Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-03 / 1. szám
2. oldal. Az égi szeretet földreszállásának ünnepén buzdítsátok híveiteket, Krisztusban kedvelt Fiaim! hogy amidőn örömmel és lelkesedve éneklik a zsoltáros magasztos énekét: »Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten,« — tegyenek erős fogadást, mikép hívek lesznek őseik vallásosságához, hármas erényéhez; — hogy szeretni fogják szívből és gyermeki alázattal Istent, az ő igaz egyházát, annak látható fejét és törvényeit, —hogy tántoríthatatlan hűséggel fognak ragaszkodni apostoli királyunk felkent személyéhez — és megalkuvást nem ismerő, önfeláldozó szeretettel fognak viseltetni a magyar hazához, melyen kívül nincsen számunkra hely. És a jó Isten e hármas fogadalomért és annak hűséges teljesítéséért áldását fogja ömleszteni reájuk. Érezni fogják, hogy amint hiszszük és valljuk, valóban: Velünk az Isten ! Erősítő, bátorító, megnyugtató égi béke fog szállni szivekbe, melyet atyai szivem melegével kívánok minden jóakaratú embernek! Egyébiránt püspöki áldásom adása mellett vagyok Ungvárott, 1903. évi december hó 25-én. Krisztusban szerető atyátok: Gyula püspök. EGYHÁZ. Dicsőség Istennek — békeség a jóakaratu embereknek. Kigyul templomainkban az ünnepi ragyogó fény. A harangok érőszavára megtörik az éjfél csöndje. A halmok és völgyek megelevenednek, megszólalnak és szavuk a visszhang szárnyain tovább viszi a harangok buzdító szózatát s ezrek kebeléből fakadt és ezrek ajkán zengő angyali éneket: „Dicsőség a magasságban Istennek és békeség a földön a jóakaratu embereknek.“ Megújul az egész világot átalakító, majdnem 2000 éves örvendetes esemény, melynek a világ históriájában párja nincs, a melyet a jámbor pátriárkák oly epedve vártak s a melyről az Istentől megihletett próféták oly hosszú időn át s oly sokat jövendöltek. Teljesedésbe mennek Izaiás próféta eme szavai: „Íme egy szűz méhében fogan és fiat szül és neve Emmánuelnek (Isten velünk) fog hivatni.“ Az éj sötétjét eloszlatja a mennyei fény, beragyogja a keleten megjelenő rendkívüli csillag ragyogása s földerült elménk világosságánál forró imádattal és hódolattal leborulunk a királyok Királya, az urak Ura és a föld Teremtője előtt. Igen, megjött, megszületett a Megváltó, emberré lett a szeretet Istene, hogy mi is örökké éljünk! Legyen tehát általános az öröm, hangoztassa minden ajak a bérceket és völgyeket betöltő örvendetes angyali dallamot! Milyen nyomasztó sötétség borult és nehezedett az emberiségre az ő eljövetele előtt. Sehol fény, sehol egy biztató sugár. Az igaz Isten tiszteletének semmi nyoma. A szellemi Istenről semmi fogalom. Undok bálványimádás, förtelmes tettek és fékvesztett indulatok, szenvedélyek hatalmasodtak el a kebleken s ültek hajmeresztő orgiákat. Tájékozatlanság, meghasonlás, a legruttább önzés, kegyetlenség, erőszak ülte diadalát. Panasz, jajszó s kétségbeesés hangzott mindenfelől; vigasz és enyh után epedett mindenki az egész világon. S nem volt senki, ki a beteg emberiségnek vigaszt, gyógyírt, könynyebbülést nyújthatott volna. Úgy látszik, mintha örökkétartó, vigasztalan sötétség borult volna az emberiségre. Ekkor tűnt fel napkeleten a rejtélyes csillag, az a csillag, amelyről már Baloam próféta előre mondotta: „Csillag támad a Jákobból és vezető kel fel Izraelből“ s amely csillag a három bölcs királylyal együtt az egész emberiséget fölvilágosította a hit fényességével, szétoszlatván a több ezer éves homályt s »az értelem világosságát derítvén fel a világra.» Fölvirradt az igazság napja. „Az igazság és béke — a zsoltáros király szavai szerint — megcsókolták egymást. Az ég kékjét felhasitó mennyei fény közepette megjelent angyali karok bűbájos éneke: „Dicsőség a magasban Istennek és