Görög katholikus szemle, 1900. július-december (1. évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

2 oldal, kérdem nem ily botorság-e és elvetni a biztos alapot, az egyedül igaz, — nem ingó talajt a kereszténységet és az emberi nézetek, vélemények változó, hullámzó, meg nem állapodó — alapjára építeni akarni és megkísérteni a legmagasztosabb épitvényt, az emberi tudomány épületét !! Ekként van viszonyban és a legszorosabb viszonyban a kereszténység és vele a kereszt a tudománynyal, ha azt mindjárt egész elvontan, pusztán önmagában is tekintjük. Dr. Hadzsega Basil: A papi nyugdíj kérdése. E lap hasábjain gyakran van szerencsénk élvezni sőt. dr. Hadzsega Bazil tanár úr nagyon tanulságos szellemi termékeit, így legközelebb egy már régóta égető kérdést pendített meg újra, mert a még nem is oly nagyon régmúltban sok tenta és nyomdafesték fogyott el az e kérdés megoldása körüli szellemi küzdelemben. No de »zörgessetek és megnyittatik.« Hogy a papi nyugdíj ügye rendezésre vár, ezt kár is bizonyítgatni; vagy csakis a testi, szellemi erőt és folytonos éberséget igénylő papi pálya volna az, melyen a nagy kor súlya alatt roskadozó, szellemi vagy testi fogyatkozásokban sínylő egyén is kellő eredménynyel működhetik ? A kérdés csak az, hogyan rendeztessék a papi nyugdíj ügye ? E kérdésre felelet egy másik kérdés: Hogyan épült, az ungvári kántor-tanitóképző monumentális palotája? A hitközségeknek szükségeik lévén kántor-tanitókra, építettek számukra képzőintézetet. »A munkás méltó az ő bérére.« Nemde, a lelkész egész életén át az Úr szellőjében munkálkodik? Ha életének munkásságra alkalmas szakát a hitközség felvirágoztatására, szellemi, erkölcsi fejlesztésére fordította, nem köteles-e a hitközség őt elárvult állapotában gyámolitani ? A háladatosság erényeit folyton szemei elé tartjuk híveinknek; ennek a gyakorlására folyton kérjük, figyelmeztetjük, kötelezzük őket , lássuk az eredményt! Nem látom szükségesnek a nyugdíjalap tőkéjének növelését; a nagyra gyűlt tőkét még kamatoztatni kell, ami néha nehezen megy. Alaptőke maguk a hitközségek, melyek soha sem enyésznek el; ki kell vetni reájuk örökös papi nyugdijadót a teherviselési képesség arányában. Minden hitközség minden tanítójáért fizet évente 24 korona nyugdijadót; hát a lelkész nem tanítója híveinek s a hívek nincsenek legalább is oly hálára lekötelezve iránta, mint az kántor-tanító iránt? A hitközségeknek nem volna kifogásuk ezen adó ellen, mert a hívek általán véve szeretik, becsülik és tisztelik lelkipásztorukat. A papi nyugdíj rendezésével azonban szerintem ha lehetséges , még fontosabb a papi özvegyek és árvák helyzetének javítása. Itt már nem számíthatunk a hitközségek támogatására, azért vontam ki a papságot a papi nyugdíjadó terhe alól, mert nyílik neki alkalom az önmegadóztatásra ez utóbbi téren. A papné nyugdíja a legszegényesebb megélhetésre is kevés , az éhenhalásra pedig sok. Ez tarthatatlan állapot. Hát az árvákkal hogy vagyunk ? Egy fim és egy leány csak bejuthat az árvák intézetébe, a többi nőjön fel, mint a mezők lilioma vagy ahogy tud. Márpedig az apa nem ismer külünbséget gyermekei között. Részesíteni kell az árvaintézet jótéteményeiben minden árvát, külümbség nélkül. Hogyan ? Itt áll elő az önmegadóztatás kötelesssége, mégpedig minden papra egyenlő mértékben. Így is megadóztatjuk magunkat az életbiztosító társulatok nem kis előnyére, hogy majd egykor, ha eljönnek a nehéz napok, a szomorú özvegy és tehetetlen árvák egy pár ezer koronához juthassanak. Mire lesz jó ez az 1—2 ezer korona ? Arra, hogy a családnak a tűrhető helyzetből átmenetül szolgáljon a tűrhetetlen állapotra, legalább némileg megszokja új helyzetét, míg e kis összegből tart. Ne