Az Őslakó, 1942. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1942-08-09 / 31. szám
4. oldal fogva csak és kizárólag a magyar állam. Hogy teljes eredményt érjünk el, annak egyik eszköze a jó, tehát a szakszerű pártatlan és mély szociális érzéstől áthatott közigazgatás. Ennek viszont egyik igen fontos előfeltétele a nemzetiségi probléma szempontjából a nemzetiségek mindennemű viszonyainak alapos megismerése. Fontos az is, hogy a közigazgatási tisztviselő tudatában legyen annak, hogy nemzetiségi viszonylatokban való hivatalos eljárása során, de egész működésével is hivatást, küldetést teljesít. Ez a nyitja annak, hogy a nemzetiségekhez tartozókban bizalom, szeretet keljen a közigazgatás munkásaival és magyar állammal szemben. Türelemmel és szeretettel el fogjuk enyésztetni azokat a káros, sokszor kóros kinövéseket, amelyeket a húsz éves különélés ittott előidézett. Mindezt kívánjuk a magyar társadalom egészétől is. Tudatosnak kell lenni minden magyarnak abban, hogy a nemzetiségi kérdésben előállott új helyzet tőle is fokozott mértékben kíván emelkedett magatartást. Türelmet, szeretetet, a nemzetiségek nemzetiségi életnyilvánulásai iránt, az egymásrautaltságnak éssorsközösségnek belső átérzését, tehát megfelelő lelki beállítottságot, amelynek tárgyi alapja a sorsközösség ténye. A nemzetiségek érdekében is kell az erős magyar állam. Mert a magyar állam sorsa az ő sorsuk is. A nemzetiségi kérdésben a szintézis tartósságának fontos előfeltétele, hogy a nemzetiségi jogok érvényesülésének, e jogok érvényesülése mértékének és módjának a magyar államot, a magyar állam egységét, a magyar állam szerkezetének biztonságát tangálniok nem lehet. A magyar állami főhatalomnak érintetlennek és egységesnek kell maradnia, azt atomizálni, felparcellázni nem lehet. Ez abszolút követelmény. A nemzetiségekhez tartozóknak minden életnyilvánulásukban abszolút lejalitással kell viselkedniük a magyar állam, a magyar állam hatóságai és a magyar állam miinden polgára iránt. Nemzetiségi mivoltuk kiélését munkáló egyesületeikben, különböző kulturális, gazdasági és szociális intézményeikben, irodalmukban, sajtójukban manifestálják azt, hogy a magyar államnak, a magyar hazának fiai. Nem élhetnek hermetikusan elzárt, különváló életet sem a magyar államtól, sem a magyar állam többi polgáraitól. Nemzetiségi életük nem terjedhet a nemzetiségi exkluzivitásig. Ha e tekintetben ittott túlzások észlelhetők, biztos a reményünk, hogy ezek el fognak tűnni. De éppúgy le kell vetni az exkluzivitást a magyarságnak is, a nemzetiségi kérdést közvetlenül, vagy közvetve érintő minden vonatkozásban: az ismertetett alapelvek gyakorlati alkalmazásában példátadó magatartást, cselekvést kell tanúsítania, példát adó módon kell mindezekben előljárnia. AZ ŐSLAKÓ A magyar és a „magyar“ nyelvű újságírás a volt Csehszlovákiában (Adatok a magyar újságírás történetéhez.) A Felvidéki Egyesületek Szövetsége 1942. 11. 