Bereg, 1876 (3. évfolyam, 1-18. szám)
1876-01-01 / 1. szám
gyan megnehezítették, mindaddig, mig ama szerződések lejártak. E szerződések felmondásának ideje elérkezett. Akkor — eltekintve a politikai okoktól s az azóta megváltozott gazdasági helyzettől — a magyar államférfiak beérték azzal, hogy az 1867 XII és XVI. tcikkben teljesen fentartották a magyar állam önálló intézkedési jogát a vám és kereskedelmi ügyekben és hogy az Ausztriával kötött vámszövetségben az előtalált status quo fentartását csak öt évre ígérték meg, azontúl szabadságában áll. aa Magyarországnak e vámszerződést felmondani s a vámközösséget felbontani. A tapasztalás bebizonyította, hogy eme vámszövetség Magyarországra nézve felette hátrányos. mert igazságtalan a közös vám jövedelmiotaarány szerinti megosztása, mert a fogyasztás nem az adómennyiség, hanem inkább népszám szerint becsülendő. Igen tetemes, évenként milliókra menő kártszenved a magyar kincstár továbbá a fogyasztási adóknál, és állammonopoliumoknál, melyek nem képeznek közös jövedelmet, de sőt szivar és só is tömegesen hozatik be Magyarországba, melyek után a fogyasztási adót a magyar polgár az osztrák kincstárnak fizeti. Azonkívül az osztrák cukor és sörkivitelnél az osztrák fogyasztási adó visszatérítésénél a magyar kincstár megrovatik a 32% kvótával s tehát készpénzzel segíti elő az osztrák gyártmány kivitelét. Még nevezetesebb hátrányt szenvedett a maagyar állam pénzügye és közgazdasága az által, hogy hazai törvényhozásnak kezei kötve voltak a közvetett adók rendszerében. Ennek következménye van, hogy a különböző termelési viszonyok miatt a magyar cukorgyárak egynéhány kivételével üzletüket beszüntették s a kincstár és mezőgazdaság is egyik nevezetes jövedelmi forrásától fosztatott meg, mely iliön vámterület s alkalmas adórendszer mellett szép virágzásnak nézett elébe. A szeszgyártás meg gazdasági iparát is az alacsony gabnaárak dacára voltunk képesek törvényhozási helyes intézések által ápolni, mert a vámközösség folytán szeszadó szabályai az osztrák szeszgyárak terméiének kedveznek a magyar ipar rovására. A szeszinak évről-évre csökkenése budgetünkben fényes n bizonyságot tesz állításunk igazsága mellett, »ebb indirekt adónemeknél sem folytathatván Sikeinknek megfelelő adópolitikát, kormányainkégtelenek voltak a nagyobb államkiadások fedef :te mindig csak a direkt adókat emelni s újra ls újra az adókkal amúgy is súlyosan terhelt föld lókra és házbirtokra, mint legkézzel foghatóbb fű jövedelmi forrásra rakni a deficzitek fedezékre követelt uj adónemeket. Nem kevésbbé mint az államkincstárra, káosnak bizonyult a magyar vámközösség a magyaretgazdaságra nézve. Minden belföldön termelhető czikkre vetett védvám természetével bír, amennyiben a külföldi árut a vámtétel összegével megdrágítja s a belföldi termelőnek a piacot a vámtarifa határáig biztositja. Az átörökölt s közössé tett osztrák vámtarifa Magyarország meghallgatása nélkül s kizárólag az osztrák nagyiparosok igényeinek tekintetbe vételével keletkezvén, az osztrák iparczikkeknél nemcsak fináncvámokat, de határozottan védvámtételeket foglal magában. Ezen védvám gyakorlati hasznát kizárólag az osztrák gyári ipar vette, mely két évtized alatt s az utolsó pénzválságig rendkívüli lendületet nyert, miglen Magyarországon semmiféle ipar nem keletkezhetet, mert a magyar piacz védtelen át volt engedve az osztrák termékek behozatalának. Ausztriának ■ a nagyobb tőkemennyiség, az o ír bank bő hitelforrása, az olcsóbb kamatláb, a képzettebb munkaerő monopóliumot biztosítottak a magyar