békeség a földön a jóakaratu embereknek,“ biztos irányt szabott a tévelygő emberiségnek. Szíveljük meg az angyalok énekét! Dicsőség Istennek s béke az emberiségnek! Dicsőség Istennek, kinek teremtményei vagyunk, kitől az éltető lehelletet vettük, ki úrrá tett bennünket a föld teremtményei fölött, ki felgyújtá bennünk az isteni szikrát, a halhatatlan lelket s közös anyánk emlőin naponkint táplál és nevel. Legyünk rajta, hogy minden ember, szeresse és dicsőítse Őt sz. Ágostonnal mondván: „Tied oh Uram, tied minden jó, tied minden dicsőség! “ Legyen gondunk reá, hogy terjedjen Isten dicsősége, folyton szem előtt tartva az intelmet: „Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben van.“ Dicsőítsük Őt, „ki uralkodó égen, földön és tengereken.“ »Békeség a földön a jóakaratú embereknek /« A világra jött Megváltó egész élete folyamán sohasem szűnt meg hangoztatni a felebaráti szeretet magasztos GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1904. január hó 3. parancsát. Ő maga is szeretetből szállott le mennyei trónjáról a szegény istállóba; szeretetből osztotta vérét s áldozta fel önmagát. Szeretett vezérelte minden lépését. „Ti mindnyájan egy atyának, a mennyei Atyának gyermekei, testvérek vagytok — ekként szólott hozzánk — szeressétek tehát egymást, mint testvérek.“ Ezt nemcsak szóval mondotta, de tettel is bebizonyította. Keblére ölelte a szegényeket, az elhagyatottakat, gyógyította a betegeket, jó útra térítette a tévelygőket, szivünkre kötvén s második parancsnak állítván fel a sokszor hangoztatott mondást: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.“ Krisztus vallása nem ismer kasztot, nem ismer rangot, méltóságot. Férfi, nő, úr és rabszolga, szegény és gazdag egyaránt édes gyermeke és egyenjogú tagja az általa alapított nagy köztársaságunk. Ez a Bethlehemben született Üdvözítő igaz tanítása ! Mindnyájan elismerjük e tan magasztosságát, szépségét, de a gyakorlati életben vajmi kevesen követjük. Hányszor lesz a ember a latin közmondás szerint: „Homo homini lupus est,“ embertársának üldöző rémévé ? Hányszor vetkőzteti ki az embert emberi formájából a gőg, az irigység ? Hányszor fordul el a gazdag a szegénytől, a tanult a tanulatlantól ? Hányszor dúlja fel a viszály és egyenetlenség a család és a társadalom életét ?* * * Az úr Jézus Krisztus leszállt, leereszkedett hozzánk mennyei trónjáról. Boldogságot és vigaszt hozott az emberi nemnek. Miként a jámbor betlehemi pásztorok siessünk mi a jászolyhoz. Boruljunk le előtte s ajánljuk fel neki értelmünket és szivünket. Kövessük mindenben az általa mai napon megjelölt irányt. Zengjük a mennyei karok énekét: „Dicsőség a magasban Istennek és békeség a földön a jóakaratu embernek,“ szóval és tettel. Andrejczó József: EGYHÁZI HÍREK. Gyémánt mise. Deskó János beregi főesperes dec. 27-én tartotta Jakovics János prelátus-nagyprépost manuduktorsága mellett gyémántmiséjét. A gyémántmisést, — ki lelkészkedésének legnagyobb részét Munkácson töltötte, — hívei pompás miseruhával ajándékozták meg. Ez alkalommal a jókedvű kuruc főesperest mi is a legmelegebben üdvözöljük. Lelkészi kinevezések. Szabados Mihály n.-ruszkai lelkész Vécsére lelkészül, Lyachovics Iván ungv.-ceholnyai s.lelkész Maszárfalvára h. lelkészül, Medveczky Endre ujmisés áldozópap Ungvár-Ceholnyára s. lelkészül neveztettek ki. A papok Amerikában. A Nyitramegyei Szemlének írja egy magyar pap a következő apróságokat: „Itt mindenki annyit ér, amennyit a munkája. Kitüntetés utáni kapkodás itt teljesen ismeretlen, minden pap csak Reverend vagy Father ( Pater) püspöktől kezdve egész az utolsó alázatos szerzetesig ; igaz, a püspök még Right Rev (= Főtiszt.) címet is visel, helynöke, aki csak címleg az, mert jogköre olyan, mint bármely rektoré, Very Rev ( Nagyontiszt.). Itt reverendát csak templomban viselünk, kint civil, rövid ruhát, nyáron fehér, kerek szalmakalapot hordunk és csak a collare romanorum mutatja, hogy papok vagyunk. Engem hazai hosszú „sálon rock “-omban ugyancsak megbámulnak mindenfelé és paptársaimtól nem egyszer hallom az ironikus „greener“ ( zöld) jelzőt. Az irish papok nem sokat teketóriáznak püspökeikkel. Levelezésük egy-két sor közönséges levélpapíron, dispenzációkra, ha kell, van akkora blankettánk, mint önöknél a levelező lap, erre írjuk a kérdéses esetet, jelezzük a kért dispenzációt, küldjük 2 centes bélyeggel postára, portamentesség nincsen — egy-két nap múlva visszajön a blanketta a püspök aláírásával, megvan a dispenzáció. A pap, ha püspöke lakására jön, előtte féltérdre ereszkedik, megcsókolja gyűrűjét, aztán „beleveti magát a mindenütt nélkülözhetetlen hintaszékbe, keresztbe teszi lábait, hátradől“ és úgy adja elő esetleges kérelmét, mert hiszen mit lehet kérni egy szegény püspöktől, aki abból él, amit híveitől kap ? Bókolás, hizelgés az amerikaiaknál nincsen, minek is ! Itt mindenki egyenlő , méltóságos, nagyságos úr nincs közöttünk. Püspökünk legjobb akarata mellett sem adhat nekünk valami kitüntetést. Ha püspöktől távozunk ebédre nem tartanak vissza — bucsúzásul: „God by, Bishop“ (= „Isten önnel, Püspök“) mondunk, amire ő: „God by, Sir“ mond és vége minden etikettnek. Szép szokás itt, hogy a papság püspökével együtt minden évben 5—6 napi lelkigyakorlatokat tart, rendesen a tőlem nem messzi eső lorettói ferencrendi zárdában, ahol csak fráterek vannak, kik világi pap igazgatása alatt tanítanak. Zárdájuk kétemeletes, vörös téglából épített háztömb, terjedelmes park közepén. Nagy jótevőjük Schwab Emil milliomos, aki itt született és 100.000 dollárnyi költségen (500.000 K) gyönyörű katholikus templomot épített itt. Ez évben a lelkigyakorlatokat egy pittsburgi passionista atya tartotta; jelen volt 128 pap, engem püspököm, mivel Budapesten voltam lelkigyakorlatokon a Jézus-Társaság vendégszerető házában (bárcsak minden pap legalább 10 évenkint egyszer oda mehetne!), fölmentett és két ízben csak kikocsikáztam oda hivatalos teendőben és meg is gyóntam. Nemrég el lett határozva, hogy minden egyházmegyénkben plébános (rektor) évi fizetése 4500 korona, azonkívül pedig én még lótartás címén 1000 koronát kapok egész évre. Egyházmegyei gyűlést is tartottunk itt, sok üdvös reform lett behozva, sok jóravaló eszme megpendítve“. TANÜGY. A karácsony és a tudomány. Ugyan mi köze van a karácsonynak a tudományhoz ? Egyik másik szíves olvasóm talán ezt a kérdést fogja feltenni, amidőn elolvassa a jelen cikk címét. A karácsony és a tudomány egymástól bizony eléggé távol álló fogalmak, melyek között alig lehetne feltalálni közös jegyeket, s mégis szoros kapcsolatban vannak egymással. . A karácsony a Megváltó születésének ünnepe. Közönségesen a kisded Jézus látása fölött érzett örömünk teszi oly kedvessé ezt az ünnepet, magasabb érteményében azonban sokkal nagyobb az a lelki öröm, melyet akkor érzünk, ha meggondoljuk a Megváltó megjelenésével a világnak meghozott nagy jótéteményt, a rabságban sintődő emberi szellemnek megadott felszabadítást, az értelem megvilágítását. Egyházunk teljes mélységében fogja fel az ünnep jelentőségét, a midőn a tropárban énekli, hogy „Születésed Krisztus Istenünk, az értelem világosságát deríté fel a világra, mert ekkor, kik csillagokat imádtak, csillagtól tanulták meg, hogy előtted, mint az igazság napja előtt leboruljanak és benned a mennyei napkeletet ismerjék föl.