Az Őslakó, 1940. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1940-02-11 / 6. szám

­)T yaiücovi®0 Munk­ács a cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. »Az őslakó« Podk. Rus magyarsága, őslakossága jogainak, érdekeinek har­cosa és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, féléké­­letek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de ▼étót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomot­tak és igazságtalanságot szenvedők sajjának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 10 fillér, szöveg között 15 fillér „Nyílttér", vagy „beküldetett" rovatban 20 fillér. Megjelenik a Felszabadult Munkácson. II. évf. 6. szám. Február 11. «Az Őslakó« jelszava: Igazság és egyenjogúság. Küzd az iazaágért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságírásból méltó hangon. Az egyénnel csak a köz szempontjából foglalkodk. A család és magán­élet kö­zöbén át aeas lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában aeas áll. Szerkesztőség Kossuth­ u. 1. Telefon: 23-33. Kiadóhivatal: Kőrösvág­a­­lé. Telefon: 23-13. Előfizetési ár: Egy negyedévre 2 Pengő. Egyes szám ár: 20 fillér. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a csali Megszállás alatt Borkenaiers: B. Vasáry Aladár laptulajdonos. R. Vozáry Aladár képviselő nyilatkozik az itteni magyar élet sorsproblémáiról és közéletünk időszerű, fontos kérdéseiről Kevés ember van az egész volt Kárpátalján, akinek egész ide­jét a köz annyira igénybe venné, mint R. Vozáry Aladár képviselőét, Budapesten örökös tárgyalás és a mások dolgában való látás-futás a sorsa, ha meg hazatér pihenni, mint most is tette, cseberből vederbe esik, mert a már folyamatban lévő ügyük állása iránti érdeklődő régi felek és az új jelentkezők menten ostromot indítanak ellene. Irodája ajtókilincsét egyik kéz a másiknak adja. Magam is csak nehezen jut­hattam be hozzá, de aztán meg is ültem alaposan a szobáját. Egyik időszerű kérdést a másik után intézem a mind itthon, mind odafönt szeretetnek és megbecsülés­nek örvendő képviselőhöz, aki a legnagyobb készséggel és közvet­lenséggel ad rá olyan feleleteket, amelyek bizonyosan a nagyközön­séget is érdekelni fogják. Még mindig olyan sok az em­ber, akinek valami fáj, vagy va­lami kell? — Egy lelkiismeretes képviselő­nek elsőrendű kötelessége, hogy kerülete és egyes választói jogos igényeit teljes erejével támogassa. Mi nem is annyira egy kerület ké­pét viseljük, mint sokkal inkább a bajait hordozzuk. A húsz évig tar­tott ellenséges uralom alatt ugyanis temérdek jó magyar embert ütöttek el jogos igényétől, szorítottak hát­térbe, döntöttek pusztulásba. Míg ezeket a kisiklasztott életpályákat vissza lehet állítani a megfelelő sí­nekre, abba bizony idő telik. Nem csoda tehát, ha még mindig sok a jogait kereső, a rajta esett sérelem­re flastrom után szaladgáló. — Jó­magyar testvéreinken való legőszin­tébb segíteniakarásunkat is nehézzé, nemegyszer lehetetlenné teszi azon­ban az a körülmény, hogyha az el­­helyeződést illetőleg javultak is a viszonyok, még mindig több az esz­kimó, mint a fóka. Ezek az egyelő­re célt érni nem tudók természete­sen türelmetlenkednek és újra je­lentkeznek. Az ilyen akárhányad­­szor is érdeklődők — jó lélekkel mondhatom — so­ha sincsenek ter­­hemre, sőt inkább némi lelkiisme­­retfurdalást érzek velük szemben, hogy jogos ügyüket legjobb akara­tom mellett sem lehetett még dűlő­re vinni. Az engem seregesen felke­resők között azonban vannak olya­nok is, akik nagyon is az idegeimre mennek s akiket — mi tagadás ben­ne — csak azért fogadok — látszó­lag — szívesen, mert a rossz játék­hoz is jó képet illik vágni. Ezek kö­zé­­ tartoznak elsősorban, — hogy erősebb kifejezést ne használjak — azok a túlelemeseik, akik amikor az ég zengett, nem voltak sehol, de azért most nem győzik eléggé han­goztatni hazafias érdemeiket, ami­ket szeretnének magas árfolyamon beváltani. De sajnos, akadnak olya­nok is, akik künn