Békésmegyei Közlöny, 1924. január-március (51. évfolyam, 1-64. szám)

1924-03-28 / 62. szám

2 BEHESMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1924 március 28; Rosszul sikerült letolvajlás Izgalmas hajsza a román határ mentén (A Közlöny eredeti tudósítása.) Az emberi hálátlanságnak oly szörnyű, rut példáját adta egy fiatal ujkigyósi lakos, hogy csak megdöbbenve állhatunk meg az esete mellett. S a gonosz tett feletti felháborodás csak akkor enyhülhet meg, ha tudomásul vesszük, hogy a vétkest hamaro­san elérte a törvény sújtó keze s megérdemelt Az érdekes büntetést mért reá. eset egyébként a következő : Antal László 25 éves ujkigyósi származású gazdasági cseléd az idei tél folyamán, február 13 án beállított egy gyulaeperjesi gazda, Szferle Mojsza tanyájára. A fiatal­ember elpanaszolta, hogy román területről szökött át, ahol már hosszabb idő óta lézengett és kérte a gazdát, fogadja fel béres­nek. Szferle — miután éppen akkor szüksége volt béresre — fel is fogadta Antalt, aki ettől fogva tizenkét napig rendesen elvégezte minden dolgát, ugy hogy a gaz­dának semmiféle panaszra nem volt oka. Február 25-én reggel azonban a gazda hiába várta a kéresét, ez nem jelent meg és amikor ke­resésére indult, hűlt helyét találta. Antal László eltűnt. De ez csak a kisebbik baj lett volna. A na­gyobbik baj az volt, hogy a bé­ressel eltűnt Szterle testvérének egyik lova is, amely ötmillió ko­ronát ért, de eltűnt értékes ló­szerszámja és báránybőr bundája is. A kellemetlen meglepetésre ébredt gazda — mivel világos volt, hogy a tolvaj Antal volt — azonnal jelentést tett a csendőr­ségen. Antal László üldözésére nyom­ban lovascsendőrök indultak el. Ezek a friss nyomon menve, üldö­zőbe vették a szökevény tolvajt, akit rendkívül izgalmas hajsza után — Medgyesegyháza, Bánkút, Kamarás és Kevermes községeken keresztül*— végre sikerült elcsíp­niük. Éppen akkor, amikor már csak alig egy kilométer válasz­totta el a román határtól. A csendőrök csak érni a menekülőt, úgy tudták be­hogy annak lova megsántult és mind lassúbbá vált a futása. Antal Lászlót a csendőrök letar­tóztatták, a lopott holmik pedig egytől-egyig visszakerültek a gaz­dájához. A lótolvajt most vonta felelősségre bűnéért a gyulai tör­vényszék. A főtárgyaláson Antal László elmondotta, hogy két évvel ezelőtt jött át román területről Magyarországra, amikor is Buda­pestre utazott, ahol munkát ke­resett. Hetekig próbálkozott azon­ban anélkül, hogy állást tudott volna találni, mire hogy vidéken próbál elhatározni, szerencsét. El is indult a fővárosból és út­közben találkozott egy régi barát­jával, akivel megbeszélték, hogy Békés megyében el fognak sze­gődni valahova, ahol aztán lopni fognak. Úgy tervezték, hogy a lopott holmival átszöknek a román határon és a holmikat odaát fog­ják értékesíteni. Nemsokára aztán, hogy megérkeztek Békés megyébe, a barátja eltűnt, cserbenhagyta őt, mire ő maga látott a terv meg­valósításához. Így állt be béresnek Szterle Mojszához. A bíróság a beismerésben levő bűnöst másfélévi börtönbüntetésre ítélte, amiben a vádlott megnyu­godott. Az ítéletben megnyu­godott az ügyész is és így az jog­erőssé vált­ latok méhéből. A mozgalom a Délvidéki Újságírók Szövetségének megalakítását célozza és az alakuló gyűlés már húsvétkor ülne össze a tiszaparti metropolisban. Alulk­od­nak, azon a címen, hogy