Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-03 / 1. szám

2. oldal. Az égi szeretet földreszállásának ünnepén buzdítsátok híveiteket, Krisztusban kedvelt Fiaim! hogy amidőn örömmel és lelkesedve éneklik a zsoltáros magasztos énekét: »Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten,« —­ tegyenek erős foga­dást, mikép hívek lesznek őseik vallásosságához, hármas erényéhez; — hogy szeretni fogják szívből és gyermeki alázattal Istent, az ő igaz egyházát, annak látható fejét és törvényeit, —­­hogy tántoríthatatlan hűséggel fognak ragasz­kodni apostoli királyunk felkent személyéhez — és megalkuvást nem ismerő, önfeláldozó sze­retettel fognak viseltetni a magyar hazához, melyen kívül nincsen számunkra hely. És a jó Isten e hármas fogadalomért és annak hűséges teljesítéséért áldását fogja öm­­leszteni reájuk. Érezni fogják, hogy a­mint hiszszük és valljuk, valóban: Velünk az Is­ten ! Erősítő, bátorító, megnyugtató égi béke fog szállni szivekbe, melyet atyai szivem melegével kívánok minden jóakaratú embernek! Egyébiránt püspöki áldásom adása mellett vagyok Ungvárott, 1903. évi december hó 25-én. Krisztusban szerető atyátok: Gyula püspök. EGYHÁZ. Dicsőség Istennek — békeség a jóakaratu embereknek. Kigyul templomainkban az ünnepi ragyogó fény. A ha­rangok érőszavára megtörik az éjfél csöndje. A halmok és völgyek megelevenednek, megszólalnak és szavuk a vissz­hang szárnyain tovább viszi a harangok buzdító szóza­tát s ezrek kebeléből fakadt és ezrek ajkán zengő an­gyali éneket: „Dicsőség a magasságban Istennek és bé­keség a földön a jóakaratu embereknek.“ Megújul az egész világot átalakító, majdnem 2000 éves örvendetes esemény, melynek a világ históriájában párja nincs, a melyet a jámbor pátriárkák oly epedve vártak s a mely­ről az Istentől megihletett próféták oly hosszú időn át s oly sokat jövendöltek. Teljesedésbe mennek Izaiás próféta eme szavai: „Íme egy szűz méhében fogan és fiat szül és neve Emmánuelnek (Isten velünk) fog hi­vatni.“ Az éj sötétjét eloszlatja a mennyei fény, bera­gyogja a keleten megjelenő rendkívüli csillag ragyogása s földerült elménk világosságánál forró imádattal és hó­dolattal leborulunk a királyok Királya, az urak Ura és a föld Teremtője előtt. Igen, megjött, megszületett a Megváltó, emberré lett a szeretet Istene, hogy mi is örökké éljünk! Legyen tehát általános az öröm, hangoztassa minden ajak a bérceket és völgyeket betöltő örvendetes angyali dallamot! Milyen nyomasztó sötétség borult és nehezedett az emberiségre az ő eljövetele előtt. Sehol fény, sehol egy biztató sugár. Az igaz Isten tiszteletének semmi nyoma. A szellemi Istenről semmi fogalom. Undok bálvány­imádás, förtelmes tettek és fékvesztett indulatok, szenve­délyek hatalmasodtak el a kebleken s ültek hajmeresztő orgiákat. Tájékozatlanság, meghasonlás, a legruttább ön­zés, kegyetlenség, erőszak ülte diadalát. Panasz, jajszó s kétségbeesés hangzott mindenfelől; vigasz és enyh után epedett mindenki az egész világon. S nem volt senki, ki a beteg emberiségnek vigaszt, gyógyírt, köny­­nyebbülést nyújthatott volna. Úgy látszik, mintha örök­­kétartó, vigasztalan sötétség borult volna az emberiségre. Ekkor tűnt fel napkeleten a rejtélyes csillag, az a csillag, a­melyről már Baloam próféta előre mon­dotta: „Csillag támad a Jákobból és vezető kel fel Izraelből“ s a­mely csillag a három bölcs királylyal együtt az egész emberiséget fölvilágosította a hit fényes­ségével, szétoszlatván a több ezer éves homályt s »az értelem világosságát derítvén fel a világra.» Föl­­virradt az igazság napja. „Az igazság és béke — a zsoltáros király szavai szerint — megcsókolták egymást. Az ég kékjét felhasitó mennyei fény közepette megje­lent angyali karok bűbájos éneke: „Dicsőség a magas­ban Istennek és békeség a földön