Békésmegyei Közlöny, 1910. január-június (37. évfolyam, 1-52. szám)
1910-01-01 / 1. szám
Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam, 1-ső szám! Szombat, január 1. BÉKÉSMEGYEI KÖZLŐK! POLITIKAI LAP ia telefonszám : 7. Szerkeszőség: Főtér, 876. Számú ház,hova a lap szellemi részét illető közlemnyek küldendők. Kéziratok nem halnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EKOFIZETÉSI DID : Egész évre 12 kor. Félévre 0 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefonszám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Újesztendő. Bémscsaba, december 30. Vig zene zendül, pohár összecsendült .. . S azután egy pillanatra csend, mélységes, titokzatos csend, s mig az óesztendő végső virtglással kimúlt, üres ifjúsággal, períüo könyedséggel megszületetik az új esztendő, az Ur Jézus Krisztus születésit követő 1910-ik. A végső akkord tehát vig. Ugy mint minden esztendőnél. Ellentétben az emberi elmúlással hol a kiengesztelő halál, szmoruság s bánat között költözik be a gyászlázba. A szilveszter-esti vidám hangulat még bennünk vibrál mikor a született újesztendő horoszkópját most kutató szemmel kémleljük. Mindnyájan szeretnők tudni, hogy vajon ez az újesztendő mit rejt méhében, vajon több vigság s kevesebb szomorúság vár a szenvedő, a küzköd, a létért folytatott nehéz harcokban elernyedt, elványadt emberiségre. A jövő előttink mély marad s csak a nult az, mely rejtvény kevés örömet magában foglaló történetét '' tá'ja. Bizony, bizony t . írtott az elmúlt esztendő ! . .trnal Nincs miért visszakiáljuk ! s egyetlen mozzanata, •. sóváogjuk.^ A régi latin közmondás ugyan azt tartja : le mertuis nil, nisi bene", a halottakról vagy jót vagy semmit se mondjunk, de ez esetben el kell térnünk az udvariasság e szentelt paragrafusaitól s szemtől szembe mondjuk az elköltözöttek, hogy senki sem sajnálja, senki sem várja Vissza, örömmel láttuk eltávozását. Aki csak bánatot vetett s szomorúságot az ne szamitson az emberiség aratott, elnézésére. Az 1909-ik esztendő nem volt örömteli s így elmúláskor még csak azt a szerény búcsúztatót sem nyújthatjuk, mely minden jót tett léleknek elköltözésekkor kijár. Jött, nem hozott semmit s amit elvitt, az csak bánat s szomorúság volt. Ki fogja sajnálni tehát, s ki kívánja vissza ? Elment, hogy engedjen az újnak, a frissnek, a helyet reménységgel teli, üde fiatalnak. Mindnyájan hisszük, reméljük, sőt bizonyosra vesszük, hogy az mindenben felül fogja múlni újesztendő az elmúltat, több örömet, kevesebb bánatot s szomorúságot hoz a mi szerencsétlen elsanyargatott országunk népének. S a remény, mely az emberek szivében, mint örökmécses a szentélyek belsejében, ki nem hunyó lánggal ég, a remény táplálja bensőnket, e remény adja a vigaszt, s nyújtja a kitartást a további küzdelmekhez. — Ember küzdj és bizva bizzál! A költő látnoki erővel biztatja embertársait az Ur nevében a további küzdelemre, hogy az élet súlyos csapásait elviselve, ne csüggedjen, hanem folytassa ott, hol vérezni, szenvedni megtanult. S ez az általános emberi sors. Egy néhány maroknyi virág s egész kocsiderékra való gaz. Pillanatnyi örömök s évek hosszú során keresztüli szenvedés. A mártírok nem halnak ki. Minden egyes ember élete, nem egyéb, mint a kisded mártíromságok szakadatlan láncsolata. Ha elhuny az ó, kezdődik az uj. Az elmúlt esztendő küzdelmei folytatódnak az újban, az ujé a következőben. Ha az ünnepek alkalmából letesszük a szerszámot, pihenünk, pihenésünk csupán újabb erőgyűjtés a következő küzdelmekhez. Minden mulandó. A földi lét csupán provizorium, ideiglenes küzdő is területe a léleknek, hogy az a földi sakk tisztítótüzében megújhodva, eljusson örök rendeltetési helyére, oda újra, ahonnan még senki sem tért meg s ahova a mi gyarló szemünk pillantása még nem eshetett. Az újesztendő bekövetkezése különös gondolatra ragadja elménket. Az elmúlás mindenkor szomorú latba ringat s eszünkbe jutatja hanguvéges voltunkat. A halhatatlanság csak a nagy elmék jutalma. Az emberiség óriási nagy többsége csak azért születik, hogy egy szám legyen abban a hatalmas statisztikában, mely az emberiség gyarapodását és csökkenését igazolja. Csak egy állandó, csak