már tizenhatodik éve eszi a pro­fesszionista ujságírás fekete, só­talan és savanyú kenyerét, néhány szerény és halk megjegyzése lenne az alakuláshoz. Vehetik tanács­nak is, akiket illet, de vehetik kész programnak is. De a meg­szívlelésére, a megmérlegelésére minden kollegialitásával, minden­kori jóakaratával figyelmeztet mindenkit. Fontos az, hogy más, mint dol­gozó, valódi, újságírásból élő hírlapíró, ne kerüljön a szerve­zetbe. Ügyvédek, vidéki n­yomda­tulajdonosok, tanítók és tanárok, vasutasok és egyéb derék és hasz­nos foglalkozású úriemberek, mert néha írni is szoktak, ne kerüljenek az egyesületbe, mint aktív, igazi újságírók. Legyünk kevesen, páran inkább, de csak újságírók, újság­írók, akiknek a szerkesztői munka az elemük, a kenyerük, a mester­ségük, az egyetlen foglalkozásuk és ezen kívül semmi mással nem bajlódnak. Vigyázzunk arra is, hogy a lapkiadó-újságírók ne jus­sanak be túlsúlyban a vezető­ségbe, mert a gazdasági kérdések elintézésénél ezek megdőlhet a dolgozók ellenállásán kívánsá­gának teljesülése (például kollektív szerződés kötése, szabadságolások ügye, szabadjegyek stb.), ami az­alkalmazott­ újságírókra nézve nem kisebb baleset lenne a katasztró­fánál. A tagfelvételt tehát szigo­rúan, a fenti szempontok betar­tásával kell eszközölni, alapos válogatással és mérlegeléssel. A V. H. 0. Sz. halálát és mind­nyájunk mai tétova szervezetlen­ségét nem okozta semmi más,­mint az, hogy a tagok 80 száza­léka egyáltalában nem volt újság­író. Ha életrevaló, komoly és igazi újságírói szervezetet akarunk, első­sorban meresszük szemünket erre a mementóra . . . (h. r.y Az áruló levelezőlap Eredeti kép a békéscsabai lakásdzsungelből (A Közlöny eredeti tudósítása.) Véres harcok, könnyes küzdelmek, agyat, ideget szakajtó bajlódások tarkázzák a békéscsabai lakás­frontot. A város sokezer házának diszkrétre függönyözött ablakai mo­solyogva, kajánul és kárörvendve vigyorogják szemközt azokat, akik lakás nélkül, fedél nélkül állanak és mindennap befelé sajgó kön­­nyekkel, csurán vízesre izzadva hajszáznak a lakás után. A bé­késcsabai lakások, amelyekben sok-sok férőhelyiség van haszná­latlan, könnyű szerrel fogadhatnák be a lótófutó hajléktalanokat, de ehhez szeretet és magyar együtt­érzés kellene, még ha oly kicsike is. Olyan szeretet, amilyenről mi, szónok nemzet, annyi sokat szok­tunk zengedezni és amiről leg­utóbb annyi sok szép szólam puf­fant el a tavasz levegőjébe a Kos­suth-szobor talapzatáról . . . Igen, elméletileg szeretjük, nagyon sze­retjük egymást mi, magyarok, de mihelyt ez a szeretet pénzbe ke­rül, kényelmetlenséggel jár, azon­nal rideg, hideg begombolkozók vagyunk. Nem utolsó érdekességü békés­csabai lakástörténet az, ami elé elöljáróban ezek a szavak kikíván­koztak a tollunk alól. A történet szereplő hősei a következők: a zordszivü, sőt szívtelen háztulaj­donos és egy sereg „lakásigénylő" néven ismert kétlábú, naiv lény, aki bátor vágyában azt hiszi, hogy minden kétlábút megillet egy la­kás, még pedig pont abban a ház­ban, amelybe betévedt. A házi­urak szájából vesszük ezt a kité­telt, mert ők azzal szoktak érvelni,­ hogy „rendben van, ha már lakást kell adni mindenkinek, akinek nincs, de pont az én házamban kell azt adni ?" Tehát: a szóbanforgó szereplők megjelentek a lakáshivatalban, lakásügyi tárgyalásra. A közelharc­a folyamán a házi ur mindenféle ér­vet előkotorászott, hogy a lakás számtalan igénylőjének orra előtt minél sikeresebben csaphassa be az elutasítás ajtaját, de amikor ez­ nem sikerült és fenyegetett a la­kás kiutalásának veszedelme, hir­telen azzal állott elő, hogy­­ a lakás a fiának kell, aki nemsokára nősülni fog, családot fog gründolni,­ gyerekeket alapítani. A leendő többszörös családapa körül azon­ban egy kis baj leledzik, mert éppen most, momentán nincsen idehaza , ideiglenesen, egy kicsit, eltávozott, nem messzire, ó nem,, csak a szomszédba, Amerikába. De hát ez nem baj, azonnal itt­ lesz, ha parancsolják és elfoglalja a lakást, csak ne rekvirálják és ne utalják ki másnak . . . Igyen, ilyenféleképpen szólott a­ kegyetlen, jégszivü háziúr védeke­zése és érvelése és amikor a sza­badelőadást befejezte, eltávozott b. nejével együtt, mint aki leg­jobban végezte el kisded dolgát Sietve elhordták irhájukat, annyira sietve, hogy a háztulajdonos neje még a retiküljét is ott feledte a­ lakáshivatalban. GUMMITALPAS KÜLÖNLEGESSÉGEK A délvidéki újságírók szervezkedése előtt juk, nincsen saját egyesületünk, mert könnyelműek vagyunk és ugyanakkor, amikor másokat, száz­ezreket a közös érdekek hathatós védelmére szolgáló tömörülésre ösztökélünk, elsétálunk a magunk érdekeinek kiabáló szükségessége mellett. A magyar újságíróknak van ugyan egy szervezetük, a Magyar­országi Újságírók Egyesülete. Ez Budapesten működik és tagjai kö­zött helyet foglalhat állítólag min­den magyar ember, aki újságíró­mesterséget folytat. A taggá levés első feltétele azonban az, hogy az újságíró igazolja : hetedízigleni őse is már hírlapírással kereste a kenyerét, sőt az ereiben a jóféle piros magyar vér helyett vadonat­valódi, hamisítatlan antiacéntinta keringett. Ez az egyesület a vi­déki újságírók érdekeivel annyit se törődik, mint a Nyissza-tó vad­ludainak tojásaival, egyesületi te­vékenysége pedig az örökös tor­zsalkodásokban merül ki. Világos, hogy a vidék újságírói, akik számra nézve jelentékenyen meghaladják fővárosi kollegáikat, izzó vágyódással kívánkoznak közös, életrevaló szervezetbe tö­mörülni. Ilyen irányban már meg is indult a mozgalom, amely Sze­geden pattant ki a termő gondo­ki, újságírók, a magunk ügyei­vel-dolgaival nem igen szoktunk a közönség elé menni. Már na­gyon belénk kell fájnia ezernyi bajunknak, ha a közönség kiszol­gálására, a hírszolgáltatásra szánt hasábokból elveszünk egyet kettőt, hogy azokon az ujságirás kato­náinak ügyeivel foglalkozzunk. A makói Marosvidék derék csinálóié az érdem és az ódium, hogy most előállt ez a ritka eset s egyszer már a saját ügyeinknek is szen­telünk néhány sort. Fölfáj és végigremeg bennünk sajgón mai keserves osztályhely­zetünk, a vidéki újságírók teljes szervezetlensége, a lapok redak­cióiban robotoló sok-sok sorstár­sunk és érdemes kollégánk teljes tömörítetlensége. A kubikosoktól kezdve a képviselőkig mindenféle foglalkozási ág megalkotta már a gazdasági érdekeit védő és elő­mozdító egyesületi szervét, amely­ben a társadalmi érintkezés és a kortársak gyakori találkozása is megvalósítható. Csak nekünk, akik minden idegszálunkkal, minden tollvonásunkkal és minden csepp tintánkkal a köz érdekeit szolgál­ó töikszáth regénye fiúnak a fele x £ )&1<7G1 PÉTERFI CIPŐÁRUHÁZÁBAN hétfőn és kedden az Apollóban Matyasovszky Ilona és a Vigszínház művészeivel

Next