a jóakaratu emberek­nek,“ biztos irányt szabott a tévelygő emberiségnek. Szíveljük meg az angyalok énekét! Dicsőség Istennek s béke az emberiségnek! Dicsőség Istennek, kinek teremtményei vagyunk, kitől az éltető lehelletet vettük, ki úrrá tett bennünket a föld teremtményei fölött, ki felgyújtá bennünk az isteni szik­rát, a halhatatlan lelket s közös anyánk emlőin na­ponkint táplál és nevel. Legyünk rajta, hogy minden ember, szeresse és dicsőítse Őt sz. Ágostonnal mondván: „Tied oh Uram, tied minden jó, tied minden dicsőség! “ Legyen gondunk reá, hogy terjedjen Isten dicsősége, folyton szem előtt tartva az intelmet: „Úgy világoskodjék a ti világosság­­tok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben van.“ Dicsőítsük Őt, „ki uralkodó égen, földön és tengereken.“ »Békeség a földön a jóakaratú embereknek /« A világra jött Megváltó egész élete folyamán sohasem szűnt meg hangoztatni a felebaráti szeretet magasztos GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1904. január hó 3. parancsát. Ő maga is szeretetből szállott le mennyei trónjáról a szegény istállóba; szeretetből osztotta vérét s áldozta fel önmagát. Szeretett vezérelte minden lépé­sét. „Ti mindnyájan egy atyának, a mennyei Atyának gyermekei, testvérek vagytok — ekként szólott hozzánk — szeressétek tehát egymást, mint testvérek.“ Ezt nem­csak szóval mondotta, de tettel is bebizonyította. Keb­lére ölelte a szegényeket, az elhagyatottakat, gyógyította a betegeket, jó útra térítette a tévelygőket, szivünkre kötvén s második parancsnak állítván fel a sokszor hangoztatott mondást: „Szeresd felebarátodat, mint ön­magadat.“ Krisztus vallása nem ismer kasztot, nem ismer ran­got, méltóságot. Férfi, nő, úr és rabszolga, szegény és gazdag egyaránt édes gyermeke és egyenjogú tagja az általa alapított nagy köztársaságunk. Ez a Bethlehemben született Üdvözítő igaz taní­tása ! Mindnyájan elismerjük e tan magasztosságát, szép­ségét, de a gyakorlati életben vajmi kevesen követjük. Hányszor lesz a ember a latin közmondás szerint: „Homo homini lupus est,“ embertársának üldöző ré­mévé ? Hányszor vetkőzteti ki az embert emberi formá­jából a gőg, az irigység ? Hányszor fordul el a gazdag a szegénytől, a tanult a tanulatlantól ? Hányszor dúlja fel a viszály és egyenetlenség a család és a társadalom életét ?* * * Az úr Jézus Krisztus leszállt, leereszkedett hoz­zánk mennyei trónjáról. Boldogságot és vigaszt hozott az emberi nemnek. Miként a jámbor betlehemi pász­torok siessünk mi a jászolyhoz. Boruljunk le előtte s ajánljuk fel neki értelmünket és szivünket. Kövessük mindenben az általa mai napon megjelölt irányt. Zeng­jük a mennyei karok énekét: „Dicsőség a magasban Istennek és békeség a földön a jóakaratu embernek,“ szóval és tettel. Andrejczó József: EGYHÁZI HÍREK. Gyémánt mise. Deskó János beregi főesperes dec. 27-én tartotta Jakovics János prelátus-nagyprépost manuduktorsága mellett gyémántmiséjét. A gyémántmi­­sést, — ki lelkészkedésének legnagyobb részét Mun­kácson töltötte, — hívei pompás miseruhával ajándékoz­ták meg. Ez alkalommal a jókedvű kuruc főesperest mi is a legmelegebben üdvözöljük. Lelkészi kinevezések. Szabados Mihály n.-ruszkai lelkész Vécsére lelkészül, Lyachovics Iván ungv.-ceholnyai s.