egyetlen a maradandó, amit a szeretet alkot. A szeretet az emberi tulajdonságok közül melynek égi származását elvitatni nem lehet. A szeretet alkotta dolgok örökéletüek. A szeretet legyen hát az újesztendő vezérmotívuma. Ez rezegjen minden cselekvésünkben, ez vibráljon minden ténykedésünkben. Ha a szeretet lesz az uralkodó ebben az országban, akkor az uj esztendő bízvást több örömet, nagyobb előrehaladást biztosit nekünk s mindenkinek, aki ez ország lakója. A szeretet nevében köszöntjük az uj esztendőt! Békésmegyei Közlöny tárcája. Egy asszony. Akárhányszor látja: könnyes a szivem. Melegen simul kezem a kezébe S a szemünk szótlan, mélytitkú beszéde .Csókolja egymást lopva, szelíden . . . Mosolygás ül a szája szögletén, De szomorúság reszket a szavába. .. A szivemig ér 2 szomorúsága És mosolyogni elfedtek én. És hallgatok, mert csöndes sziveket Egy hangos szóval felzaklatni vétek S szürkére tompán kis életmeséket Olvasgatok a homloka megett. És úgy érzem, hogy a szivemre hűli Minden nagy, rejtét bánat e világon S az én sugárzó, s ép álomvilágom A lelkének kitárom , othonát. Aranybamártott, göngyhímes mezőn Ott ezüstpárás, titkos út visz által . . . Remegő ajkán sápait mosolyával , Ő is járhatja búsai, könnyezőn, Oda nem látnak idegen szemek Az a világ hét kulcscsal van bezárva. Oda be nem jut, ainek nincs szárnya, Mert kapujához esény nem vezet. . . Neki meleg és puíu szárnya van. . . Ó, én is hányszor bújtam meg alattayászolva, sírva, djongva, kacagva — e mindig otthon aoltam ott magam .. . >pálos fényű szárrja selymesen. Enyhén, szelíden mist is betakar még S sc, imádkozni, állani akarnék — És nem tudok 1 könnyről szólni sem. Nil. A Hiú remények. Budapesti levél. — A tegnapi napon megint kevesebb lett egy reménnyel arra nézve, hogy a politikai helyzet végre-valahára tisztázódni fog. Meghiusult a Lukács- Justhféle kombináció, amelynek üdvös és a nemzet érdekében való voltával a szálas kolportálók ugy teli kürtölték az egész országot. A nemzet nem ült ám fel ennek a kürtölésnek s éppen azért nem is hullajt könnyeket e kombináció meghiúsulása miatt. Ez a kombináció magán viselte a rosszhiszeműség, a képmutatóság, sőt az erkölcstelenség minden bélyegét. Már maga az a tény, hogy Justh egy nyakas, radikális, intranzingens 48-as függetlenségi szóba áll Lukács Lászlóval, az ischli klauzula hazajáró kísérletével, a bécsi Burg egyik kedvencével: nagymértékben nélkülözte az igazi körültekintő hazafiságot és joggal kelthette mindenkiben azt a meggyőződést, hogy kuruc Justh Gyula uram és az ő pártjának korifeusai csakis a bársonyszékekre áhítoznak, előttük nem a nemzet érdeke az első, hanem az önérdek. Akik ismerősök a politikai élet szövevényeivel, már eleve megmondották, hogy ez a kombináció nem sikerülhet, mert a végleteket kiegyenlíteni nem lehet. Justh, ha nem függött volna rajta az ország szeme, talán szívesen belement volna minden egyezségbe, de nem lehetett, mert akkor vége lett volna a népszerűségnek s talán egész pártjával együtt örökre letűnt volna a magyar politika színpadjáról, így megőrizte a kurucos magyarság látszatát és vannak, akik istenitik is érte. A kombináció megszűnése két audiencia eredménye. Az audienciák csütörtökön folytak le Bécsben. Először Lukács László, a balkezes homo regius és még balkezesebb designált miniszterelnök tartózkodott vagy harmadfél óráig a király dolgozó mokájában, aztán Justh Gyula. De csak csekély negyven percig. Justh — mint maga, a köteles diszkréció figyelembevétele nélkül, elmondotta — kijelent a király előtt, hogy az önálló banknak és az önálló vámterületnek határozott garantálása nélkül a függetlenségi párt kormányt nem vállal, de ha ezt a garanciát és a király beleegyezését megkapja, nyugodt és liberális kormányzást ígér. A király azonban olyan választ adott, — ami tőle várható is volt — hogy jelenleg nem adhatja beleegyezését sem az önálló bankhoz, sem a külön vámterülethez. E kijelentés következtében Justh azzal az elhatározással hagyta el a király dol- Nok barátsága. Gyermekkoruktól fogva szerették egymást és elválaszthatatlanok voltak, a barna karcsú, erélyes Anette és a szőke, mindig jókedvű Júlia. Később