Bér és norma, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1956-01-01 / 1. szám

2 HORVÁTH SÁNDOR másokat adnak ki. Igaz, hogy ez a művezető tekin­télyének, erélyességének és határozottságának kérdése is, mert ahol a művezető kellő határozottsággal lép fel, ott a diszpécserek és az üzemvezetők a művezető tudta nélkül nem adnak ki utasításokat. A vállalati igazgatók egy része nem veszi kellő súllyal figyelembe a művezető javaslatait, különös­képpen a fegyelmi és kártérítési, továbbá a jutalma­zási ügyekben. Ez a körülmény a legtöbb esetben a művezető tekintélyének rovására megy és akadá­lyozza a művezető munkáját a munkafegyelem meg­szilárdításában, a munka jobb elvégzésében. A fel­vétel és elbocsátás előtt a vállalati igazgatók — illetve a megbízott osztályok — általában nem kérik ki a művezető véleményét és ez akadályozza a helyes munkaerőgazdálkodás megvalósítását. Így például a Kelenföldi Textilműveknél a felvétel, elbocsátás és áthelyezés esetén a főművezetők véleményét kikérik, azonban a művezetőket általában még csak meg sem kérdezik. Az eddigiek alátámasztják, hogy a művezetőknek általában nem a jogaik hiányoztak, hanem — a ren­delkezések hiányos végrehajtása miatt — a lehető­ségek a jogokkal való éléshez, ahhoz, hogy a terme­lés közvetlen parancsnokaivá válhassanak. Mégis a művezetők tekintélyének növelése érdekében, cél­szerű volt a vállalati igazgató egyes jogait (fegyelmi, kártérítési) a nagyobb egységeket vezető művezetők­re átruházni. Természetesen a jogkör kibővítése nem mehetett túl azon a határon, hogy a mindenkire vo­natkozó központi rendelkezések a művezetőkre is kö­telezőek maradjanak. (Nem képzelhető el, hogy a mű­vezetők önhatalmúlag technológiát, konstrukciót mó­dosítsanak, a rendelkezésektől eltérő béreket állapít­sanak meg.) A fegyelmi és kártérítésre vonatkozó jogkör átru­házása további eszköz lehet a művezetők kezében ar­ra, hogy a vezetés színvonalát emeljék, a műhely dol­gozóinak munkafegyelmét fokozottabban megszilár­dítsák. A munkafegyelem megtartása minden becsületes dolgozó kötelessége és becsületbeli ügye. Ezért ki kell alakítani olyan szellemet a dolgozók körében, hogy az öntudatos dolgozók a fegyelmezetlenségeket leplez­zék le, bírálják meg a fegyelmezetlen dolgozókat és ugyanakkor fegyelmezett magatartás. I is mutas­sanak jó példát. Természetesen emella^fontos sze­repük van azoknak a jogi eszközök­ne­k, amelyek a vállalat igazgatójának, illetve átr’^Bms esetén az üzemvezetőknek, főmű­vezetőknek* г művezetőknek (Mt. V. 173. §.) a rendelkezésére Жпак. Azokkal a dolgozókkal szemben, akiknél a figyelmeztetés, a meggyőzés, a jó példa nem használ, szükség esetén alkalmazzanak a művezetők keményebb eszközöket (fegyelmi büntetést). A fegyelmi büntetés mindig olyan legyen, hogy megfelelő nevelő hatást gyako­roljon a vétkes dolgozóra és egyben a vállalat többi dolgozójára is. A kártérítési kötelezettség és a kártérítés összegé­nek megállapítása lényegében a dolgozók anyagi fe­lelősségéről szóló (Mt. 121—123. §.) határozat által biztosított jogkör gyakorlását jelenti. A kártérítési összeg megállapításánál vegyék figyelembe a műve­zetők az okozott kár összegét és nem szabad megen­gedni, hogy a kártérítési összeg az okozott kárn­ak csak csekély hányada legyen. Így például a Klement Gottowald Villamossági Gyárban 1955. június hónapban 170 000 forint értékű selejt után 5 főnél összesen 260 forintot vontak le. A kártérítésnek ilyen esetekben — alacsony mértéke miatt — nincs nevelő hatása és nem ösztönzi a dolgozókat a becsületesebb, lelkiisme­retesebb munka végzésére. A fegyelmi és kártérítési jogkör átruházása azon­ban nem érinti a vállalat igazgatójának a fegyelmi ügyek intézése terén fennálló felelősségét. II. Az eddigi termelési eredmények igazolják, hogy a művezetők többsége megállja a helyét a termelésben. A művezetők munkájában mutatkozó hiányosságok részben a nem kielégítő szakmai színvonalukból, részben azokból a körülményekből adódnak, amelye­ket már az előzőekben említettünk. A művezetőknek szakmai színvonaluk emelése érdekében minden lehe­tőséget meg kell adni arra, hogy mielőbb elérjék a technikusi színvonalat. A Központi Vezetőség hatá­rozata — az ipari termelésünk megjavításáról és mű­szaki színvonala emeléséről — kimondja, hogy „Kü­lönös gondot kell fordítani a termelés alsóbb parancs­noki kara, a művezetők, mesterek, építésvezetők mű­szaki képzettségének fokozására, nagyobb számban kell közülük a gyakorlati munkától való elszakadás nélkül technikusokat és mérnököket képezni.” A művezetők és a munkások kereseti arányának kérdése, a művezetők viszonylag alacsony keresete, az utóbbi években több ízben felvetődött. A valóság ez­zel szemben az, hogy a művezetők bére — akár a műszaki dolgozók, akár a munkások bérével hason­lítjuk össze — kielégítő. A helytelen követe­z­­tetés általában abból az összehasonlításból adódott, hogy a munkások keresetét a művezetők alapbéréhez viszonyították, holott keresetet keresettel lehet csak összehasonlítani (amelyet az alapbér és prémiummal,­­továbbá a kiegészítő fizetéssel együtt kell számításba venni). Az előbbiek ellenére fennáll azonban az, hogy azok a művezetők, akik mint szakmunkások is jól meg­állták a helyüket, s amellett megszerezték a mű­vezetői, esetleg technikusi képesítést­ is és valóban a műhely parancsnokai, az elmúlt 2—3 év folyamán béremelésben csak elvétve részesültek. Ez a körül­mény semmi esetre sem ösztönözte ezeket a műveze­tőket arra, hogy munkájukat jobban végezzék, szak­mai színvonalukat emeljék. A kiváló művezetők anyagi megbecsülése tehát valóban nem áll arányban végzett munkájukkal.

Next