18-i budapesti közgyűlésén felolvasta: R. Vozáry Aladár. A sajtó döntő jelentőségű fontossága, építő és romboló hatása aligha jelentkezett valaha és valahol is olyan szemmel láthatólag, mint a rövidéletű Csehszlovákia magyar kisebbségi életében. Babiloni fogságunkban valóban bebizonyosodott, hogy a sajtó lehet egy nemzet szava, szívedobogása, érzésének és akaratának bátor, becsületes megnyilatkozása, tehát áldás — de lehet álnokság, árulás, rontás, lélekoltás, tehát átok is, amely — mint Széchenyi mondotta — a gyilkos gyilkánál és a gyújtogató kanócánál is veszedelmesebb. Hogy a sajtónak ez a kétféle vonatkozása, ez a Janusarca, ez az áldásos és átkos hatása mikép nyilvánult meg a volt kisebbségi életünk magyar nyelvű sajtójában, azt szeretném erősen rövidrefogva, nem tudományosan, nem pontos statisztikai adatok felsorolásával, hanem csak hű mozaikdarabokban bemutatni. A magyar ég lerogyása után szavakkal alig érzékelhető árvaság szakadt ránk. Nyomasztó magunkramaradottságunkra a sajtó terén is egykettőre rá kellett döbbennünk. Mert mint a magyar élet minden fontosabb megnyilatkozásának, a sajtónak is Budapest volt a központja. Budapest elvesztésével elveszett számunkra ez a központ is. A velünk jött Pozsonynak és Kassának is volt ugyan napilapja még pedig nem is egy, de ezek csak helyi, vagy legfeljebb is csak környéki érdekeket szolgáltak és csak ilyen igényeket elégítettek ki. (A pozsonyi lapokról édeskeveset tudott Kassa, a kassaiakról pedig Pozsony és ezt a keveset is csaka szerkesztőségi cserepéldányok révén). A nagy összeomlás lélekzetelállító rémületéből úgy ahogy felocsúdva, egyik legelső meglátásunk az volt, hogy átfogó irányú és hatású központi sajtó nélkül kisebbségi életünknek semmikép sem lesz meg az az erőteljes vérkeringése, amely fennmaradásunkat, a ránk váró hossszú és nehéz éjszaka átvirrasztását biztosíthatja egy olyan torzraszabott országban, mint amilyen Csehszlovákia volt, amelynek nyugati széle a keletitől 2000 km-re esett, s amelyben a nem sokkal több mint egymillió magyarság egy 1200 kilométeres sávon volt elosztva, illetve szétszórva. Hogy a csehszlovákiai magyar kisebbségi élet vezetését hivatásuk magaslatán álló politikusok vették a kezükbe, bizonyítja az a tény is, hogy ennek a központi sajtóorgánumnak a gondolata mindjárt a kezdet kezdetén nemcsak felvetődött, de testet is öltött. A sorainkból oly hamar elköltözött és maga után alig pótolható űrt hagyott dr. Petrogalli Oszkár, a központi jogvédő iroda megalapítója és vezetője, volt az, aki az akkor dr. Körmendy Ékes Lajos elnöklete alatt működött szövetkezett magyar ellenzéki pártok vezérlőbizottságának megbízásából, Tarjáni Ödön szervezői elindításával a csehszlovákiai összmagyarság egységes és központi lapjának az alapjait lerakta. Petrogalliék politikai éleslátására vall, hogy ennek a lapnak megjelenési és szerkesztési helyéül — minden ellenáramlattal szemben — a csehszlovák fővárost, Prágát jelölték ki. így született meg a Prágai Magyar Hírlap, amelynek első számán 1922. június hó 1-e volt a dátum. Abban az időben, amikor a váratlan és könnyű sikerektől megkótyagosodott cseh fejek még tele voltak vad magyargyűlölettel s a kezeken még ott látszott a Szibéria végigrablásánál használt fegyverek agyának a lenyomata. Prágában ilyen igazi magyar lapot szerkeszteni nem kis bátorság kellett. A szerkesztőség ablakait nem egyszer be is verték. De épp úgy beverhették volna a szerkesztők fejét is. — Ugyanez volt a helyzet a cseh pünkösdi királyság utolsó hónapjaiban is, annyiba az ütőerén tartotta, mint a Prágai Magyar Hírlap irányítói Szlovenszkó és Kárpátalja magyarságával kapcsolatban tették. A Poemhát így rövidítettük, így becéztük a Prágai Magyar Hírlapot — homlokán azt a jelzést viselte, hogy »a szövetkezett magyar ellenzéki pártok napilapja.