alól, tartozzék bármely párthoz. Nem igaz az, hogy minden nemzetnek olyan parlamentje van, amilyet megérdemel, mert e nemzetnek nincsen olyan parlamentje amilyet megérdemelne. Beszéljünk nyiltan! Ez a nemzet kinőtt a gyermekcipőből. Nem lehet már parlamenti görögtűzzel elkábítani. A nemzetnek életszükségletei vannak,amelyek soha jobban,mint ma, kielégítésre nem vártak. Végtelen plenáris ülésekkel és szóáradattal — amely már a világ minden parlamentjében megszűnt még béke idején is — dolgozni, komoly munkát végezni, a nemzeti életszükségleteket kielégíteni nem lehet. A szenvedő nemzet drága pénzen ilyen parlamentet tartani nem akar. Ez a belátás már rég általános, — de most a háború után lesz ereje az országnak arra is, hogy elsöpörje a parlamenti szószátyárkodást, pártháborúkat, személyes ellenségeskedést és helyére ültesse a színpadi hatást kerülő szorgalmat, tudást, képességet, mely a parlamenti tevékenységet mindenkire nézve értékes munkává teszi. Most pedig belekiáltjuk a képviselők fülébe, ha kell százszor is: Háború van urak! TÁRCA. A. szép Sylveszter éjszakán. (1916. december 31-én.) I Tavass virult.. . most — három éve ! — Vagy csak én álmodtam talán ? — Piros rózsa nyilt a havon A szép Sylveszter éjszakán. Kis fészkemben sokan valánk ! — Dalolt nevetett mind ahány — Minden csillag ránk mosolygott A ssép Sylvesster éjszakán. Éjfélre szólt kicsiny harangunk: Szent ima szárnyalt alakéul Lessállt a menny a szívembe is A ssép Sylvesster éjszakán Erős karod enyhén ölelt át. . . „Boldog új évet jó Apám /“ Mily édes volt még a könny is Assép Sylvesster éjszakán. II. Virágomat vihar letépte, — A száraság maradt csupán ! — . . . Miért is álmodtam oly ssépet Assép Sylvesster éjszakán ? III. Kis fészkem most — romokba döntve ! Gond ül gazdája homlokán . Nincs sugár, mely mosolyogna rám Assép Sylvesster éjszakán. Nem hallom kis falum harangját, — Nem enyhül lelkem — bánatán ; Csak benn sokog egy kis harang A ssép Sylvesster éjszakán. . . . Szemem egy régi lapra téved S könnyem kicsordul asutáni S felszig: nem galamb szárnycsapása, Csak egy rab fájó sóhajtása — A ssép Sylvesster éjszakán, E hideg, sötét éjszakán ! ZAYZON LAJOS, torjai református lelkész. A góbé menekült. írta: Péterfy Tamás. Az erdélyi menekültek százezrei elárasztották Nagymagyarországot az 1916-ik esztendő szeptember hónapjaiban. Siralmas állapotban — fázva, éhezve menekültek a hontalanok, — akikről még száz esztendő múlva is lesz mit írni a krónikásoknak, az igazi történetíróknak De amint nincs árny nélkül, ép úgy nincs nyomorúság, szenvedés — humor nélkül. Elég az erdélyi menekülők rettenetes állapotban bolyongó táborairól csak azt följegyezni, hogy azok között bizony góbék is voltak. Már pedig a jókedvű embert még a halál percében sem hagyja el a kedély. A numerusra keresztelt búza. Csendes, tompa három koppanás az ajtómon. Aztán alázatosan bedugja ősz fejét a vén góbé Toppancs Gyurka. Lapunk mai száma <£ oldal,vénség a rossz csonton. — Adjon az Isten szerencsés jónapot ! Jó helyen járok? (Mert, hogy néhány hónap óta okulárét teszek a szemeimre szükségből, hát a vén góbé az első rápillantásra meg sem ismert) — Nete ne ! Gyurka bá ? ! — mondok — Pestre jött ? — Az oláh szél hozott ide instálom, de már fölkerestem, mert a szivem hozott. Összeölelkeztünk. Tapogattuk egymást az oldalbordánk körül. — Gyurka bá mondotta, mindjárt, hogy megfogytam, de ő sem vola valami jó húsban — mert ahogy kedveskedve, örömemben az oldalához ért a kezem, jobb felől éreztem az oldalcsontjait. Bezzeg nem éreztem a bal felénél. A szive körül valami töltelékféle duzzasztotta fel a Tappancs Gyurka mellénybélését. Mindjárt meg is kérdeztem : — Talán bizony guruzsát (kuruzslást) hordoz kend a szive körül Gyurka bá ? — Nete nem már észrevette, hogy miben járok. Tetszik tudni, instálom, hogy én még azért is szeretem, hogy sok csalafintaságomat megírta az újságokba. Mindég keresem az újságokból, hogy nem vagyok-e beleszerkesztve. Aztán közbe-közbe sokat tanulok. Okosodom. Legutoljára a menekülő helyünkön olvastam a levelét a háromszékiekhez. A bizon szép volt, mert benne volt, hogy hogyha titkon könnyet ejtünk, hát ne feledjük el azt, miszerint ez is vérrel szerzett magyar föld, ahol most lehajtjuk bujdosó fejünket nemes Békésmegyében. Az öreg erősen elérzékenyült Meglátszott a