Békésmegyei Közlöny, 1878. január-december (5. évfolyam, 1-104. szám)
1878-12-08 / 98. szám
1. évfolyam. 1878. 98. szám. B.-Csaba, deczember 8-án. ¥ ¥ •• •• BÉKESMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap.Iofi;jele 11 i U. hetenként kétszer : vasárnap és csütörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve, egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. Egyes számára 10 kr. kapható Biener B. urnái B.Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalba.", Biener B. urnál és a nyomdában, vidéken minden postahivatalnál 5 kros postautalványnyal. Az iskolai takarépénztárak Magyarországban. Irta Weisz Bernát Ferencz. Motto : „Jó eszmék, ha nem is aratnak gyors diadalt, egyszer megindítva, czéljukat mégis föltartóztathatlanul elérik." Coletti után. Már harmadízben történik, hogy az iskolai takarékpénztárak intézményének hazánkban elért eredményeit a nyilvánosság elé hozom. Teszem ezt azon czélból, hogy megmutassam, miszerint ez áldásos intézmény, habár csak nagyon lassan, tért foglal és elismeréssel találkozik hazánban is. Találjon itt helyet — a rendelkezésemre állott statistikai adatok mellett, — (ugy, amint azt a múlt évben is tevem) — a tanítók és egyéb szakférfiak egyes idevágó nézeteinek, és reflexióinak kis gyűjteménye, úgyszintén felsorolom némi külföldi enemű intézmények állását s egyéb idevágó érdekesebb eseteket is. Az 1875/6. év végével (1875. ápril 7-kén tettem, használva a halhatatlan Laurent tanár munkáját, az első ebbeli indítványt a gandi fővárosi közgyűlésen) ama 13 iskolában, alyekben ez intézmény életbe léptetve jan, a mebetevők száma 2621-et a megtakarított pénz 13,337 forintot tett. Az 1876/7-diki iskolai év végével már örvendetes szaporodást találunk. Volt ekkor t. i. 19 iskolában 3010 gyermek, akik összesen 18,814 forintot takarítottak meg. Az épen lejárt 1877/8-ciki iskolai év a következő, szintén haladást tanúsító állapotot mutatja föl, amennyiben az utolsó évben 36 iskolában, 3682 gyermek takarított 30,416 forint 7 krt., ami tesz egy-egy gyermekre átlag mintegy 8 frt 26 krt. Ez összeállítás ugyan meglehetős jeles szaporodást is mutat forintokban, de ez nem oly fontos, mint az, hogy tanúságot tesz amaz örvendetes haladásról, ezen intézményt meghonosító iskolák számában észlelhető ; örvendetest különösen azért, mert egyszersmind azt is tanusítja, mennyire növekedőben van azon tanítók száma, akik az iskolai takarékpénztárak körül hazafias áldozatkészséggel buzgólkodnak. Már pedig.ez intézmény virágzása teljesen a tanítók ügybuzgalmában gyökerezik ! * * Az augusztus hó 21., 22. és 23-dikán megtartott „III-dik egyetemes tanítógyűlés" elé, melynek tárgyalásai közé az iskolai takarékpénztárak ügye is fölvétetett, megvalljuk némi optimizmussal néztünk. Hiszen az eddig külföldön és hazánkban tett tapasztalatok, szakférfiak részéről nyert nyilatkozatok valamint a csaknem kivétel nélkül az intézmény javára szólanak. Azonban máskép történt. A többi, — igaz, hogy szinte fontos, — tárgyak elintézése annyira sok időt ven igénybe, hogy az iskolai takarékpénztárak számára csak kevés maradt, el annyira, hogy végül az elnök minden szónoknak csak 10 percznyi szólási időt talált engedhetőnek. — így aztán a tárgy előadója, Lábos Imre (szombathelyi igazgató-tanító) sem nyerhetett elég időt arra, hogy meggyőző, saját három évi tapasztalatai által igazolt kedvező véleményét — még rekedtsége által is gátoltatva — előadhassa, mindössze is csak arra szorítkozhatván, hogy indítványát egyszerűen megtehesse, mintegy a következő értelemben : „Mondja ki az egyetemes tanítógyűlés hogy 1-szer, a haza vagyonosodásának s jóllétének előmozdítása tekintetéből, a takarékosság terjesztésére nézve hasznosnak tartja, ha ahhoz már az iskolás gyermekek hozzászoktattatnak. 