Bér és norma, 1956 (7. évfolyam, 1-10. szám)
1956-01-01 / 1. szám
2 HORVÁTH SÁNDOR másokat adnak ki. Igaz, hogy ez a művezető tekintélyének, erélyességének és határozottságának kérdése is, mert ahol a művezető kellő határozottsággal lép fel, ott a diszpécserek és az üzemvezetők a művezető tudta nélkül nem adnak ki utasításokat. A vállalati igazgatók egy része nem veszi kellő súllyal figyelembe a művezető javaslatait, különösképpen a fegyelmi és kártérítési, továbbá a jutalmazási ügyekben. Ez a körülmény a legtöbb esetben a művezető tekintélyének rovására megy és akadályozza a művezető munkáját a munkafegyelem megszilárdításában, a munka jobb elvégzésében. A felvétel és elbocsátás előtt a vállalati igazgatók — illetve a megbízott osztályok — általában nem kérik ki a művezető véleményét és ez akadályozza a helyes munkaerőgazdálkodás megvalósítását. Így például a Kelenföldi Textilműveknél a felvétel, elbocsátás és áthelyezés esetén a főművezetők véleményét kikérik, azonban a művezetőket általában még csak meg sem kérdezik. Az eddigiek alátámasztják, hogy a művezetőknek általában nem a jogaik hiányoztak, hanem — a rendelkezések hiányos végrehajtása miatt — a lehetőségek a jogokkal való éléshez, ahhoz, hogy a termelés közvetlen parancsnokaivá válhassanak. Mégis a művezetők tekintélyének növelése érdekében, célszerű volt a vállalati igazgató egyes jogait (fegyelmi, kártérítési) a nagyobb egységeket vezető művezetőkre átruházni. Természetesen a jogkör kibővítése nem mehetett túl azon a határon, hogy a mindenkire vonatkozó központi rendelkezések a művezetőkre is kötelezőek maradjanak. (Nem képzelhető el, hogy a művezetők önhatalmúlag technológiát, konstrukciót módosítsanak, a rendelkezésektől eltérő béreket állapítsanak meg.) A fegyelmi és kártérítésre vonatkozó jogkör átruházása további eszköz lehet a művezetők kezében arra, hogy a vezetés színvonalát emeljék, a műhely dolgozóinak munkafegyelmét fokozottabban megszilárdítsák. A munkafegyelem megtartása minden becsületes dolgozó kötelessége és becsületbeli ügye. Ezért ki kell alakítani olyan szellemet a dolgozók körében, hogy az öntudatos dolgozók a fegyelmezetlenségeket leplezzék le, bírálják meg a fegyelmezetlen dolgozókat és ugyanakkor fegyelmezett magatartás. I is mutassanak jó példát. Természetesen emella^fontos szerepük van azoknak a jogi eszközöknek, amelyek a vállalat igazgatójának, illetve átr’^Bms esetén az üzemvezetőknek, főművezetőknek* г művezetőknek (Mt. V. 173. §.) a rendelkezésére Жпак. Azokkal a dolgozókkal szemben, akiknél a figyelmeztetés, a meggyőzés, a jó példa nem használ, szükség esetén alkalmazzanak a művezetők keményebb eszközöket (fegyelmi büntetést). A fegyelmi büntetés mindig olyan legyen, hogy megfelelő nevelő hatást gyakoroljon a vétkes dolgozóra és egyben a vállalat többi dolgozójára is. A kártérítési kötelezettség és a kártérítés összegének megállapítása lényegében a dolgozók anyagi felelősségéről szóló (Mt. 121—123. §.) határozat által biztosított jogkör gyakorlását jelenti. A kártérítési összeg megállapításánál vegyék figyelembe a művezetők az okozott kár összegét és nem szabad megengedni, hogy a kártérítési összeg az okozott kárnak csak csekély hányada legyen. Így például a Klement Gottowald Villamossági Gyárban 1955. június hónapban 170 000 forint értékű selejt után 5 főnél összesen 260 forintot vontak le. A kártérítésnek ilyen esetekben — alacsony mértéke miatt — nincs nevelő hatása és nem ösztönzi a dolgozókat a becsületesebb, lelkiismeretesebb munka végzésére. A fegyelmi és kártérítési jogkör átruházása azonban nem érinti a vállalat igazgatójának a fegyelmi ügyek intézése terén fennálló felelősségét. II. Az eddigi termelési eredmények igazolják, hogy a művezetők többsége megállja a helyét a termelésben. A művezetők munkájában mutatkozó hiányosságok részben a nem kielégítő szakmai színvonalukból, részben azokból a körülményekből adódnak, amelyeket már az előzőekben említettünk. A művezetőknek szakmai színvonaluk emelése érdekében minden lehetőséget meg kell adni arra, hogy mielőbb elérjék a technikusi színvonalat. A Központi Vezetőség határozata — az ipari termelésünk megjavításáról és műszaki színvonala emeléséről — kimondja, hogy „Különös gondot kell fordítani a termelés alsóbb parancsnoki kara, a művezetők, mesterek, építésvezetők műszaki képzettségének fokozására, nagyobb számban kell közülük a gyakorlati munkától való elszakadás nélkül technikusokat és mérnököket képezni.” A művezetők és a munkások kereseti arányának kérdése, a művezetők viszonylag alacsony keresete, az utóbbi években több ízben felvetődött. A valóság ezzel szemben az, hogy a művezetők bére — akár a műszaki dolgozók, akár a munkások bérével hasonlítjuk össze — kielégítő. A helytelen követeztetés általában abból az összehasonlításból adódott, hogy a munkások keresetét a művezetők alapbéréhez viszonyították, holott keresetet keresettel lehet csak összehasonlítani (amelyet az alapbér és prémiummal,továbbá a kiegészítő fizetéssel együtt kell számításba venni). Az előbbiek ellenére fennáll azonban az, hogy azok a művezetők, akik mint szakmunkások is jól megállták a helyüket, s amellett megszerezték a művezetői, esetleg technikusi képesítést is és valóban a műhely parancsnokai, az elmúlt 2—3 év folyamán béremelésben csak elvétve részesültek. Ez a körülmény semmi esetre sem ösztönözte ezeket a művezetőket arra, hogy munkájukat jobban végezzék, szakmai színvonalukat emeljék. A kiváló művezetők anyagi megbecsülése tehát valóban nem áll arányban végzett munkájukkal.