« De jóval többet jelentett ennél: — a Csehszlovákiában élt összmagyarság, a nemzetszervezet lapja volt. A néhai Csehszlovákiában ugyanis az ellenzéki magyar pártok a nemzeti kollektívumot jelentették. (Ezt hangoztattuk mi mindig kisebbségi sorsunkban és eszerint az értelmezés szerint kellett volna megtörténnie a hazatért magyarság itthon való elhelyezésének, szerephez juttatásának is. A Prágai Magyar Hírlapnál Petrogalli Oszkár dr., mint cégjegyző szerepelt. Flachbart Ernő, volt a szerkesztői munka vezetője, a tudós újságíró, akinél a nemzetközi jog kisebbségi vonatkozásait senkisem ismerte jobban. Flachbartot, akit a csehek később halálra kerestek, 1925-ben a szerkesztői tisztség,ben Dzurányi László váltotta fel. Utána Forgách Géza, Szvatkó Pál és Darvas János vették át a szerkesztést. Lapvezérként később Tarján Ödön, kisebbségi életünk e nagy közgazdásza, majd Szilassy Béla, kiadása vezetésében pedig dr. Fodor Antal és Lükő Géza szerepelt. A P. M. H. hasábjain jelentek meg Körmendy Ékes Lajos elragadó hatású beszédei, Szüllő Géza sziporkázóan szellemes, cseh vonatkozásokban gyilkosan gúnyos cikkei, Tarján Ödön cikksorozatai (pl. A magyar kisebbség osztályrésze ,a csehszlovák demokráciából), továbbá Szent- Ivány, Esterházy János és Jaross Andor irányjelző írásai, nemkülönben dr. Korláth Endre és a többi törvényhozónk időnkénti politikai megnyilatkozásai. A P. M. H. ismertebb tollforgatói voltak még: Alapy Gyula, Péter Mihály, Victor Hungaricus, Fleischmann Gyula, Sziklay Ferenc és e sorok írója is. Kisebbségi életünknek ez a lap volt a vigasztalója, biztatója. Minden oldalán láthatatlanul is ott égett, megvirrad még valaha. . . A nemzethű magyar iránytűt, napiparancsot látott benne. Meg egy összekötő kapcsot, egy titkos jelet. Akinek kezében a P. M. H. volt, azt mindjárt akár meg is szólíthatta: — Kedves magyar testvérem! A prágai, a cseh vonat érkezését csak azért várta a magyar, mert hozta a P. M. H.-ot. Az aznapra szóló magyar evangéliumi üzenetet. Olyan volt, mint egy rokontól rokonnak jött levél. Mert megvolt benne minden. Ki ment férjhez, ki házasodott meg, ki tette le a doktorátust, kinek ütött az utolsó órája. Ki halt meg valóban, mert elállt a szíve, nem győzte már várni a hajnalt, és ki halt meg képletesem, a magyar ügy számára, elrúgva csolnakját a nemzet hajójától. — Az apa, az anya, a gyermekek, mert mindnyájuk részére külön is volt benne valami, egymás kezéből tépték ki a Prágai Magyar Hírlapot. Újság sem ezelőtt, sem azóta nem tudott úgy belenőni, beletartozni valamennyiünk életébe, mint akkor a Prágai Magyar Hírlap. Elismerem, hogy ennek a nagy és közvetlen hatásnak a magyarázatát nemcsak a lap tagadhatatlanul kitűnő szerkesztésében kell keresni, hanem a magyar sorsnak abban a húszesztendős szörnyű, dermesztő felében is, amely akkor annyira öszszehozta a számkivetett magyarokat egy fedél alá, egy tűzhely köré. Anynyi azonban bizonyos, hogy a cseh megszállás talán egyetlen kedves emlékeként egy tudat alatt a Prágai Magyar Hírlap beköszöntését sokan még ma is várják. És bizonyos az is, hogy ha a magyar élet, a magyar történelem végvárairól beszélünk, nem szabad megemlítetlenül hagyni a Prágai Magyar Hírlapnak a cseh fővárosban állott szerkesztőségét sem, és amely hősiességgel vágta útját a cseh hódításnak, terjeszkedésnek. (Folytatjuk.) Aligha volt még ezen a világon újság, amely annyira egy nemzet, illetve