Bereg, 1894. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-06 / 1. szám

1. szám, XX. évfolyam. B B R E Gr Bet­aszász, 1894. január 6. A négy tagból álló zenekar jól begyako­rolva, ügyes vezetés mellett, eléggé megfelel feladatának. A kisebb keretben mozgó élénk szintár­­sulat — az eddigiekből ítélve — képes sikerült előadásokat nyújtani s különösen a komikai téren teljes hatást érni el, de a­hol nagy sze­mélyzetű statisztériával csoportosítás által kell nagyobb hatást kifejteni, ott meglehetősen fel­tűnik a személyzet létszámának fogyatékossága. Közönségünk lassan melegedett bele a színpártolásba. Ennek oka az, hogy Beregszászt rendesen az őszi időszak alatt, nagyobb sze­mélyzetű színtársulatok választották működési helyekül, melyek állandó téli állomásul nagyobb városokat bírtak. Általánossá vált tehát azon hiedelem, hogy télben mozgósított színtársulat nem lenne képes a közönség igényeit kielégí­teni. Ezért volt talán a két első bemutató elő­adáson oly gyér számú a közönség. Lassanként azonban megindult a pártolás. A három utóbbi előadáson már szép számú kö­zönség volt jelen, mely — a felhangzó tapsok­ból és kihívásokból ítélve — jól is mulatott. Nem csalódunk talán, ha e jelenséget a bekö­vetkező tömeges pártolás hévmérője gyanánt tekintjük. Eddig a következő darabok kerültek színre: Vasárnap a „Próbaházasság“ Gerő Ká­roly ephemer becsű víg­színműve, melyet eddig a »Kossuth nóta« tartott színen. Hétfőn „A csillaghullás“ népszínmű Rát­­kay Lászlótól. K­ét idén Verő György operettje „A szultán“. Szerdán Herczeg Ferencz nagyhatású színműve, „A dolovai nábob leánya.“ Csütörtökön „Mongodin úr felesége“ franczia vígjáték Blum és Tahé szerzőktől. Az előadásokról ezúttal, térszűke miatt részletes bírálatot nem adhatunk, az egyes ta­gokról pedig csak lapunk jövő számában em­lékezhetünk meg. — Tél a szívben. — Karczolat. — Hideg, borongós téli nap van. A hópelyhek lassan szállingóznak a leve­gőben, a járókelők arczára kékes sávat von a csípős szél. Én nem fázom. Kandallómban vígan ropog a tűz, kinyitom ajtaját s úgy el tudom nézni, a­mint egy-egy fényes szikra perczegve száll föl, aztán vissza­­esik, hamuvá lesz. Elmúlik, mint a világon minden. — Kial­szik, mint a forró láng a kebelből, megsemmi­sül, mint a szív édes álma!. . Arany vár, reményeink arany vára ! Miért is építünk téged oly magasra életünk tavaszán, hisz a te életed sem hosszabb s oly sivár, ha szét­omolsz, oly kietlen benne, minden, mint té­len a természet kebelén. Az első tavaszi napsugár felcsókolja a tél havát; a szív tele nem, múlik el soha!. . . Vidám társaság halad el ablakom alatt. Nevetése behallatszik hozzám . .. valami látha­tatlan erő úgy ragad magával... Kimegyek az utczára. Végigbolyongok a házsorok között s midőn a vonat füttyentése felzavar merengésemből, akkor veszem csak észre, hogy a város végén, a vasúti sorompónál vagyok. Visszatértemkor egy tisztes öreg ember jön velem szemközt. Hófehér szakála olyan jól illik a hófehér lepelhez. — Lassan lépked . . . valaha gyorsabban járhatott. . . akkor még nyár volt, most pedig tél, s a­mi azután következik . . Ah az nem lesz tavasz ! * Tovább megyek. Az utszéli bokron egy kis madár alszik. Lerázta picziny csőrével a csillogó zúzmarát, felborzolta tollát és szárnya alá dugta kis fejét. A csípős szél félve suhan el mellette, alig érinti hideg lehelletével, mintha tudná, hogy az most álmodik csobogó patakról, patak partján árnyas bokorról, árnyas bokorban puha fészek­ről, csicsergő hű párról.. . A levegőben hollósereg csap keresztül. A kis madár riadva kapja föl fejét, körülnéz okos szemeivel, fájdalmasan csipeg, mintha fájna neki, hogy hó van körülte, mintha siratná azt az el­tűnt édes álmát. Ne sírj kis dalos! — A hideg tél nem tart örökké. Mikor az első virág kimosolyog a hó­ CS A R N O K. Földönjáró angyalok. — Legenda. — Midőn Isten a világ­teremtés nagyszerű művét befejezte, örömmel tekintett szét még egy­szer alkotásán s azután pihenni tért. — De hogy a nagy munka után a nyugalom annál édesebb legyen, maga köré gyűjté angyalait s megen­gedte nekik, hogy hódolatukat bemutathassák. Az angyalok sorba állottak az ur trónusa előtt s majd karban, majd egyenkint dicsérték a mindenhatót. Azonban egy, a midőn a sor reá kerül hallgat. — Hát te miért hallgatsz, kérdé tőle a jó Isten, dicséretemre talán nem találsz szót ? Az angyal zavarba jött, pirult, hanem az Ur jóságos biztató tekintete felbátorította s ha­tározott hangon felelé : — Uram, nem dicsőíthetlek, mig műved nem tökéletes! — Hogyan, szólt megütközve az Ur, mi kivetni, vagy pótolni valót találsz benne ? Az angyal hévvel válaszolt: — Uram, angyalaid körébe csupán férfi­akat vettél fel, nőket nem! így a harmónia teljes nem lehet! Az Úr elcsodálkozott e nem várt kijelen­tésen s megrázta fejét . . — Ejnye, erről igazán megfeledkeztem! S gondolkodni kezdett. De mivel a teremtés már be volt fejezve s az angyalok száma is teljes volt, a dolgon változtatni már nem igen lehetett. Az Úr sajnálkozva mondá: — Már késő. Az angyal erre szomorúan lebigyesztette fejét s egy nehány ragyogó köny csillogott szemeiben, a szánalom, a részvét könyei! A körülálló angyalokat rendkívül meghatotta tár­suk szivszaggató bánata s mindnyájan esdve tekintettek az Ur zsámolya felé . . És a jó Isten nem tartotta vissza könyö­­rületességét s hogy legalább némi vigaszt nyújt­son szeretett angyalának, — igy szólt hozzá: — Jól van fiam, látom, hogy felszólalásod jó szívedre, fájdalmad őszinteségedre vall, azért én némileg eleget akarok tenni kérelmednek. Habár a nőket itt angyalaim sorába már föl nem vehetem, akarom, hogy ők ott lenn a föl­dön lehessenek angyalok­ takaró alól, ismét felleled egykori boldogsá­godat. Hát én fellelem-e ? Egyszerre csak a korcsolyatérnél találom magamat. Tükörsima jégen megtörik a most kibuk­kanó nap bágyadt sugára, nevető párok sikam­lanak el előttem, szemükben az öröm tüzével, arczukon a boldogság pírjával. Itt nincsen tél! Tavasz van itt minden ar­­czon, tavasz melege minden szivben. Hátha nekem is jut belőle egy sugár! * . . . Vidám kaczagás zaja csapja meg fülem. Karcsú szőke leány közeledik felém, bizal­masan támaszkodik egy ifjú karjára s mikor rá­veti mély tüzü kék szemeit, úgy megnevet az a szempár, úgy kipirul az a mosolygó arcz. .. . .. Valahogy észrevesz, reám néz s elko­molyodik az arcza. — Valami régi, régi törté­net juthatott az eszébe .. . A másik perczben ismét felhangzik a ka­­czaj, de én nem hallgatom tovább . . . Megfordulok s két forró könycseppet tör­lök le arczomról. .. ...Nem is tudom mi csalhatta oda?... talán a csípős szél, talán az örök tét gondolata ... -fi­* Mese egy szívről. Az egyik durva volt, Rosszul is bánt vele ; Mégis a képével, Volt a szive tele. A másik imádta, Szolgája, rabja volt; Mégis az elsőnek, Bűneiért lakott. Az egyik megcsalta, Hittelenül, gyáván, A másik Istenét, Lelte fel az árván. Az futottm­ellőle, Ez sójához fűzte; Mégis a­z imádta, Eme­t messze f­zte. Kunhegryl Miklós. Utat sináltat... Utat csináltat birtokán A gondos fiú pap. Egy hetyke ifi arra jár S ily gumis szókba kap : — Oh szentityám, hiába költ! Ez földi vezet. Én azt hiszi, nem ez az út, Mely égi felvezet! — — Jól mona ön ! — telelt a pap S szelidt ráköszönt — — Nagyot csodálnám magam is, Hogy­­,ta látom önt! Tóth József. Lánykámnak. Kicsi' leányom, Nézela világba . . . Én ig reád nézek Mintgszebb virágra. Karo lágyan ringat Csilli melengej Ugytis leám' Jó­b­an; Ha­rid Nessu Ha öm Szavje Oh aradj Édeanyád Ved örül jóba S rosszban m Én ezek vezére Te­ssz őrangyaam­, Az letet által Ved barangolói. Te agy tüzhelyü­knek Lete, szemefényt; Énnicsiny leánym, 1-1 in büszkesége Knhegyiné Margit. hirdem­ény. A micín t. közönég szives tudomá­sára hozot, hogy 21/2 évi vidéki gyakor­lat után lrásomat Breffszász városába helyeztem át; egyúttal értesítem, hogy a fogászatti specialiter foglalkozván, úgy plombok, mint műfoga betéteiére vállal­kozom, s hogy ez irányban a t. közön­ségnek nponként a délutáni órákban ren­delkezésre állok. Dr. Katz Lajos, egyetemes orvostudor. 372./193. szám. Árverési hirdetmény. Allirt kiküldött végrehjtó az 1881. évi LX. t.-cz. 12. §-a értelmében e­nnel közhírré teszi, hogy a m.-kaszonyi kir. járóbiróságnak 346/1893. számú végzése által Roth Gábor mint Feldheim Adolf engedményese­n végehajtató javára ifj. Tóth­ András és neje farkaszaiak ellen 170 frt tőkkövetelés és járuléka­ erejéig elrendelt biz­tosítás végrehajtás alkalmával bíróilag felülfoglalt és 48 frt 95 krra becsült házibútorok, haszon- és tüzifas gazdasági eszközökből álló ingóságok nyil­­vános árverés utján eladatok. Mely árverésnek a 2341./1893. sz. kiküldést rendle végzés folytán a heyszinén, vagyis Bar­­kasim az alperesek lakásán leendő eszközlésére 189nk évi január hó 30-il napjának délelőtti I­­rája határidőül kitüzetik és ahhoz a venni szánékozók ezennel oly megjegyzéssel hivatnak me, hogy az érintett ingóságok ezen árverésen, az 1881. évi LX. t.-cz. 107. §-a értelmében a leg­­töbet ígérőnek becsáron alul is el fognak adatni. Az elárverezendő ingóságok vételára az 1881. év LX. t.-cz. 108. §-ában megállapított feltételek szrint lesz kifizetendő. Kelt M.-kaszony, 1893-ik évi deczember hó 3-ik napján. 14 Ber­jén Lajos, kir. bvi végrehajtó.

Next