álltak ugyan a jégveréskor, ebbeli érdemüket azon­ban messze túlbecsülik és most se­­hogysem lehet őket kielégíteni. Ha saját személyüket illetőleg már min­dent megkaptak, akkor jönnek a keresztfiukkal, a sógorokkal. Ezek szeretnek ott lenni minden osztoz­kodásnál, csak éppen arról marad­tak el, amelyen a szerénységet osz­togatták. Pedig eszükbe juthatna, hogy a leghazafiasabb érdem is mingjárt profánná, üzlet ízűvé vá­lik, mihelyst két kézzel kérik, az el­lenértékét. — De engem különben sem bánt, hogy ez a két szoba itthonlétemkor mindig tele van rám várakozókkal. Az elmúlt 20 év alatt megszoktam magyar-őslakó testvériemmel való ezt az állandó érintkezést. Sérelme­ikkel kikhez is mentek volna, ha nem hozzánk, a Magyar Párt veze­tőihez, akiket a Magyarok Istene arra a szép, de nehéz szerepre hí­vott el, hogy a babiloni fogságban őriző pásztorai legyünk farkasokkal körülvett népünknek?! Én talán már nem is érezném jól magamat, de legalább is befejezettnek látnám közéleti pályafutásomat, ha napon­ként nem kerülnének noteszámba teljesítésre, illetve orvoslásra váró újabb kívánságok és panaszok. — A bennem bízó nemzettestvé­rek tehát csak hadd jöjjenek! Min­den erőmet és közéleti befolyáso­mat testvéri szeretettel bocsátom rendelkezésükre. — Nyugodt lelkiismerettel el­mondhatom: összes erőmmel, nem­csak kényelmem, de egészségem fel­áldozásával is azon voltam, még­pedig mind a megszállás alatt, mind magyar képviselőségem óta, hogy jogos ügye kedvező elintézésében minden becsületes magyarnak és őslakónak segítségére legyek. Nem kis teljesítmény ez, mert felszaba­dításunk után eddig ügyes-bajos dolgaival legalább is 7—8 ezer ke­resett fel. Azt szokták az ilyenek mondani: »képviselő úrnak csak egy szavába kerül«. Alaposan tévednek! Mennyi sok szót és utánjárást kí­ván egy legkisebb dolog dűlőre vi­tele is. Mert hiszen nincs nekem in­tézkedési, még kevésbé kinevezési jogköröm. Az Egyesült Magyar Párt be­lépett a Magyar Élet Pártjába. Azaz: a mi önálló politikai pártszervezetünk megszűnt. Nem volna Képviselő Úrnak ehhez egypár felvilágosító szava? — Az a tény, hogy a felszabadí­tott területek Egyesült Magyar Pártja belép a Magyar Élet Pártjá­ba s ezzel feladja önállóságát, a leg­természetesebb politikai fejlődés következménye. A felszabadított te­rületeknek nincs arra joguk, még­kevésbé okaik, hogy bármilyen vo­natkozásban,­­tehát akár pártpoliti­­kailag is, Magyarország külön ré­szének érezzék és tartsák magukat. Húsz évig áhítoztunk a hazatérés, a Magyarországgal való egyesülés után. Most hogy megtörtént, legyen az olyan tökéletes, olyan minden nyomot betömő, hogy ezentúl a cseh rabság csak egy rossz álomnak tűnjék fel. Az is magától érthetőbő, hogy abba a Magyar Élet Pártjába olvadunk bele, amellyel hazajövete­lünk els­ő napja óta dolgozunk. Abba a pártba, amelynek célkitűzései és munkaprogramja szinte egészben fedik az Egyesült Magyar Párt 20 éven át hirdetett törekvéseit és szí­ve mélyén őrzött vágyait. De o itt a helyünk azért is, mert Teleki Pál miniszterelnökben és közvetlen munkatársaiban — anélkül, hogy törmjénezni akarnánk nekik,­­amiről egyszers mindenkorra leszoktunk — olyan államférfiakat ismertünk meg, akik igazán méltók és alkalmasak rá, hogy megalapozzák azt a gyö­keresen új magyar életet, amelyet leghangosabban és megalkuvásra legkevésbé hajlandóan éppen mi, a felszabadított területek képviselői hirdetünk és követelünk. A Magyar Élet Pártjában a helyünk, mert ez a párt volt az, amely hazatérésünk után a legőszintébb szeretettel és jóakarattal fogadott bennünket s rajtunk­­keresztül a felszabadított területek egész magyarságát szár­nyai­ alá. Ezt a pártot kell támogat­nunk végül azért is, mert ez a párt az, amely mindent elkövet, hogy Magyarország a mostani háborús vi­szonyok között is megmaradjon a béke és az alkotó mimika szigeté­nek.