adózzunk a biztosítótársulatok javára, hanem adózzunk saját javunkra. A biztosítási szerződés érvényben maradásáért évnegyedenként lefizető szép összegecskét fizessük le a nyugdíj-szétosztó és az árvaintézetek felügyelője kezébe, de mindnyájan s egyenlő öszszegben, mert csak »viribus unitis« érhetünk ezért. Ha mindnyájan beleegyezünk, nem lesz nehéz meghálálni a módját, hogy egyik-másik közülünk hanyag fizetőnek ne bizonyuljon. A nőtlen állapot és papi rangfokozat ne számítson kivételre, mert akinek családja nincs, lehetnek rokonai, ha még rokona sincs, van egy ilyen forma axiómája: »Bonum commune praeferendum est bono privato.« Mosolygó Antal, a hol csak teheti s úgy beszél erről a templomi vagyonról mint öröklött sajátjáról. A szent Ambrozius kápolnája tiszta belső minőségű ezüstből készült s magának szent Ambroziusnak a kezében mintegy fél milliót érő drágakövekkel kirakott és gazdagondíszített ezüst könyv van. A templom belső díszítése pompás üvegfestményekből , szobrokból és freskókból áll. Rendkívül meglepő és a verizmus hatásával van még a legerősebb idegrendszerű látogatóra is az a márványból faragott szobor, mely szent Bernáth megnyúzott alakját ábrázolja. A dóm méretei roppant impozánsak, amelynek igazolására egy igen jellemző régi huszár anekdota maradt fönn : »Olyan nagy az a templom — mondá az egyszeri huszár, — hogy mikor a pap az egyik végén elénekli a dominus vobiscumót, a másik végéről fél óráig lóhalálban vágtat a huszár, úgy viszi a paphoz az orgonista feleletét: az „et cum spiritu tuol !‘. Tanulságos dolgokat nyújt a múzeum és a képtár, melyben a klassikus iskola néhány igen értékes mesterművével találkozunk. Milano temetőjében pedig alkalmunk van az ujabbkori szobrászat több ügyes alkotását megfigyelni. * * * Hosszú fáradtságos utunkban eljutottunk végre Olaszország világhírű városába Velenczébe. Vonatunk berobogott a tengerbe s a szűk töltésnyelv, mely összeköti a lagúnák országát a szárazfölddel — elenyésző keskeny s csaknem teljesen eltűnik szemünk elől, amikor rajta haladunk. A vasúti kocsiból bármerre tekintünk ki, csak a lomhán s kövér hullámokban hömpölygő szürkeszinü lagúnák vizét látja a szem. Ez a különleges vasút az, amely, mint azt egy velünk utazó angol jellemezte , „először úgy hat, akár egy fantazmagorikus Verne regény“ ! A vasúti állomás vesztibülje előtt nem vár a fiákkeres, hanem az élelmes és mellét büszkén öklelő nemes nemzetes velenczei gondolás. Mindegyik megszokta veregetni a mellét, mielőtt elragadná útitáskánkat, jelezvén, hogy ügyesen fog behajtani, ahová kedvünk tartja. Hátunk mögött van már a Ponte di Rialto. Közeledünk a Santa Maria della Salute kupolás templomhoz. Rövid idő múlva állomásunk lesz a szép művészetek akadémiája, tovább menve egy nagyobb üveggyárra akadunk. S akár akarom, akár nem, az élelmes és számító gondolás még több helyen is szeretne megállapodni egy pár pillanatra, mert ahová belépő van, ott minden látogató után bizonyos percentet szokott kapni. De mindezek az apró élelmességek korántsem hatnak háborgatólag az idegenre. Sokkal inkább zavarják az utast a Marcus téri ciceronék. Amikor leginkább megfigyelni és élvezni akarunk , itt terem azonnal a szurtos képű kalauz, mintha a földből pattant volna ki s hadar előttünk, utánunk, jobbról és balról — aszerint, a mint fordulunk. Elkísér mindenfelé s ha valamely utas nem hederit rá, legott más nyelven kezdi ki az áldozatot s megpróbálja, melyiken menne legtöbbre. Ilyen esetben aztán csak két eshetőség van, vagy megszólalunk s akkor már bizonyosan sikerül elrabolni szabad akaratunkat s arra vezet, a merre kedve tartja, vagy pedig odább állunk s kistudirozzuk magunk, a mi meglep, vagy amire éppen szükségünk van. Velencze kincsesszekrényét a Márkus templomot, az idővel daczoló dogé palotát, a kiemelkedőbb palotasorokat legjobban megfigyelhetjük a Márkus téri harangtoronyból, vagy aki még teljesebb panorámát óhajt nyerni mindezekről s az egész városról, az ne reszeljen néhány centezimoért átgondolázni a „San-Giorgo“ szigetére, ahol a szerzetesek templomának 8 —9 emelet magas tornyából megfizethetlen élvezetet szerezhet. A San Giorgo sziget tőszomszédságában fekszik az európai hirű Lido. Egészen olyan szórakozások szolgálatában áll ez a kicsiny sziget, mint akár a mi Margitszigetünk. Pompás nyaralók emelkednek a kitűnő levegőjű szigeten s jókarban tartott sétaterei az állandó kirándulás szórakozó helyévé avatták Lidot. A velenczei ember, ha kedve kerekedik s lovat akar látni, vagy éppen kocsizni, akkor ide rándul ki. Tengeri fürdője s a partra épített czölöpös terraszt kávéháza Velencze előkelő közönségének tömeges, találkozó helye. Fel is használják a Velenczeiek, ha a forró nyár pörkölő napsugaraitól menekülni akarnak s el nem mulasztják az idegenek sem, hogy Tintoretto s a dogok városának áttekintése után ne töltsenek legalább egyetlen kellemes délutánt a poetikus fekvésű ládon. Még egyszer visszapillantottunk a lagúnák romantikus országára, melynek antik palotáiból napról-napra rohamosan pusztulnak a műkincsek s olcsó pénzen vándorolnak a messze idegenbe ; kiszállunk a szomorú emlékű Ponte dei Sosperinél — sietnünk kell, hogy a pontos menetű Dániel gőzösről le ne késsünk. Hajónk belebömböl a csillagos nyári éjszakába — elhagyjuk a szingazdag s regényes múltú várost s másnap újra megpillantjuk azt a helyet, ahonnan kiindultunk. A hajnal piros fényében már messziről köszönt a Frangepánok ősi fészke, Fiume s remek tersalloji; mosolyog a hegyvölgyes vidék minden részecskéje, csillog a gyönyörű Quarnero vize, langyos szellő megbólintja a fák koronáját, üdvözöl minden, örömmel köszöntenek várakozó ismerőseink, megérkeztünk — magyar földön vagyunk. „GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE“ 1900. julius hó 1. Szabó Jenő nyilatkozata. Szabó Jenő főrendiházi tag fölkért minket arra, hogy a taraczközi egyházkerület papságának lapunk múlt heti számában közölt tiltakozására válaszképen vegyük át e tárgyra vonatkozó ama nyilatkozatát, mely a »Magyar Állam« f. é. június 24-iki számában megjelent. A nyilatkozat a következő : »Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a kongrua-bizottság elnökének Samassa érsek ur ő excellenciájának benyújtott indítványomat annak idejében bemutattam Birczák Gyula munkácsi püspök ur őméltóságának is s örömre szolgál konstatálhatni, hogy úgy indítványom, mint annak indokolása ,méltósága helyeslésével találkozott. Ez a körülmény már magában kizárja azt, hogy valakit gyanúsítani akartam volna. Senki sem gondolhat arra, hogy ha valamely népnek egyszer sikerült kibontakoznia a schizma tévelyeiből, az bárminemű anyagi előnyök kedvéért a schizmába visszakivánkozzék. Ruthén és magyarajkú hittestvéreinknél ez teljesen ki van zárva, már csak azért is, mert vidékeiken a schizmának semmi tere és visszaszívó ereje nincsen. Másként áll a dolog román hittestvéreinknél, mert szomszédságban lakó fajrokonaik közt a schizmának még tere és elvonó ereje van. Ennek daczára román hittestvéreinkre nézve is kizártnak tartom, hogy valaha visszavágyjanak a schizmába. De igenis lehetségesnek tartom, hogy közöttük meggyengül a katholicizmus felszívó ereje, ha a görög-keleti lelkészek jobb anyagi helyzetbe jutnak, mint a katholikusok. A helyzetnél fogva erre és csakis erre vonatkozhatott indítványomnak am az indokoló pontja, hogy a görög-keleti lelkészek előnyösítése által a szent Uniónak úgy egyházi, mint állami célzatai veszélyeztetve volnának. Nem engedhetem meg, hogy itt helye lehetne a félreértésnek; nem én gyanúsítok, hanem önök szeretnének engem meggyanúsítani, amint már egyszer meggyanúsítottak, hogy kongresszusi beszédemben a schizma maradványának minősítettem volna a szláv liturgiát, amely pedig nekem épp oly szent, épp oly katholikus, mint önöknek és semmit sem szenved, sőt csak nyerni fog az által, ha annak lényege a magyar liturgia szen tesvidéki ruthért népünk elszegényedésének egyik fő oka. A »Budapesti Hírlap« i. e. 169-ik számában Zombory Emil igen fontos és figyelemre méltó czikket közöl, melyben gyakorlati példákkal illustrálva rámutat arra a veszedelemre, mely felvidéki népünk kis birtokosait lépten-nyomon kiséri s a tönk szélére juttatja, de egyúttal ki is mondja, hogy e veszély, e tönkrejutása népünknek onnan ered, mert a végrehajtási törvény 56. §-ának nemes intenciója a gyakorlatban egészen más eredményre vezetett. Ugyanis a fent említett szakasz kimondja azt, hogy ha valamely ingatlan birtokra, mely több tulajdonos nevén áll, a tulajdonosok közül csak egynek vagy többnek, de nem valamennyinek adóssága miatt vezettetik a végrehajtás, az egész ingatlanra vezettetik az árverés, ha a birtok kikiáltási ára a 200 forintot meg nem haladja. És ez az intézkedés a szegény népnek valódi átka, mert egyes tágabb lelkiismeretű egyének saját hasznukra, vagyonszerzésre használják fel e szakaszt. Amennyiben tehát a czikkben felhozott gyakorlati példák felvidéki ruthén népünk életéből vannak merítve, mert a például felhozott analóg esetek Ung, Bereg és Máramaros felvidékén napirenden vannak, jónak láttuk a fenti czikknek ide vonatkozó részét közölni, hogy olvasóink is tudomást szerezzenek arról az aknamunkáról, mely népünk megrontását czélozza. »A vidéken, hol e tapasztalatokat szereztem, írja a czikkíró, túlnyomó a kis birtok és az örökösödés folytán még jobban parcellázódik, úgy, hogy ritka birtok, melynek becsértéke a 400 koronát túlhaladná. Már most örökül egy ilyen birtokot 4—5 testvér, a hagyatéki eljárásnál az örökség rendszerint mint közös tulajdon szerepel, az egyes tulajdonosok ingatlana osztatlanul, eszményi részekben van föltüntetve a telekkönyvben. Az oly egyénnek, ki ily vételre spekulál, nem nehéz valamely tulajdonostárstól megvenni a rá osztatlanul bekebelezett ingatlan részt. Most kezdődik aztán a tojás-táncz. Az uj birtokos fiktiv adóssággal megterhelteti birtokrészét s megkéri az egész ingatlanra az árverést és az árverésen egy harmadik személy által olcsó pénzen megvéteti a maga részére az egészet, az ingatlant birtokba veszi ; a tulajdonostársak azon veszik magukat észre, hogy nincs semmijük, ki vannak dobva a tulajdonukból, anélkül, hogy azt egy krajczár adóssággal megterhelték volna , anélkül, hogy tudnák, mi módon veszítették el a birtokukat. Tudatlanságuk és szegénységük miatt nem vesznek részt az árverésen, nem akarják elhinni, hogy birtokuk elárvereztetnék; ez okból utóajánlatot sem adnak be, megvárják, míg karhatalommal kihelyezik őket birtokukból. Különösen gyakori ez eset, ha az örökösök, illetve telekkönyvi közös tulajdonosok között leánytestvér is fordul elő. Mert a leánytestvéreket az örökhagyó — megjegyzem, hogy a legalsóbb néposztályról szólok, még életében szokta kielégíteni hozományadással. Az örökhagyó azonban végrendeletet, részint, mert írástudatlan, részint, mert pénzbe kerül, rendszerint nem szétesitése által a gör. kath. magyarokra nézve is megérthetővé válik. Akkor is elitéltem, most is elitélem a nemzetieskedő irányt az egyházban és most is csak azt mondhatom, amit akkor mondtam, hogy t. i. akit nem illet, ne vegye magára.« Szabó Jenő.