egy elszakított nemzetrész minden tagjának íródott, mint a Prágai Magyar Hírlap. És aligha volt még szerkesztőség, amely kezét olvasótáborának Színház Találkoztam az utcán egy Operettel. Gőgös volt, még a köszönést sem fogadta, mert már minden színházi reklámlap tele volt a nevével. —• No, — mondom — ez az operett méltóságos kultúrának képzeli magát. Megpirongattam: — Nézd te Operett, miattam lehet akárki az apád, anyád, henceghetsz, ragyoghatsz, de egyet soha sem szabad hinned: hogy kultúra vagy, pláne magyar kultúra. Jócskán vannak bűneid, ezek között a fő az, hogy egy több évtizedes korszakban a magyar tömegek szájáról majdnem teljesen sikerült falun és városon egyaránt száműznöd azt a zenét és dalt, aminek lelke van. A varrólány, a fodrászlány és a sikket, divatot majmoló mindenféle fajtájú emberke csak Téged imádott és mélyen lenézte a saját fajtája örök életritmusát jelentő igazi népi dalt. Eltekintve néhány klasszikussá lett, de még így is magyar gyökér nélküli operett-jelenségtől, mondjuk ki, hogy az operett nem kultúra, hanem ügyes, néha szellemes, tehetséges, legtöbbször lapos szórakoztatás. Nem szégyen szórakozni. Nem szégyen az operettet szeretni. Sőt, egy nyomott lelkiállapotot teremtő háborús helyzetben egyenesen áldás, ha a tömegnek jó szórakozásra minél több alkalma nyílik, anélkül, hogy ezzel a hadban álló közösség bármilyen érdekeit sértené. Ilyen szempontból nézve az itt működő kitűnő Inke társulatot, állapítsuk meg, hogy társulat és közönség teljesen meg lehetnek egymással elégedve. Nagy a siker. Ha hiba van, nem a színészek hibája. Sok sok válogatáson ment keresztül a magyar színészanyag, aki színpadra áll, jóindulatot, megértést, elismerést érdemel. A jó színész, operettben is, igen sokszor áldozat. Mártír dolog, intelligens aggyal ordítóan buta dialógusokban tündökölni, nevetséges szentimentális szerelmi dalokat könnyezni, elavult világítás, közepes színpadi kiállítás mellett. A színész csak megbecsülésre tarthat mindezért számot, hiszen ő is azt hiszi, amit mi, hogy a régóta tartó színházi válság egyszer egészségesen megoldódik. A pehelykönnyű operettől e kérdésben csak egy a követelésünk: a műfaj a tömegszórakoztatás mellett már a tömegnevelésre is fordítson egy kis gondot. Nagyon jeles, jó és kegyelemből elégséges operettek mentek az elmúlt héten. Közöttük a Vaszary vígjátéküzem egy remeke is. Vannak bizonyos jobboldali megnyilvánulások, melyek a régi, sokszor ostorozott zsidó mentalitást képviselik, de homlokukra kereszt van tűzve s nem lehet szólni. Ez a vígjáték ízlés tekintetében ilyen. Sebaj. Tagadhatatlanul remekül mulattat s nem is akar mást. A társulat jól ismert, kedves tagjai mind nagy szorgalommal, tehetséggel dolgoznak a sikerért. Nevet csak egyet ragadunk ki, Deák Lőrincét. Lőrinc, Te országszerte igen erőteljes prózai színésznek ismert, sok babérű ember, mit keresel az operettben?... Két vendég járt itt. Ifj. Latabár Árpád egy este remekelt, Neményi Lily négy estén át. Nem szeretem erről a finom, intelligens művésznőről az Egyed Zoltán gasztronómiai szótára szerint azt mondani, hogy selymes sárgabarack, mert ebben nincs benne, hogy még pacsirta is. De akik nagyon szeretik a sárgabarackot, megértenek. Nem ismerjük a következő hét színlapját, de reméljük, hogy komolyabb művészi munkát is fogunk még látni. Megérdemli ezt a kitűnő társulattól a hű, hálás közönség.