­­ Ha valakinek, nekünk ugyan­csak szívünkhöz nőtt az ellenzéki­ség, amely politikai állásfoglalásban 20 évig káromoltuk, lőttük, ástuk a csehszlovák államot, amelynek ö­sz­­szeo­mlásában ennek a kérlelhetet­len ellenzéki álláspontnak nem egy kapavágásnyi része van, de most más a helyzet, most itthon vagyunk, az életünknél is jobban féltett ha­zában, most tehát nem akadékos­kodásra, nem csomókötésre, nem kicsinyes kritikára, hanem építésre, közös óvatosságra és védekezésre van szükség. A nagy magyar állam­férfiú intését, a haza mindenek előtt­ húszéves cseh rabságunkban úgy illett értelmezni és úgy is értel­meztük, hogy mindenek után, de most vissza kell térnünk eredeti je­lentéséhez. — Nemhogy tagadnám, inkább a legilletékesebb fórumokon is hirde­tem: még sok az indokolt panasz, még sok jogos igény nem nyert ki­elégítést, még nem minden vonat­kozásban folynak ékes renddel a dolgok. A közélet nem egy megnyi­latkozása szorul­­módosításra, javí­tásra. De ha egyes kérdések — itt elsősorban a felszabadított terüle­tek ügyeire gondolok — túl lassan oldódnak is meg, az­ok nem a kor­mány tagjaiban keresendő, akik — legalább is én így látom és érzem — maguk is küzdenek az illetéktelen befolyásokkal, túlzott igények érvé­nyesülni akarásával s méginkább a bürokrácia útvesztőivel. De máról­­holnapra különben sem teremthető egy új világ. Ma a politikában is, sőt legfőkép éppen itt, ne csak az érzés, annál kevésbé a szenvedély vezesse a magyar embert, hanem­ a józan­­megfontolás, amit a mai ko­moly, sorsdöntő idő elengedhetet­lenül megkíván. — A felvidéki miiszter és pár­tunk elnöke, vitéz Jaross Andor az Egyesült Magyar Párt országos vá­lasztmányának legutóbbi ülésén, amelyen a felszabadított területek minden részéről közel 200 pártve­zetőségi tag gyűlt össze, mindnyá­junk nevében olyan alaposan okolta meg a Magyar Élet Pártjába való belépésünk szükségességét s oly vi­lágosan ismertette a felszabadított területek magyar politiákjának cél­kitűzéseit, hogy az egyhangúlag ho­zott határozat nem is lehetett más, csak az­ elnökség folytassa a Ma­gyar Élet Pártjával az egyesülésre vonatkozó tárgyalásokat s az egy­beolvadást a gyakorlatban is mie­lőbb valósítsa meg. Most látszik csak, mennyire kitaláltak, vagy leg­feljebb is csak jámbor óhajtások voltak azo­k a híresztelések, ame­lyek arról tudtak, hogy a felszaba-l dított területek több képviselője és­­ még több pártvezetőségi tagja nem helyesli a Magyar Élet Pártjával ké­szülő egyesülést, és m­ás országos pártokban kívánnak elhelyezkedni.­­Amióta hazakerültünk, a parla­ment szinte állandóan szociális vo­natkozású javaslatokkal foglalko­zik. Ez is bizonyítéka, hogy a Ma­gyar Élet Pártjának munkaprogram­ja mennyire egybeesik az Egyesült Magyar Párt politikai elgondolásá­val, amely már a cseh rabság idején is, mint legutóbb Jaross miniszter is megállapította, az volt, hogy mi az odaátra esett nemzetrészt nemcsak szabadnak, hanem egyúttal gazda­ságilag és szociálisan teljesen kielé­­gítettnek is akarjuk majd látni. Nem állítom, hogy társadalmi, de mégin­­kább gazdasági életünk szociális átépítésével, ami tagadhatatlanul fo­lyik, a tempót nem lehet fokozni, és azt sem mondom, hogy az eközben megnyilvánuló szociális felfogás nem lehetne még mélyebb, de ez­zel szemben ne feledjük, hogy a tempóra a háborús viszonyok is erős befolyást gyakorolnak, a szociális felfogás mélységére vonatkozólag pedig azt vegyük figyelembe, hogy nem Magyarország csatlakozott mi­­hozzánk, hanem mi- ehozzá, ami azt jelenti, hogy egykilenced rész nem varrhatja rá akaratát nyolckilenced részre. Mi a beolvadás után is­­min­denesetre éberen őrt állunk a szoci­ális gondolat minél tökéletesebb ér­vényesülése mellett és a készülő új magyar életben a népies irányú gyö­keres átalakulást illetőleg a jövő­ben is a kovász szerepét igyekszünk majd betölteni. Húsz rabságos esz­tendő sok gyötrődése megtanított rá,­­hogy csak akkor megdönthetet­len egy ország, ha a nép minél szé­lesebb rétegeire épült fel. — És itt még valamit! A mi leg-

Next