2-szor, hogy ezen czél elérésére az iskolai takarékpénztári intézményt alkalmas és hathatós eszköznek ismeri el. 3-szor, e végből az iskolai takarékpénztárnak önkényt, minden kötelezettség nélküli, legalább kísérletképen való életbeléptetését ajánlja." Enyhébb, szerényebb indítvány ennél alig tétethetett. Ha a gyülekezet ez indítványt elfogadja valaha, mint ezt hasonló esetben a francziaországi tanítók tevék, kinyilatkoztatja, hogy : „igenis, mi meghozzuk fáradságunk és gondoskodásunk ez áldozatát, igenis, mi meg mutatni, hogy hazafiságra semmivel sem akarjuk állunk hátrább, mint szomszédaink, a belgák." — ha a tanítógyülés ily nyilatkozatot tesz , bizonyára az egész ország csak örült volna, s mindenki teljes elismeréssel adózott volna a gyülekezetnek, mindenki csak dicséretet talál vala abban, hogy az ifjúság vezetői, — midőn a gyermekeknek a takarékosság erényét s ennek jó következményeit hozzáférhetővé teszik, s midőn rendes kötelességük teljesítésén felül, még olyast is teljesítenek, a miért külön anyagi jutalmazásban nem részesülnek, — az előirt szabványokon kívül ily módon is segédkezni óhajtnak a szülőknek gyermekeik nevelésében. És mi ez igy kiérdemelt dicséretet, elismerést, — az igy nyert babért valóban tiszta szívből óhajtottuk volna, — óhajtottuk volna, hogy tanítóink élvezzék dicsőségét annak, hogy ez ügyhaic a nagyobb mérvű tényleges kezdeményezés tőlük számazott , mert akár valamivel később is, de okvetlenül győzni fog a telséges eszme nálunk is. De, mint már mondok, a dolog nem így történt. Az indítvány mellett és ellen csak kevesen és keveset szólottak —• több mellette, mint ellene — mire az alelnök, Péterffy Sándor, a következő indítványt tevő : „Az iskolai takarékpénztár kérdése még nem érett meg arra, hogy az egyetemes tanítógyűlés e perczben határozzon, döntsön felette . . . . Ugyanazért ajánlom , mondja ki az egyetemes tanítógyűlés, hogy kell valamit tenni azért, hogy a magyar népből a pazarlási hajlam kivesszen ; hogy ami eddig történt az iskolában, az nem elég, hogy kell még többnek történni. Bízzuk hát meg a végrehajtó bizottságot, hogy ezen kérdést különösen tanulmányozza, figyelemmel Fábry Károly emlékezete. Kisértünk ... és azt hittük, Hogy nélküled tértünk vissza. — A frissant a temetőben Omlott könnyeinket issza — S mily káprázat! Ott vagy vélünk, Akárhova, merre térjünk. Ott vagy kedvesid körében, Őket amint boldogítod : Ha testvéri kebeledre Az egyetlent, hogy szorítod; Lesed vágyát ennek-annak, Kik szivedért szivet adnak. Ott vagy tiszted szép körében, Mint az igazságnak papja, Kitől, koldus, gazdag legyen, Igazat mind egyként kapja. Tiszta kezed, tiszta lelked, Nyugodalmát fel is lelted. Ott vagy vidám társaságban Vidámságra gyultan, gyújtva; A barátság oltáránál Áldozatot — ha kell — nyújtva; Nemes eszme a hol lángol, Nem lehetsz Te onnan távol. Káprázat ez . .? Nemi Ki, mint Te, Nem magának élt, de másnak, Annak kint a temetőben Sirt ugyan hiába ásnak: Az igazak emlékében El, porlik bár hamva régen! (B.-Csabán, 1878.) Boszniából. Jól tudom, hogy nem én vagyok az első, ki Boszniáról s annak lakóiról ismertető adatokat közöl; azt is tudom, hogy e lap olvasói között sokan lesznek, kiknek ujat alig mondok , mégis hasznos szolgálatot vélek földjeim azon részének tenni, kik e gyönyörűséges tartományról és szeretetreméltó uj polgártársainkról ismeretekkel nem bírnak, ha észrevételeim közlöm, melyeket Bácskától Visegrádig (a Szávától délkeleti irányban a szerb-herczegovinai határig) tettem. Már Slavoniában bizonyos idegenségi érzet fogja el a magyar ember szivét, amidőn azon áthaladva, nyomát sem találja annak, hogy tulajdonkép magyar tartományban van. Ezen idegenségi érzet a határőrvidéken még inkább növekszik, miután eltekintve attól, hogy magyar szót államhivatalnoktól sem hallhat — a magyar birodalmi czimer helyett, mindenfelé a császári sast látja. Sőt mi több, a vitéz granicsárok azt kívánnák, hogy a magyarok beszéljék az ő nyelvöket, minek egy népdalban kifejezést is adnak. A határőrvidéken átvonuló magyar csapataink vendégszeretetnek épen nem örvendtek, sőt volt rá eset, hogy a beszállásolt tiszt — mint ez egy kollegámmal megtörtént — szállását csak brachiummal foglalhatta el. Ha már Slavonián és a határőrvidékem átvonulásunk alkalmával idegenségi érzet fogta el keblem, annál inkább történt ez a Száván átkelve Boszniában. És hogy ezen részben „testvéreinktől" lakott földön valamennyien így érzünk, arról meg vagyok győződve, valamint arról is, hogy bárki is, ki otthon a törökökért, mint fajrokonainkért, rajong, őket (mert itt valódi török is van elég, és a lakosság nem törökje is török szokásokkal bír) fészkükben megismerve, meg fogja köszönni a török testvériséget. Itt közöttük kialszik a rokonszenv utolsó szikrája is a józan gondolkodásnak kebléből s ennek helyét legfeljebb szánakozás foglalja el. Én legalább nem rokonszenvezhetek oly nemzettel, mely habár századokon át igen hatalmas volt az általa elfoglalt tartományokban a