Békés, 1922 (54. évfolyam, 1-104. szám)

1922-06-28 / 51. szám

LIV. évfolyam 51. szám Előfizetési árak: Egész évre . . . 160 K Félévre .... 80 K Negyedévre ... 40 K Hirdetési dij előre fizetendő. Nyilttér sora 5 korona. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI HETILAP. Egyes szám ára 3 korona. Szombat ftyuhi, 1923. juntas 24 Szerkesztőség, kiadóhivatal: Gyulán, Templom-tér Dobay János könyvkereskedése, hova a lap szellemi részét illető közlemények, hirdeté­sek és nyílt terek intézendők. Kézirat nem adatik vissza Felelős szerkesztő: DOBAY FERENC Megjelenik szerdán és szombaton Optikai csalódások. A miniszterelnök optikai csalódásnak nevezte a nemzetgyűlési ellenzék azon hiedel­mét, hogy a választásokon az egységes párti jelöltek érdekében a kormányhatalom erkölcsi és anyagi ereje is harci eszközül használtatott fel. Nem bocsátkozunk vitába e kérdés felől. Mi egy másik csalódásról akarunk beszélni. Nevezhetjük ezt is bátran optikai csalódás­nak. Ennek a csalódásnak az áldozata a vá­lasztóközönség, tehát a nemzet. Ez a csaló­dás pedig abban áll, hogy úgy látjuk és azt hisszük, mintha a nemzetgyűlés munkája, ilyen vagy amolyan összetétele a nemzet életére, jövőjére, a bajokból való kigázolásra volna valamiféle befolyással. Veszedelmes csa­lódás ez. Bátran mondhatjuk azt is, hogy veszedelmes öncsalás. A magyar ember an­­­nyira szereti a maga dolgát másokra, úgy­nevezett felsőbb hatalmakra bízni, annyira szívesen tart bajai okozóiul kivüló vagy fe­lette álló hatalmakat, oly nagy mértékben várja sorsának jobbrafordulását intézmények­től, közjogi teremtményektől, hogy teljesen megfeledkezik arról, hol kell keresnie bajainak valódi okát, gyógyulásának igazi orvosszereit, feladata teljesítésének egyedül alkalmas terét. Négyszáz éven át szinte általánossá vált az a vélemény, hogy minden bajunknak az idegen dinasztia, az Ausztriával való kapcso­lat az oka. Ez váratlanul, máról-holnapra megszűnt. Nem jöttünk zavarba. Hamar megtaláltuk ismét minden bajunk forrását. Természetesen a világért sem önmagunkban, hanem a zsidóságban. Szerencsére ez a hiede­lem nem tudott olyan általános lenni, mint az előbbi. Ma megoszlik az ország abban a véleményben, hogy mit vagy kit tartson min­den bajunk és nyomorunk fő okául. Egyik a latifundiumokat, a másik az általános válasz­tójogot, a harmadik ezt, a negyedik amazt. Csak egyben nem esztünk meg. Abban, hogy ott keressük a hibát, ahol igazán van. Ön­magunkban. Nemzeti és egyéni hibáinkban. Mindig bűnbakokat kereső hajlamunkban.­­ Erre még csak nem is gondolunk. Valami csodálatos érzéketlenség mutatkozik nálunk az egyéni erények fejlesztése és az ország helyzete között való összefüggés felismerése iránt. Mi valahogyan úgy képzeljük, hogy a nemzet, az állam valamiképen az egyéneken kívül és felül létezik, nem pedig az egyének­ből tevődik össze. Azt hisszük, hogy az ál­lam, mint valami felsőbb rendű hatalom képes az egyének helyzetére kedvező vagy kedvezőtlen hatást gyakorolni, de erényeinek, bűneinek, jó vagy rossz az egyén törek­véseinek semmi befolyása nincsen a nemzet életére. Azt hisszük, hogy ha temperamentu­munk, érzéseink szerint egyik vagy másik pártra leszavaztunk, akkor döntöttünk az ország sorsa felett s többé már semmi teen­dőnk nincsen a nemzet jóléte körül. Azt hisszük, hogy ha a nemzetgyűlés meghoz egy törvényt, a kormány kiad egy rendeletet, ak­kor mindjárt minden megváltozik abban az irányban, amelyben az a törvény vagy rende­let jámborul óhajtja. Mostanában két tényezőbe vetjük min­den reménységünket, minden­­ bizalmunkat. Az úgynevezett európai helyzetbe egyfelől és a saját nemzetgyűlésünkbe másfelől. Min­dig azt várjuk, hogy az európai helyzet egy szép napon úgy alakul, hogy egyszeriben visszakapjuk régi határainkat. A nemzet­gyűléstől, helyesebben kiki attól a párttól, amelyre szavazott, azt várja, hogy egy pár gyorsan meghozandó törvénnyel egy-kettőre segíteni fog a drágaságon, munkanélküliségen és minden egyéb nyomasztó bajunkon. A valóság pedig az, hogy mindezek a tényezők semmit sem tudnak a haza javára, a nemzet üdvére cselekedni, ha az egyének nem teremtik meg minden boldogulás alap­ját , a munkát. A Székés megyei Képző- és Iparművészeti Nagy­társulat megalakulása nyomorúságunkban, példátlan meg­aláztatásunkban egyedüli vigasztalásunk, egyedüli mentsvárunk úgynevezett hódítóinkkal szemben : kinturfölényünk. Hasztalan minden aljas törekvés, mely a retiport magyarság élni akarásának lehe­tetlenné tételét célozza, hasztalan a gyűlölködés sötétségének becsempészése a meggyötört magyar­ság lelkébe, a magyar kulturfölény messze vilá­gító fáklyaként fennen fog lobogni minden becs­telen törekvés felett s annak fényénél mégis győzni fog a magyar géniusz. Szerte e megcsonsitott hazában, mint pász­­tortüzek gyulnak ki a gyűlölködés kietlen éjsza­kájában ennek a fölénynek apró őrtüzei. T­A « C­A. Wekerle Sándor. írta: dr. Lukács György.