“ Itt van a tudomány kapcsolata a karácsonynyal. A csodás csillag, mely megjelent keleten és elvezette a bölcseket az isteni kisdedhez, meghajta a tudomány zászlaját a Megváltó isteni bölcsesége előtt. Jelezte azt, amit a kereszténységnek immár csaknem 2000 éves múltja igazol, hogy a tudomány minden pozitív eredménye elismeri a betlehemi kisded által a földre hozott mennyei tanítást. Azok a keleti bölcsek, akik a csodás csillag útját követték, a lélek azon természetes vágya által vezéreltetve indultak a csillag után, mely minket folyton az igazság keresésére ösztönöz. Az emberi lélek természeténél fogva keresztény, mondja a tudós, vagyis az emberi lelket csak a keresztény igazság képes kielégíteni, a tudományt a pozitív eredményekhez csak a keresztény igazság szövetneke vezetheti el. Maga a csillagászat is, melylyel azok a keleti bölcsek különösen foglalkoztak, a léleknek a vallás igazsága iránti vágyából származott, ezért is kezdődött az a csillagimádással. Voltaképen azonban az ember akkor is az igazságot kereste és a csillag vezette az embert az igazság forrásához, a betlehemi kisdedhez. Krisztus születése után látta meg voltaképen az ember a maga rendeltetését; meglátta értelmének erejét, megértette, mily irányban lehet célt érnie, s ezáltal megnyílt a művelődésnek, a civilizációnak csalhatatlan útja. Az emberiség művelődéstörténete mindig igazolta ezt. A tudomány, a művészet a szépnek, a jónak, az igaznak azt a meghatározását fejlesztette ki, melyet a keresztény morál tanít. Az bölcselkedésnek sokféle próbálkozása voltt, melyekről a könnyen hivő s felületes itéletű emberek talán azt hirdették, hogy no már most vége a keresztény igazságnak, de az ilyen elméletek sorban temették el egymást, azok legtöbb esetben még szerzőjüket sem élték túl. Hogy legújabb példát mondjak, a minap elhunyt angol bölcsész Spencer Herbert nekrológjában mindenütt megtaláljuk, hogy materialisztikus philosophiája már akkor meg volt döntve, és el isvesztette azt az ingert, melyet kezdetben az újdonság jellegénél fogva az egész világon felköltött, a midőn synthetikai bölcsészetének utolsó kötetei megjelentek. A mi legtávolabb esik érzékeink köréből, t. i. a lélek elvont világa és a világűr, az égi testek távoli országa, veszi igénybe leginkább a Krisztus által lehozott világosság támogatását. E téreken e világosság nélkül az emberi elme feltétlenül a sötétben marad és maradt és e tudományok pozitív eredményei leginkább igazolják azt, hogy Krisztus előtt meghódolt minden, meghódolt a természet, meghódolt a tudomány. Lelkünkben megvan a vágyódás a végtelen iránt s egyúttal a boldogság után. Vegyük sorra a szellemi látás különféle távcsöveit, egyetlen egy sem fog oly szép perspektívát elébünk tárni, mint a keresztény igazság távcsöve. Ez által bepillantunk a végtelenbe, s magunk elé varázsoljuk a vágyódásunkba beoltott boldogságot. Ha tehát terjesztjük a felvilágosodást, a tudományt, akkor terjeszszük azt a maga tisztaságában, a Krisztus által meghozott fény megvilágításában. Csak a keresztény tudományt, a keresztény civilizációt terjeszszük. Ha tanítjuk a népet, tanítsuk meg elsősorban arra, hogy hol keresse az igazságot, tanítsuk meg arra, hogy a tudomány mezején is nő burján, melyet kell tudnia felismerni és vagy kigyomlálni vagy legalább elkerülni. Tanítsuk meg a népet különösen a napjainkban felburjánzó veszélyes elméletek elleni védekezésre, hogy ne váljék oly könnyen az a szegény jámbor nép, a különféle földosztó, hitet gúnyoló stb. álpróféták megtévesztésének áldozatává. A karácsony tehát nemcsak a szeretet ünnepe, hanem az igazságé, ünnepe a tudomány, a civilizáció igazságának, emléknapja az „ Igazság napja« megjelenésének. Méltán énekli tehát az egyház, hogy „Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek.“ Velünk az Isten ! Volosin Ágoston: TANÜGYI HÍREK. Ne feledkezzünk meg az „Erzsébet-leányárvaházról.“