­lelkész Maszárfalvára h. lelkészül, Medveczky Endre ujmisés áldozópap Ungvár-Ceholnyára s. lelkészül ne­veztettek ki. A papok Amerikában. A Nyitramegyei Szemlé­nek írja egy magyar pap a következő apróságokat: „Itt mindenki annyit ér, amennyit a munkája. Kitüntetés utáni kapkodás itt teljesen ismeretlen, minden pap csak Reverend vagy Father (­ Pater) püspöktől kezdve egész az utolsó alázatos szerzetesig ; igaz, a püspök még Right Rev (­= Főtiszt.) címet is visel, helynöke, aki csak cím­­leg az, mert jogköre olyan, mint bármely rektoré, Very Rev (­ Nagyontiszt.). Itt reverendát csak templomban viselünk, kint civil, rövid ruhát, nyáron fehér, kerek szalmakalapot hordunk és csak a collare romanorum mutatja, hogy papok vagyunk. Engem hazai hosszú „sálon rock “-omban ugyancsak megbámulnak minden­felé és paptársaimtól nem egyszer hallom az ironikus „greener“ (­ zöld) jelzőt. Az irish papok nem sokat teketóriáznak püspökeikkel. Levelezésük egy-két sor kö­zönséges levélpapíron, dispenzációkra, ha kell, van ak­kora blankettánk, mint önöknél a levelező lap, erre ír­juk a kérdéses esetet, jelezzük a kért dispenzációt, küld­jük 2 centes bélyeggel postára, portamentesség nincsen — egy-két nap múlva visszajön a blanketta a püspök aláírásával, megvan a dispenzáció. A pap, ha püspöke lakására jön, előtte féltérdre ereszkedik, megcsókolja gyűrűjét, aztán „beleveti magát a mindenütt nélkülözhe­tetlen hintaszékbe, keresztbe teszi lábait, hátradől“ és úgy adja elő esetleges kérelmét, mert hiszen mit lehet kérni egy szegény püspöktől, aki abból él, amit híveitől kap ? Bókolás, hizelgés az amerikaiaknál nincsen, minek is ! Itt mindenki egyenlő , méltóságos, nagyságos úr nincs közöttünk. Püspökünk legjobb akarata mellett sem adhat nekünk valami kitüntetést. Ha püspöktől távozunk ebédre nem tartanak vissza — bucsúzásul: „God by, Bishop“ (­= „Isten önnel, Püspök“) mondunk, amire ő: „God by, Sir“ mond és vége minden etikettnek. Szép szokás itt, hogy a papság püspökével együtt minden évben 5—6 napi lelkigyakorlatokat tart, rendesen a tőlem nem messzi eső lorettói ferencrendi zárdában, ahol csak fráterek vannak, kik világi pap igazgatása alatt taníta­nak. Zárdájuk kétemeletes, vörös téglából épített ház­tömb, terjedelmes park közepén. Nagy jótevőjük Schwab Emil milliomos, aki itt született és 100.000 dollárnyi költségen (500.000 K) gyönyörű katholikus templomot épített itt. Ez évben a lelkigyakorlatokat egy pittsburgi passionista atya tartotta; jelen volt 128 pap, engem püs­pököm, mivel Budapesten voltam lelkigyakorlatokon a Jézus-Társaság vendégszerető házában (bárcsak minden pap legalább 10 évenkint egyszer oda mehetne!), föl­mentett és két ízben csak kikocsikáztam oda hivatalos teendőben és meg is gyóntam. Nemrég el lett határozva, hogy minden egyházmegyénkben plébános (rektor) évi fizetése 4500 korona, azonkívül pedig én még lótartás címén 1000 koronát kapok egész évre. Egyházmegyei gyűlést is tartottunk itt, sok üdvös reform lett behozva, sok jóravaló eszme megpendítve“. TANÜGY. A karácsony és a tudomány. Ugyan mi köze van a karácsonynak a tudomány­hoz ? Egyik másik szíves olvasóm talán ezt a kérdést fogja feltenni, a­midőn elolvassa a jelen cikk címét. A karácsony és a tudomány egymástól bizony eléggé távol álló fogalmak, melyek között alig lehetne feltalálni közös jegyeket, s mégis szoros kapcsolatban vannak egymással. . A karácsony a Megváltó születésének ünnepe. Kö­zönségesen a­ kisded Jézus látása fölött érzett örömünk teszi oly kedvessé ezt az ünnepet, magasabb értemé­­nyében azonban sokkal nagyobb az a lelki öröm, melyet akkor érzünk, ha meggondoljuk a Megváltó megjelené­sével a világnak meghozott nagy jótéteményt, a rabság­ban sintődő emberi szellemnek megadott felszabadítást, az értelem megvilágítását. Egyházunk teljes mélységében fogja fel az ünnep jelentőségét, a midőn a tropárban énekli, hogy „Születé­sed Krisztus Istenünk, az értelem világosságát deríté fel a világra, mert ekkor, kik csillagokat imádtak, csillagtól tanulták meg, hogy előtted, mint az igazság napja előtt leboruljanak és benned a mennyei napkeletet is­merjék föl.