is mind szorossabban fűződtek egymáshoz, bár egy sem tudta még, az élet útjai merre tereli őket. Anette a művészi pályát választotta; a zenéhez vonzódott testei lélekkel. Tehetsége azonban messze mögötte maradt akarata és tudásánál s így egyelőre lemondott túl magas céljáról. Megelégedett az egyszerű zenetanári állással, melyet alapos képzettséggel és lelkiismeretes működéssel teljesített. Ha nem lehetek nagy művész — igy gondolkozott — akkor inkább lemondok róla. Ez volt az elve. Anette árva volt kis gyermekkorától fogva. Tisztességes vagyonnal bírt s így teljesen önállóan, függetlenül élhetett. Júlia tanítónő lett, kis vidéki városban, szűk körülmények között élt szülei haláláig. Úgy látszott, Anette e szomorú körülményre várt, hogy barátnőjét még inkább biztosítsa magának. Anyagi viszonyaival nem igen törődött, azért azok nem is voltak valami rendezett állapotban. E célra Júliát igen alkalmasnak vélte. Anettenek szép jövedelme volt, minthogy a város legelőkelőbb családainál tanított, azonkívül vagyona is kamatozott s így Júlia fizetésével együtt elég kényelmes, független életet éltek. Júlia a házi dolgokat látta el oly gondal és ügyességei, hogy Anette boldognak érezte magát. Bensőn szerették egymást s szellemi tekintetben is annyira egyet értettek, hogy teljesen kiegészítették egymást s bármely harmadik személy közbejöttét kedvetlenül fogadták. Társadalmi érintkezésüket is a lehető legkissebb mértékre szorították, mert inkább tehernek, mint élvezetnek tekintették. S ami e két nőnél leginkább feltűnt : nem törődtek a férfinemmel sem ; kikerülték a férfiakat s gondosan óvakodtak mindenféle komolyabb közeledéstől. „Bennünket nem választhat el semmi" szokták volt mondani. „Mert még nem jelentkezett az igazi", jegyezték meg a jóbarátok. Így múlt el zavartalan egyetértésben hét esztendő. Anette és Júlia benső szeretettel csüngtek egymáson. Túl voltak a „szerelmi bolondoskodás" idején ; Júlia huszonkilenc, Anette harminckét éves volt. A néma vágyakozás és titkos remény, mely minden női szívben él, nem jutott közöttük szóhoz s így kölcsönös érzelmük, az egymástól való elválaszthatatlanság mindinkább megerősödött. Egy napon a barna, szenvedélyes Anette későn és felhevülve érkezett a közös ebédhez. Máskor nyugodtan mondta el késedelme okát, ezúttal azonban izgatott, szórakozott volt, de emellett mégis nyugodtnak, elfogulatlannak igyekezett látszani. Júlia észrevette ezt a változást. Minthogy Anette nem szólt, ő is hallgatott. Ez volt az első eset, hogy kettőjük közé bizonyos bizalmatlanság férkőzött, holott eddigelé egy gondolatukat sem titkolták el egymás előtt. Anette késedelmezése mind gyakrabban ismétlődött, sőt néha még haza sem jött ebédre és az utolsó pillanatban értesítette Júliát elmaradásáról. Júlia csak tűrte, de a titkolódzást idegessé, sőt boszussá tette. Különben , — évődött magában — független vagyok, azt teszem, amit akarok. Miért nem nyilatkozik , hisz együvé tartozunk, miért bizalmatlankodik ? Nem tolakodom. Némák és kedvetlenek voltak egymáshoz. Anette több ízben már az estét is a házon kívül töltötte s csak annyit mondott: — Tanítványaimnál voltam muzsikálni. Júlia mindinkább boldogtalanabbnak érezte magát, nem is titkolta és folyton évődött. " Anette végre megunta ezt az állapotot. Egy napon megragadta Júlia kezét s szemrehányólag kérdezte : — Hát meddig fog tartani ez a dolog ? * — Tehetek én róla, miért nem beszélsz ? — Hát miért nem kérdezesz? Én csak arra vártam! — Azt nem sejthettem , gondoltam, hogy te valamit titkolni akarsz előttem ! '— Csupa oktalanság! Végre is szabadok és függetlenek vagyunk egymástól — szólt Anette, lesve szavainak hatását. Júlia ijedten tekintett Anettre : — Te nagyon hangsúlyozod ezt a függetlenséget ? — Igen, barátnőm, mert őrülten szeretek valakit és ő engem. Igy ni, most már tudod — szólt izgatottan Anette, örülve, hogy végre, megszabadult titkától. Júlia sírva fakadt, kétségbeesés fogta el. Most már mindennek vége volt. Anette hűtlenné lett s az a nyomorult — akit gyűlölt, utált, anélkül, hogy ismerte volna — koldussá tette őt! Anette békítette, vigasztalta ; gyerekeskedés, nem vett el tőle semmit, sze-