Békésmegyei Közlöny, 1907. július-december (34. évfolyam, 52-101. szám)

1907-07-04 / 52. szám

XXXIV-ik évfolyam. 52-ik szám. Csütörtök, július 4. BÉKÉSMEGYEI KÖZLONT POLITIKAI LAP telefon­szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. szám­ú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: Vasárnap és csütörtökön EK­OFIZETÉSI DID : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet öv negyeden belül is. Egyes szám­ ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal: Telefon­szám , Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési díj készpénzzel­­ helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési díja 50 fillér. Jegyzetek a kivándorláshoz. Békéscsaba, július 3. Azon az ankéten, amelyet nemrég tartottak a fővárosban a kivándorlás egyre fenyegetőbb veszedelmének el­hárítására, sok üdvös eszme merült föl. Szerintünk — akik Békés megyében kellő módon figyelhettük ezt a kérdést — ezen a bajon nem segít sem szi­gorú törvény és rendelet, sem ezek kér­lelhetetlen végrehajtása, szintúgy sem­miféle egyéb mesterkélt eszköz, ha­nem csupán a kivándorlás okának ter­mészetszerű eltüntetése és pedig ál­landó munkaalkalom nyújtása és a munkások helyzetének javítása által. Az elméleti, a doctrinair értékű ta­nulmányozásnak ezen a téren már nincs helye. Itt csakis igen gyors és nagy tettekkel lehet gyökeresen segíteni, olyan tettekkel, amelyeknek végrehaj­tásánál a szívnek is jut döntő szerepe. Persze, még a munkával való ellá­tás, a munkabérek fokozása sem elég­séges a kivándorlás megszüntetésére, mert ez mégsem biztosítja a munkás­nak a megélhetést. Kormánynak és törvényhatóságoknak módot kell talál­niok az élelmezés és a fűtőanyag két­ségbeejtő drágaságának megszünteté­sére, úgyszintén a munkások lakásvi­szonyainak gyökeres javítására, mert enélkül a magasabb munkabér ellenére is képtelen a munkás megélni, mert hiszen az élelmiszerek, fűtőanyag és a munkáslakások ára, ez utóbbiak rette­netes inferioritása mellett is, arányta­lanul magasabbra szökött az utolsó években, mint amennnyit a legmaga­sabb bérjavítás kitehet. És bármily bizalommal vagyunk is kormányunk minden egyes tagja iránt, bármennyire bízunk abban, hogy min­den tekintetben és minden téren csakis hazánk összes lakóinak boldogulását óhajtják működésükkel biztosítani, fáj­dalommal láttuk, hogy a lefolyt 1906. év és az 1907. év első felének példát­lan drágaságával szemben a kormány semmiféle segítő intézkedést nem tu­dott tenni. Egy nagyszabású élelmezési és la­káspolitika van elsősorban hivatva, a sztrájk­kérdés megoldását elkészíteni, illetve megkönnyíteni. Ennek a politi­kának problémái pedig olyannyira fon­tosak, olyannyira ad hominem szólók, hogy az elől elzárkózni, azokat minden egyebet megelőzően meg nem oldani, — est plus qu un crime, est une faute. Nagyon természetes, hogy ezeknek a problémáknak a megoldása még nem oldja meg a munkáskérdés óriási com­plexumát, sem a kivándorlás minden okát, de azt hisszük, hogy az állandó foglalkoztatás, amely céljából folytono­san kell gondoskodni közmunkák lé­tesítéséről, ami éppenséggel nem lehe­tetlen; az anyagi viszonyok gyökeres javítása, a munkásközvetítésnek a mai­nál jobb szervezése, a folytonos par­cellázás -- mindezek rövid időn belül olyan orvosságoknak fognak bizonyulni, amelyek sok betegséget gyökeresen fognak kiirtani, úgy, hogy a többi baj orvoslása azután nyugodtabban, foko­zatosan történhetik, mert bizony annyi századnak mulasztását egy csapásra a legjobb akarat sem teheti jóvá. Tudjuk, hogy az utóbbi években aránylag sok parcellázás vitetett tény­leg keresztül. Bár tagadhatatlan, hogy ezek is sok tekintetben az általunk érin­tett irányt támogatják, lényegileg mégis nem a hangoztatott főcél megvalósítá­sára, hanem inkább nyereségre irányuló tendenciával vitetnek keresztül, minden jogosultságuk mellett azonban ily alak­ban nem tekinthetők sem megfelelő, sem kielégítő gyógyszereknek. Ha meg is engedjük ugyanis, saját legszemélyesebb hogy a földjét megmunkálása által gyümölcsöztető kisgazda aránylag nagyobb földjáradékot képes elérni, mégis nem tekinthetjük ezt egymagá­ban jogos címnek ahhoz, hogy az ily kisebb gazdánál már eleve ki kellene zárni azt, hogy ő ugyanott jutányos árban szerezhesse meg