piaczon minden iparterményére vonatkozólag s a magyar vállalkozó pénzhiány és hiteldrágaság folytán mindannyiszor kénytelen volt üzletével felhagyni, valahányszor az egyenlőtlen harczot megkísérte. De nemcsak, hogy Magyarországon gyárak nem keletkezhettek, s ha keletkeztek, megbuktak: a hazai kisiparosok az u. n. mesteremberek is elveszték keresetük nagy részét. A vasutak feiépülvén, az osztrák gyári terményeket olcsón elszállítják mindenhova az országban, hová azelőtt el nem hatoltak s a városokban a kis-iparosok tömegesen elveszték kenyérkeresetüket a nélkül, hogy módjukban volna munkaerejüket a nagy ipar terén érvényesíteni. A nagy hódítás tehát, melyet az osztrák gyáripar a múlt évtizedekben a magyar piacon tett, a magyar városok rovására s a fejlődő polgári elem megrontásával járt; a haszon pedig, melyet a kisiparosoktól elvett, az országból kivándorolt. De nagy kárával volt a vámközösség és az osztrák iparosoknak adott védvám az összes magyar közönségnek is, mely mint fogyasztó leginkább az osztrák áruk vételére volt szorítva. Mert minden forintot, mellyel a védvám folytán az osztrák gyáros drágábban adta nekünk czikkét, a magyar fogyasztó fizette meg anélkül, hogy a gyáros e nyeresége az országban megmaradt s adóképességünket növelte volna. A fogyasztó érdekében tehát a közös védvám nincs, mert mert az sok iparcikket olcsóbban vásárolhatna, ha önálló vámterület mellett a külföldi vagy osztrák áru olcsóbb financzvámtétellel rovatnék meg a magyar határon, mint, minővel most a közös vadvámtétel szerint megróva van. A hazai iparnak tönkretétele s a magyar piacaink osztrák áruktkal tökéletes, elárasztása végre eredményezték, hogy Magyarország kereskedelmi forgalma a legnagyobb mértékben passiv vájon, az az hogy a hivatalos adatok szerint Magyarország osztrák és külföldi árukban évenkint sok millióval többet fogyaszt, mint mennyi értéket maga kivisz. Az utolsó kimutatás szerint 1873. évben Magyarország kereskdése 156 millió forinttal többet hozott be, mint mennyi nyers terményt és egyébb árut mi Auszriának vagy a külföldnek eladni voltunk képesek, s tehát ezen differenciális összeget készpénzben egy adósággal voltunk kénytelenek kiegyenlíteni. Ha ehez hozzáadjuk az állam kvóta és kamatfizetésit, s a magánosok és méretek által a külföldi tilok után az országból kiküldött összegeket, mindenek előtt világosan meg van fejtve az oka, hogy még évről évre kevesebb a készpénztőke Magyarországra, s miért oly kétségbeejtők a hitelviszonyok, ilyrémító és általános az uzsora. Mindnyájan szenvedünk tehát a vám és kereskedelmi szerződés következményei alatt: állam, mezőgazdák, kisiparosok, nagyiparosok, termelők és fogyasztók egyaránt, sőt még a kereskedők is, mert az általános nyomorban minden üzlet pang, vevőik elmaradnak , a pénz drágasága lehetetlenné teszi nekik az üzltben kockáztatni vagyonukat. Ami a kereskedést illeti, a közös vámterület húzza, hogy nálunk a kereskedő óra nagyobb mérvű fejlődése lehetetlen, mert kereskedőink nagyrészt a Bécsben központosak nagykereskedésnek puszta így nőhet. Budapest, mint az ország természetes emporiuma a közös , ám terület folytán elesik azon tíénytől, hogy a külföldi czégek bizományi tavalatokat telepítsenek ide, s ennek folytán Becsesei már világpiaccal nem versenyezhet. Vidéki kereskedőnk is ezen Bécsbe központosított előnyök folytán ara indíttatnak, hogy Bécsből s nem Budapestről szerezzék be áruikat. S a mit az egyesek vagy osztályok veszítenek, maga a mézet összesége szenved alatta. V(ége kitv.) A kőkorszakok jellemzése