*]) II. Folytathatnám az idézeteket közöttünk tett megnyilatkozásai köréből. De talán elég volt ez a néhány hivatkozás arra, hogy megidézzem ide magunk közé azt az emelkedett szellemet, aki­nek kultúrától áthatott kiváltságos lénye legbe­szédesebb kifejezője, legjellegzetesebb megteste­sítője volt az erőben, tudásban, erkölcsökben, gazdagodásban előrehaladó régi Nagy-Magyar­­országnak, melynek immár csak romjain kesergünk. Ha Wekerléről, a kulturpolitikusról beszé­lünk, lehetetlen meg nem emlékeznünk állam­férfiúi pályafutásának egyik legfényesebb szaká­ról, az egyházpolitikai reform idejében volt ve­zető szerepléséről. Kabinetjének két kimagasló alakjával, Csáky Albinnal és Szilágyi Dezsővel vívta meg a tiszta liberalizmusnak azt a nagy harcát, mely az egyházpolitikai törvények meg­alkotására vezetett. Összeomlásunk idejében a liberalizmus, melynek annyi szeplőtlen diadala fűződik közelmu­t közéletünk történetéhez, halá­los sebet kapott, mert divatba jött azonosítani azt a végzetes oktorizmussal és azzal a féke­vesztett radikalizmussal, amely a háború elvesz­tését katasztrófává növelte, amely szegény hazánkat mesterségesen védtelenné tette és ellen­állás nélkül szabad prédául dobta oda a hulla­szagra betolakodó gyáva ellenségeknek. A fo­galmak összezavarása kétségtelenül tisztult a legújabb időben, de azért még ma is széles körök szinte kompromittálónak tartják a liberá­lis jelszót és liberális irányzatot. Az elnevezé­sek és fogalmak hamis beállításáról le kell szok­tatnunk közönségünket és tiszteletet kell bizto­sítanunk újból annak a történelmi igazságnak, hogy a szabadelvűség, amely faji, felekezeti és osztálypolitikát nem ismer s a közszabadságok és közkötelességek szempontjából az állampolgá­rok egyenlőségét hirdeti, nagy léptekkel­­ vitte előre az emberiség haladását. Wekerle, Csáky és Szilágyi apostolai vol­tak ennek a liberális iránynak, amidőn a köte­lező polgári házasság és az állami anyakönyv­vezetés intézményét diadalra vitték. Immár ne­gyedszázadot meghaladó idő óta élnek jogbiz­tonságunknak ezek az alapvető intézményei a nélkül, legkisebb hogy a vallási és erkölcsi életre ebből károsodás háramlott volna. Wekerle sok nagy diadalt aratott az egyházpolitikai har­cok idején, de sok keserűsége is volt és ebbeli szereplése miatt hosszabb időre királyának ne­heztelését is magára vonta. Elveihez azonban mindvégig hű maradt és elvszilárdságát siker koronázta. Wekerle kulturtörekvéseinek lényeges al­kotó eleme volt a városoknak, mint a művelő­dés gócpontjainak fejlesztésére irányuló tudatos és következetes politikája, amelynek különösen Budapest főváros sokat köszönhet. Dacára Wekerle nagyságának kultúrpoli­tikai tekintetben, az ő államférfiúi pályája mégis csak a közgazdaság terén bontakozott ki a leg­nagyobb méretek szerint. Eredetileg a pénzügyi pályára készült s úgy pénzügyi, mint közgazda­­sági téren páratlan elméleti és gyakorlati szak­tudással rendelkezett. Előbb végig ment a bü­rokratikus rangfokozat minden létráján, majd Tisza Kálmán mellett lett pénzügyminiszteri államtitkár, azután pénzügyminiszter Tisza Kál­mán kabinetjében, majd miniszterelnök és pénz­ügyminiszter az egyházpolitikai törvények miatt bekövetkezett első bukásáig. Ritka nagy kvali­tásai, különösen az ellentétek kiegyenlítésében való páratlan képességei folytán másodszor is miniszterelnök lett és négy évig tartotta össze a heterogén elemekből állott úgynevezett koalíciós kabinetet, mesteri módon megtalálva mindenkor a széthúzó elemek együttartásának módját. Meg­történt azután ezzel a nagy férfiúval, aki a koalíció bukása után a magánéletbe vonult, hogy súlyos viszonyok harmadszor is a kormány élére szólították. Ő volt Nagy-Magyarország *) A Szabad Lyceum egyesület ünnepélyén az Aka­démia üléstermében 1922. június 10-én tartott emlékbeszéde. Lapunk mai száma 6 oldal-

Next