földbirtokát, mint a nagygazda és pedig annál is inkább, mert az ő csekély vagyona te­remti meg teljes létfenntartartásának összes eszközeit. A parcellázások ily nem célirányos kiindulási pontja mellett ha figyelembe vesszük, hogy a föld ára nálunk nem annyira általános közgazdasági, hanem inkább az országunkban a fölbirtok utáni általán elterjedt vágyból eredő okokból emelkedett, hogy továbbá úgy az eladó földbirtokos, mint a közvetítő pénzintézet nagyobb rendkívüli nyere­séghez tart igényt, hogy végre a szerző kisgazda rendszerint kölcsön­pénzzel dolgozik, kétségtelen, hogy a földszerzési ára oly túl magas, hogy az ily birtokvételek nem szolgálnak szilárd, az élet számos viszontagságait győzelmesen leküzdő exisztenciák alap­jául. Kétségtelen tehát, hogy ahhoz, hogy a parcellázások tényleg hathatósan szol­gálják a hangoztatott célokat, szüksé­ges, hogy azok nem nyereségre irá­nyuló célzattal, hanem az állam áldo­zatkészségével vitessenek keresztül. Ily módon a legszegényebb földmíves-osz­tás, azaz az, amely nem rendelkezik a vételár részbeni kifizetéséhez szükségelt készpénzzel, fog földhöz jutni, amely pedig annak jövedelmezőségével kellő arányban álló örökáron lesz megvásá­rolható. Ennyit óhajtottunk megjegyezni a kivándorlás kérdésével kapcsolatban abban a hiszemben, hogy a fölvetett eszmék az ügynek semmiképpen sem lesznek kárára, sőt talán alkalmasak a megszívlelésre is. Békésmegyei Közlöny tárcája. Orgonanyitáskor. Sűrű lombok alatt, áloműző este Orgonavirágok hulltak az öledbe. Tüzes volt a szirmuk, dús az illatárjuk. Csillogó könnyet szórt az est keze rájuk . . . Orgonasziromból kis koszorút fonva Rátettem ragyogó,, tiszta homlokodra. Pici, piros ajkad dalolta szüntelen: Bűvös-bájos álom . . . fakadó szerem . . . Sűrű lombok alatt, áloműző este Hullnak a virágok . . . De nem az öledbe. Összeszedegetem a hulló virágot . . . Szerelem szárnyain temetőbe szállok. Hófehér kövek közt, tiszta feketébe. Leborulok egy kis kereszt közelébe. Hintem a virágot zokogva szüntelen .• Szomorú valóság . .. elhervadt szerelem .. . Kiss Ferenc. Fábry Sándor távozása. A békési „Isten hozzád!" Lemondás az elnöki tisztségről. Nem lehetünk már messze attól az időtől, amidőn Fábry Sándor dr. főispán itthagyja vármegyénket. Iga­zolja ezt az a körülmény is, hogy a főispán már a különböző egyletekben és körökben viselt elnöki állásáról is sorba lemond. A napokban tett kötelezettségnek Fábry eleget ennek a Sándor dr. s ugy a Békésmegyei Kaszinó, mint a Fehérkereszt­ Egyesület, a Tulipán­szövetség, a Közművelődési Egyesület, a Gyulai Korcsolya­ Egyesület, s végül a Közegészségügyi Egyesület választ­mányaival írásban tudatta, hogy elnöki tisztségeiről rövid időn belüli távozása miatt lemondani kénytelen. Értesüléseink szerint ez a rövid időn belülre jelzett távozás azonban csak augusztus végén, vagy szeptember hó elején történik meg. Fábry Sándor ugyanis többször megsürgette már le­mondásának elfogadását s a belügy­minisztertől ígéretet is nyert, hogy június 27-ikére megkapja a felmentést, de az ujabb m felszínre került politikai alakulások miatt alig remélhető, hogy Fábry Sándort egyhamar felmentsék Békés vármegyében viselt főispáni mél­tóságától. Már halljuk, hogy az egyesületek jórésze tüntető és figyelemreméltó mó­don fogja kinyilatkoztatni Fábry Sándor kimagasló egyénisége iránt érzett szim­pátiáját. Ilyen — érdemekben méltó — búcsúztatásban volt része egyébként Fábry Sándornak Békés község­ben is. A községi képviselőtestületnek leg­­­utóbbi közgyűlésén Szathmáry Gábor főjegyző napirend előtt megem­ Kaland a régi várban. A kis város előkelősége az „Arany Patkó" külön szobájában, melyet üveg­fal választott el a söntéstől, találkozott mindennap esti hat óra után egymással. Az előkelőséghez tarozott pár hét óta báró Bewens nyugalmazott őrnagy is, ki a kis város festői környékén építte­tett magának egy lakályos, apró villát Elbeszélésünk napján a polgármester és a pap voltak jelen, mikor az őrnagy belépett. — Kedves neje francia születésű ? — kérdé a polgármester a beszélgetés folyamán. — Igen, — felelte az őrnagy. — A francia hadjárat idején hódítottam meg. — Ó, milyen érdekes, beszélje el, hogy történt, — kérte a pap. — Nagyon szívesen, uraim. A had­járat idején hadnagy voltam és mint ilyen, egy szakasz gyalogságnak vezetője, midőn hadtestünk Chalons felé vonult, előre lettem küldve legényeimmel egy közelfekvő várba szálláscsinálónak. A vár udvarába érve, egy kifogástalanul öltözött öreg ur jött elénk, ki mint a grófnő udvar­mestere mutatkozott be, felkért, hogy bármilyen irányú kíván­ságaimat vele közöljem, mert a grófnő tőle tehetőleg ugy engem, valamint embereimet is mindennel el óhajt látni és azt akarja, hogy semmiben se szenved­jünk hiányt. Tekintettel arra, hogy ellen­séges területen voltunk, a fogadtatás nem volt épp barátságtalannak mondható. Embereim a közeli falu házaiban lettek elszállásolva, én pedig az öreg úr ve­zetése mellett indultam a várba. — Mikor tehetném a grófnőnél tisz­teletemet ? — kérdem. — A méltóságos asszony bármikor szívesen fogadja báró urat, — volt a felelet. Közben a nekem fenntartott szobába értünk, hová csakhamar belépett hű inasom; átöltöztem és egy félóra múlva az udvarmester elvezetett a ház asszonyá­­hoz. Tágas fogadószobába jutottam, melynek nehéz, sötét függönyei némi­leg komor benyomást kölcsönöztek és melynek egyetlen dísze I. Napóleon csá­szár életnagyságú olajfestménye volt. Épp azt nézegettem, mikor az egyik oldalajtón egy magas, előkelő megjele­nésű, idősebb hölgy lépett be. Meghajoltam, ő büszke fejének kön­­nyed biccentésével viszonozta köszön­tésemet és kék szemei vizsgálódva siklot­tak rajtam végig. — Remélem, báró úr, hogy monsieur Riquot (az udvarmester) mindent leg­nagyobb megelégedésére rendezett el ? — Minden a legnagyobb rendben­­ van, méltóságos asszonyom, köszönöm I szives figyelmét és ha talán valamiben­­ szolgálatára lehetnék, kérem, paran­csoljon velem. —Nagyon kedves, báró úr! Köszönöm. Megint éreztem átható pillantását, mintha lelkembe akarna látni. — Ah, nagy gondom van, legidősebb leányom. De Wyllis marquise, súlyos betegen fekszik a vár jobb szárnyában ; nem él már sokáig a szegény gyermek, idegrendszerét nagyon megviselték a folytonos sorscsapások és szerencsétlen hazánk balsorsa. Megígértem a grófnőnek, hogy a kastély ezen részébe embereimnek meg­tiltom a belépést, sőt még a közelében való járkálást is. Mikor búcsúzni kezdtem, egy bájos fiatal hölgy lépett be a szobába, a grófnő láthatólag rossz néven is vette hirtelen megjelenését, de nagyvilági hölgy létére leküzdötte felindulását és bemutatott leányának. — Leányom Louison — báró Bevens. Könnyedén meghajolt, majd meg­kérdezte, mindennel meg vagyok-e elé­gedve s néhány jelentéktelen szó után elbúcsúztam a hölgyektől. De Louison kisasszony bájos arcocs­kája csak nem akart eszemből kimenni és rögtön észrevettem, hogy én is elég jó benyomást tettem reá. Öt órakor jelentette inasom, hogy az udvarmester kéret a dinérhez. A dinér kitűnő volt, nemkülönben a vörösbor is és kellemes hangulatban vonultam szobámba, hol egy jó­­ szivarra gyújtva, kinéztem az ablakon Önkéntelenül is a vár azon része felé néztem, melyben a grófnő legidősebb leánya feküdt súlyos betegen. Hosszú, egy emeletes épület volt, közepén egy gömbölyű toronnyal, ez a tulajdonképeni ősi vár, még sánc­árokkal is körül volt véve, mely azon­ban most szép fákkal volt beültetve és a várparkba torkolt. Nem tudom miért, de hirtelen gyanakodni kezdtem, vajjon nem rejtenek e az ősrégi falak valami mást is és elhatároztam, hogy egy meg­bízható altisztemmel megfigyeltetem­­ a park ezen részét. Nemsokára ezután megjelent az udvarmester és átadta a grófnő üzenetét, ki teára hivott. A legszeretetreméltóbb fogadtatásban részesített úgy ő, valamint leánya is. Kérdezősködtem a marquise hogylétéről, a grófnő megint vizsgálódva tekintett reám és észrevettem, hogy a leány kissé elpirult. Nyolc napja voltam már a grófnő vendégszerető kastélyában és viszonyunk a legszívélyesebb volt, természetesen fülig belebolondultam Louisonba, ki szívesen látta udvarlásomat. Még két napom volt, azután — ilyen a katona­sors — indulnunk kellett tovább. Dél­után Louisonnal sétáltam a parkban, mindketten hallgatagok voltunk. Szivem hangosan dobogott, lábaihoz borultam és bevallottam szerelmemet . . . — Szent Isten... keljen fel hamar!... — kiáltá, rettenetesen megijedve. — És nem is látom többé, drága Louison ? — kérdem súgva, mert a grófnő alakja tünt fel a parkban.

Next