s azon korbeti maradványok megyénkben*) A kőkorszakok könnyebb megkülönböztetése, végett nem lesz talán felesleges ez alkalommal azok lényege; jellegeit dióhéjba szorítva, itt előadni. A legrégibb, lepattogtatás által készített, durva, súlyos kovakő-fegyverek (balták, lándzsa-alakú fejszék), mélyen az özönvíz talajban, agykor folyók kövecses medreiben és barlangokban találtának; közelükben érez, cserép, háziállatok nyoma nem észleltetik, s csupán az özönvízi1 barlangmedve, hyena, maramut, gyapjas orszarvú, bölön, óriás szarvas s oroszlán csontjai lehetnek. E korbeli ősember, Vogt Károly szerint, volt nagy, erős, hosszejű (doliehocefal); tisztelte halottjait, ismerte *)Muntvány szerzőnek legközelebb megjelent, b a fővárosi és vidéki sajtó által általában a legkedvezőbben fogadot „Heregmegye leírása“ czimű művének I. füzetéből. Szeremből még emléke is. Nem tűrhettem tovább ez állapotot, így vagy amúgy, de segíteni kell magamon. Legalkalmasabbnak találtam e végett néhány hetet fürdőben tölteni, annyival inkább, mivel mindenki, és — mint említem — orvosaim is ezt ajánlották. Elérkezett végre az idő, midőn elhatározásom teljesedésbe mehetett. Julius volt. Elkészültem, vagyis elkészítettek s elláttak a hozzám tartozék mindennel, miket a fürdői idény alatt kényelmemre szükségesnek gondoltak. Az ut, melyen X. fürdőig, hova szándékoztam mennem kellett, igen regényes és valóban bájoló hatással lehetett a teljes ifjúi erőben, rugékony kedélyben, pezsgő s érzékeny költői lélekre. Magyarországnak csaknem legbájosabb vidékén, a Latorcza völgyön, vezetett utain keresztül. Csörögve csattognak a kövecses talajon a Latorcza folyam siető habjai a két összeszoruló hegyláncz között alakult völgyecskén. Felséges látvány! Két oldalt a távolban mindinkább összeszorulni látszó két hegylánc, melyekre az országúton egyenes irányban haladó mindig azon félelemmel tekint, hogy hol jönnek már egymáshoz oly közel, hogy a haladó szekér engelye megakadjon közöttök. A hegyek mindenütt tölgy- és bükk erdőkkel vannak benőve, melyeknek &ürü lombozatából csak itt-ott emelkedik ki, mintegy figyelmeztetve az utast, hogy itt is emberek laknak, egy—egy kis orosz falunak hegyes tornya. Távolban a magas Kárpátok kopasz havas bérczei unnék fel, mintegy kiegészítve a festői tájképet. És csudálatos! E bájoló vidék s a természet ezen nagyszerű alkotásai, melyek ezelőtt annyiszor bámulásba ejtettek, most semmi hatással nem voltak telkemre, iíszre sem vettem — úgy szólván azokat. Szemeim — mint hideg tükör — a messze távolban révedeztek s a látott képek önkénytelen visszaverték annak tekintetében a róluk özönlő sugarakat; de e sugarak nem bírták szunyadozó állapotából felrázni, érzésre ragadni lelkemet. Végre megérkeztünk. Hideg nyugalommal fogadtam a fürdői szolga-íves szolgálati készségét, melylyel udvariasan ígérkezett kényelmemről gondoskodni s melylyel a számomra rendelt szobába vezetett. S még szinte jól éreztem magamat,midőn eltávozása után magamra * Váim^Lipo s katlanén vésiceveredhettem. Azért, hogy az emberiség nagy egészének szolgálatot tegyek, s egy számomra rendelt szerény munkakört az emberiség érdekében betöltsék ? De hát képes vagyok-e én arra? Ily sivár szenvtelen kedéllyel, ily gyámoltalan akarattal, mely magáról gondoskodni sem képes? Eszembe jutott Hamlet tusakodása: Akkor nem esbe a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait, Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen S fegyvert ragadva véget vet neki ? .leghalni - elszunnyadni — és aludni! Talán álmodni ?............. ááááhh! . Egyet ásítottam, a tragikus nagy eszme annyira magával ragadt, hogy annak utolsó szavait tettleg is hajlandó lettem volna reprodukálni, midőn .... Kardcsörgés s feszes, erőteljes léptek zaja vert fel merengéseimből. Nemsokára ajtóra megnyílt . . . . Belépett Alfréd. Ki ö ? kérdi egész jogosan a nyájas olvasó. Ki ő? nagy kérdés. Nehéz reá egy szóval megfelelni. Egy érdekes alak egészben. Jelenleg huszárkapitány. Ezelőtt pár évvel a pesti fiatalság vezére. Testestől-lelkestől maga a pajzánság és jó kedv, kiért nem csak a hölgysereg szive dobogott sebesebben, de a férfiköröknek is általában kedvencze. Szép, fiatal, erőteljes alak, és gazdag. Jó természetéhez tartozik, hogy kissé könnyelmű, ami még érdekesebbé tette őt a nővilág szemében. Nemesért, jóért lángoló kebel s az előbbi években legkedvesebb barátom, kivel együtt űztük a fiatal kor kedves emlékű pajzánságait. Felugrottam fekvő helyzetemből, anyira kihozott lethargiámból váratlan megjelenése a kedves barátnak. De ez csak pár perczig tartott; azután ismét erőt vett rajtam az előbbi érzéketlen levertség. Hasztalan kiáltott fel szenvedélyesen Alfréd baráti érzelmeitől elragadtatva, hasztalan ölelt karjai közé, hasztalan szorított keblére, hosszan, örömsugárzó arczczal. Mint az elkorhadt fa, mely a mező zöld bársonyára, színes, életüdő virágai közé dől, úgy feküdtem én karjain, kebelén . . . Sőt még rosszul esett, hogy ő örül. Ilyen az elfásultság! önzővé kiáshatatlanná teszi az embert! ! — Rég láttalak kedves barátom.! Hogy élsz? hol jártál azon idő óta, mióta Pesten elváltunk?! H O JAV Van női.- V Pl» miigaj—MVLSZ ,1 /S. dek kérdés. Nem is próbálta várni, hogy melyikre mit felelek. Jó fiú! ha tudnád milyen jó kedvem van!? — De hát te nem is örülsz a viszontlátásnak? Elfeledted régi barátságunkat. Haragszol talán reám? Miért ? Fejemet ráztam. Nem haragszol? Na legyen hát jó kedved mint volt a régibb szép napokban. Beszéld el élményeidet . . . vagy megállj! előbb én hadd beszéljem el az enyéimet . . . mondhatom érdekesek. Hát a mint látod én most huszárkapitány vagyok. Mint lettem azzá? Ne is kérdezd! úgy sem sokáig letszék az. Itt megállott a jó fiú. Hideg közönnyel tekintettem reá. Még azt sem mondtam : ....Isten hozott.“ — Rosszul eshetett neki igazán. De hát tehelem én róla, hogy egy hideg i kő fekszik szivemen, mely veremnek minden melegét elszívja, szivemnek minden hevesebb dobbanását elnémítja? tehetek-e én róla, hogy K tí87 len vampyr kiszívta agyvelőn el s a joV1kozásra teljesen képtelenné tett? tehető,hogy élő halott vagyok ? Szerettem volna sas lenni: nem, hogyad légben — elhagyva a köznapi világ gőzkörét — lelkem tiszta vágyainak meg *!őolátpontra emelkedjem, hanem azért, hogy él- körmeim lennének, melyeket ez undok lenyügznek feszíthetnék s darabokra tépve szórhatná -el: • azt a földiekén, martalékul s fenevadaknak. Alfréd fájó tekintettel nézte ki ulódó államát. Talán felismerte a jelenségekből azon szerű lélek állapotot, mely lényesen erőt vett. Sajó tekintetet vetett reám s fájó szívvel, melyet « , kény, becsületes arcza oly élesen visszatükröz í magamra hagyott. Még nagyobb fájdalom szorongató érzel . s vette szivemet körül. Tehát már a barátság magasztos, szent érzelme is ridegen hagy s nem bírja le i kémét szenvedéseiből kigyógyitani ? Végleg elveszítem már s nincs számomra menekülés? . . A kétségbeesés mardosó kínjai szakgatták lela kentet s kislelküvé lettem. Vájjon fog-e még valaha filderülni számomra s az ifjúság, a boldogító érzelmek rózsás hajnala? ., f (Folyt., köv) |