“ Itt van a tudomány kapcsolata a karácsonynyal. A csodás csillag, mely megjelent keleten és elve­zette a bölcseket az isteni kisdedhez, meghajta a tudo­mány zászlaját a Megváltó isteni bölcsesége előtt. Je­lezte azt, a­mit a kereszténységnek immár csaknem 2000 éves múltja igazol, hogy a tudomány minden pozitív eredménye elismeri a betlehemi kisded által a földre ho­zott mennyei tanítást. Azok a keleti bölcsek, a­kik a csodás csillag út­ját követték, a lélek azon természetes vágya által ve­zéreltetve indultak a csillag után, mely minket folyton az igazság keresésére ösztönöz. Az emberi lélek termé­szeténél fogva keresztény, mondja a tudós, vagyis az emberi lelket csak a keresztény igazság képes kielégíteni, a tudományt a pozitív eredményekhez csak a keresztény igazság szövetneke vezetheti el. Maga a csillagászat is, melylyel azok a keleti böl­csek különösen foglalkoztak, a léleknek a vallás igaz­sága iránti vágyából származott, ezért is kezdődött az a csillagimádással. Voltaképen azonban az ember akkor is az igazságot kereste és a csillag vezette az embert az igazság forrásához, a betlehemi kisdedhez. Krisztus születése után látta meg voltaképen­ az ember a maga rendeltetését; meglátta értelmének erejét, megértette, mily irányban lehet célt érnie, s ezáltal meg­nyílt a művelődésnek, a civilizációnak csalhatatlan útja. Az emberiség művelődéstörténete mindig igazolta ezt. A tudomány, a művészet a szépnek, a jónak, az igaznak azt a meghatározását fejlesztette ki, melyet a keresztény morál tanít. Az bölcselkedésnek sokféle pró­bálkozása voltt, melyekről a könnyen hivő s felületes itéletű emberek talán azt hirdették, hogy no már most vége a keresztény igazságnak, de az ilyen elméletek sorban temették el egymást, azok legtöbb esetben még szerzőjüket sem élték túl. Hogy legújabb példát mond­jak, a­ minap elhunyt angol bölcsész Spencer Herbert nekrológjában mindenütt megtaláljuk, hogy materialiszti­­kus philosophiája már akkor meg volt döntve, és el is­­vesztette azt az ingert, melyet kezdetben az újdonság jellegénél fogva az egész világon felköltött, a midőn synthetikai bölcsészetének utolsó kötetei megjelentek. A mi legtávolabb esik érzékeink köréből, t. i. a lélek elvont világa és a világűr, az égi testek tá­voli országa, veszi igénybe leginkább a Krisztus által lehozott világosság támogatását. E téreken e világosság nélkül az emberi elme fel­tétlenül a sötétben marad és maradt és e tudományok pozitív eredményei leginkább igazolják azt, hogy Krisztus előtt meghódolt minden, meghódolt a természet, meg­hódolt a tudomány. Lelkünkben megvan a vágyódás a végtelen iránt s egyúttal a boldogság után. Vegyük sorra a szellemi látás különféle távcsöveit, egyetlen egy sem fog oly szép perspektívát elébünk tárni, mint a keresztény igazság távcsöve. Ez által bepillantunk a végtelenbe, s magunk elé varázsoljuk a vágyódásunkba beoltott boldogságot. Ha tehát terjesztjük a felvilágosodást, a tudományt, akkor terjeszszük azt a maga tisztaságában, a Krisztus által meghozott fény megvilágításában. Csak a keresztény tudományt, a keresztény civili­zációt terjeszszük. Ha tanítjuk a népet, tanítsuk meg első­sorban arra, hogy hol keresse az igazságot, tanítsuk meg arra, hogy a tudomány mezején is nő burján, melyet kell tudnia felismerni és vagy kigyomlálni vagy legalább el­kerülni. Tanítsuk meg a népet különösen a napjainkban felburjánzó veszélyes elméletek elleni védekezésre, hogy ne váljék oly könnyen az a szegény jámbor nép, a kü­lönféle földosztó, hitet gúnyoló stb. álpróféták megté­vesztésének áldozatává. A karácsony tehát nemcsak a szeretet ünnepe, ha­nem az igazságé, ünnepe a tudomány, a civilizáció igaz­ságának, emléknapja az „ Igazság napja« megjelené­sének. Méltán énekli tehát az egyház, hogy „Velünk az Isten, értsétek meg nemzetek.“ Velünk az Isten ! Volosin Ágoston: TANÜGYI HÍREK. Ne feledkezzünk meg az „Erzsébet-leányárva­­házról.“

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék