Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1904-01-03 / 1. szám

B) — Nemde, kedves barátom velem jösz ?! — kérdé szinte izgatottan — kisasszony, mi édes atyja bajtársai voltunk, kérem vezessen hozzá, meg akarjuk látogatni. Kérem adja ide összes virágait, megveszem az egész kosarat, aztán menjünk. A leány egy pillanatig úgy nézett ránk, mintha álmodott volna. És aztán mindhárman kocsiba ültünk, majd egy palota előtt álltunk meg. S nekem a dolog kissé gyanús kezdett lenni: a palotát a virágárus leány­nyal összeegyeztetni nem bírtam, de a magyarázatot mi hamar megkaptam. Müller Theostratus a pompás palo­tában­­ házmester volt. A szegény leány látható za­varral vezetett a palota pincelakásába s a mint a lakó­szoba ajtaját kinyitotta előttünk, egy másodperc alatt megértettük volt őrnagyunk erkölcsi és anyagi nyomorát. Müller eleinte azt hitte, hogy hitelezői keresték föl s na­gyon barátságtalanul fogadott s ahhoz éreztük, hogy az alkoholban keresett feledést. — Őrnagy úr félreismer bennünket —­ szólalt meg Adolf — mi régi bajtársai vagyunk, kedves leánya ho­zott önhöz s nézze, azért jöttünk, hogy segítségére le­hessünk, pl. egy kölcsönnel, én gazdag ember vagyok, a színpad sokat jövedelmez nekem. Müller néhány percig szinte értelmetlenül nézett ránk, végre mondá:­­— Ah, igen. . . . Most már emlékszem. . . . Szent Isten! Egykor azt mondta nékem, hogy" tőlem semmi szívességet, semmi kegyet el nem fogad és. . . És ma segédkezet nyújt nékem. . . Ez az én büntetésem. . . Hogy fogadjam el? A kérdé­s arcát kezeibe temetve görcsösen zokogni kezdett. — Őrnagy úr, bocsásson ma meg nékem, hogy akkor önnel szemben illedelmetlenül viselkedtem, ment­ségem, fiatalságom, mely még nagyon emlékeztetett a verebek sárga csőrü korára. Bocsásson meg és fogadja el kölcsönömet, egyszer majd visszafizeti. —­ Uram­­— kezdett Müller megindult hangon be­szélni, ön saját maga ellen fordítja az én fegyveremet — köszönöm. És . . . És leányom miatt nagylelkű aján­latát elfogadom. Csakhogy rajtam nehéz már segíteni, nekem igen nagy összegre lenne szükségem, hogy újra talpra állhassak. Tízezer márka. . . Igen nagy összeg. . . Ebben a házban mint házmestert alkalmaztak s senki sem sejti, hogy egykor jobb napokat éltem. Adolf kivette tárcáját s egy csomó bankjegyet vett ki belőle. — íme egyelőre 4000 márka s a többi felől majd máskor beszélünk. És most áldja meg az Isten őrnagy ur! Kérem ne hálálkodjék ! Müller szótlanul állott s kezében a 4000 márka láthatóan reszketett. Adolf s én sietve hagytuk el Mü­llerék szobáját, mikor ki akartunk a lépcsőházba lépni, a leány elénk került s Adolf kezét megragadva, alig hallhatóan mondá :­­— Uram engedje meg, hogy megcsókoljam .—­­megmentette atyámat! Csak igy fejezhetem ki köszö­­netemet. Adolf lehajlott s a leány homlokon csókolta. — Ezt csak igy viszonozhatom —- mondá s a leány kezét ajkaihoz emelte - van egy tervem kedves kisasszony — folytatá, miután a leány kezét megcsó­kolta és elengedte: — egy hét múlva karácsony este, kérem készítsen akkorára egy szép karácsonyfát s lásson mindkettőnket szívesen vacsorára — eljöhetünk? De ki­kötöm, hogy theánál egyéb italnak az asztalra kerülnie nem szabad. A leány elpirult s atyját mentegetve mondá: - Ne féljenek, uraim, atyám nem részeges ember, ha ivott, csak azért tette, hogy nyomasztó helyzetét el­felejtse. Én is csak azért megyek virágot árulni, hogy segítsek gondjain . . . — Ezentúl nem fog virágot árulni, ha tervem, me­lyet karácsony este nyélbe akarok ütni, sikerül, édes atyja uj életet kezdhet. Isten vele, kedves kisasszony ! — búcsúzott el Adolf sietve a szép leánytól s a pompás palotát, melyben nyomort láttunk s a melyben Adolf mint bőkezű Jézuska jelent meg, elhagytuk. — De hol fogod a 6000 márkát venni ? — Kérdem kint az utcán s szinte aggódni kezdtem, hogy szavát nem fogja megtarthatni, vagy ha megtartja, magát fogja adóssággal megterhelni. — A berliniektől fogom azt az összeget kiénekelni, kedves barátom. Egy koncert jótékony célra — és meg lesz! Ismerem én a berlini közönséget, ad az, ha az ember ének, vagy hegedű szóval szivéhez fordul. És úgy is volt. A Matiné fényesen sikerült s a hatezer márka csakugyan begyűlt. Karácsonyestén mindketten benyitottunk Mü­llerék lakásába. A szoba közepén fehér térítővel beterített asz­talon almával és aranyozott dióval teleaggatott fényes karácsonyfa állott. A mint benyitottunk, Müller Theost­ratus fölemelkedett s elénk sietett, de úgy tett, mintha jövetelünk meglepte volna. Rendesen, tisztán volt felöl­tözve s az alkohol szagát nem éreztük rajta. — Jó estét kívánok, kedves őrnagy úr, de boldog ünnepeket is ! — üdvözölte Adolf s kezét melegen meg­rázta. — Ha szívesen lát, az estét itt töltjük. — Ber­linben mindketten idegenek vagyunk s a karácsonyeste csak úgy szép, ha családi körben tölthetjük. — Köszönöm uraim, hogy látogatásukkal megtisz­teltek. — Ön uram — fordult Adolfhoz — megmen­tette becsületemet s azzal együtt életemet, köszönöm még egyszer, köszönöm egész lelkemből! Hitelezőimmel az egyezkedés valószínűleg sikerülni fog. . . — Sikerüljön határozottan, őrnagy uram! íme itt van, a még hiányzó összeg s kérem ne hálálkodjék, ezt az összeget kerek egy óra alatt játszva énekeltem be s ebből láthatja, hogy nálam a pénzszerzés játék­számba megy. S ez nem is kölcsön, de az előbbi sem az, az egész összeget kedves leányának hozományul adom — ilyen öreg úrtól, nemde elfogadhatja ? - kérem tegye meg s tegyen ma este, az év legszebb estéjén boldoggá. Müller Theostratus nyakába borult Adolfnak s újra zokogni kezdett, majd, egy pohárt ragadott meg s komikusan, sírva és nevetve kommandirozott: - Fegyverrel előre! A régi barátság éljen! — mondá s mindhárman kocintottunk. A leány már előre megtöltötte a poharakat csillogó borral. Valami két óra hosszast maradtunk Mülleréknél s kedves barátaim, én annak az estének boldogságát soha sem fogom elfelejteni s ilyenkor, karácsony táján mindig eszembe jut, csak is szegény, megboldogult barátom tragikus halála zavarja életemnek legszebb karácsonyi emlékét. Szegény Adolf egy­ héttel későbben hajóra szállt, hogy New-Yorkba menjen s a hajó útközben törést szen­vedett — az összes utasok elvesztek s igy szegény ba­rátom is. De azt hiszem, hogy élete utolsó karácsony estéjének emléke, áldásként kisérte át az örökké­valóság kapuján. Németből: Balogh Irma.­­ Betlehem környéke. (Szt-------) Betlehem! Óh de felséges hely ! Valóban kedves és kies fekvésű. Költői ihlettségre volna szükségem, hogy azt méltóan ecsetelni tudjam. Oly igazán megfe­lel a gyermeki fantáziával róla alkotott vonzó képnek. Üdvösségünk eme kiinduló pontját, hogy úgy mond­jam alpháját — már annyian s oly vonzóan írták le, hogy én azt ez időszerűit mellőzöm. Legfeljebb meg­említem, hogy a Hebronba vezető úton a szent város­tól délnyugatra mintegy 7—8 kilométernyire fekszik festői képet tárva a zarándok elé. S azért csak a környékét akarom jelenleg vázolni eme után, mely igen gazdag biblikus reminiszcenciákban, úgy, hogy az egyes helyek a biblia topografikus leírá­sának teljesen megfelelnek. Sőt igen kedves legendák is fűződnek hozzá. Ha kilépünk a szent város nyugati falán az úgy­nevezett jeppei (jaffai) vagy betlehemi kapun át s az itt uralkodó mozgalmas életen keresztül törjük magun­kat (e helyütt már Salamon korában élénk kereskedés folyt) a Hebronba vezető kocsiúton találjuk magunkat. Ez t. i. egyetlen kényelmes s legrégibb útja Palesz­tinának. Ez a Hinnom vagy Gehenna-völgyén keresztül vive s a Gonosztanács hegyét balra hagyva mindenek­előtt a Refáim vagy terebint-völgybe juttat minket. Itt a bibliai leírás szerint hajdan tömérdek sok te­­rebintfa volt s innét vette nevét is. E völgy több háború színhelye vola, így Dávid király kétszer hadakozott e tájon a filiszteusokkal. Nem­különben Saul is. E vidéken óriási embereket láttak Mózes előhír­nökei, kik is ekkép­referáltak be küldetésük felől: „A nép, melyet láttunk, szálas termetű.“ Miért is Gigánsok vagy Gigások völgyének is hivatik. Kiemelkedve e völgyből balra egy romot pillantunk meg, mely a hagyomány szerint az Isten hordozó Si­mon házának maradványát képezi. Ugyanez irányban kissé távolabb egy borsóhoz hasonló apró gömbölyű kövecskékkel borított terület öt­­lik a szemünkbe. A néphagyomány szerint az Üdvözítő egy ízben erre keresztül utazván az ott foglalkozó földmivesektől — kik történetesen épen borsót vetettek — azt kérdé, hogy mit vetnek ? Kik is azt felelék: követ. Mire a jó Jézus rámondá : »a ki követ vet, követ is arasson« — igy büntetvén meg még az ártatlan hazugságot is. S azóta mindig láthatók e területen a borsószerü kövecskék, melyekből majd minden zarándok visz egy­két darabkát emlékül. Tovább haladva az úttól jobra a keleti bölcsek kút­ját mutatja a hagyomány. Hol is eme bölcsek előtt ismét feltűnt a rendkívüli csillag, mely őket Betlehembe az Üdvözítő születési barlangjához vezette s hol egy kis pihenőt tartottak. Az­­úttól kissé lejebb egy megvénhedt terebintfa vehető észre, mely a nép szájhagyománya szerint a hold. Szűz pihenő helyéül szolgált egyszeri keresztül utaz­­tában. Az arabok nagy kegyelettel vannak e koros fa iránt. Állítólag látták, hogy lángolt s nem égett el. Ugyancsak az Isten-anya egykori pihenő helyé­nek tartják a még távolabb látható nagy kivájt követ. Mindezekre a nép kegyeletes tisztelettel tekint. Majd Szent Illés próféta dombjára érünk. Balra az úttól egy szép magaslaton terül el az erődhöz ha­sonló görög monostor, mely Sz. Illés rejtekhelyéül szol­gáló sziklabarlang fölé épült, hová a gonosz és ármá­­nyos Jezabel királyné bosszúja elő­ menekült. Jobb oldalt pedig egy terjedelmes homorú követ fedezünk fel, melyen a sz. próféta üdülni szokott. Me­lyen tehát a zarándok is kegyeletből egy kissé lete­lepszik. Ugyanez irányban (jobboldalt) távolabb Habakuk embertársa segítségének kincseire; saját felebarátjának — még ha szegény is volt társaságát megszokta, benne az embert megkedvelte: a vallási ihlet világa föltárult. Ebben a világban a felebaráti szeretet szálai jobban és jobban kötötték össze embertársainak soka­ságával, akkor a maga tisztaságában egy újabb haladás, egy újabb fejlődés parányi tőkéjét lerakta, a mely ka­matok kamatjával fizetvén a hosszú századok ideje alatt értékes kincsesé, a keresztény műveltség tárnájává ki­­szélesedett. Minden emberöltő hozzájárult a tőke szapo­­poritásához; egyik nemzedék a másiknak vállain emel­kedett magasabbra s fokról-fokra emelte e műveltség kiterjedt arányait. E változás után a társas együttélés, a társas mun­kálkodás, a jók között a társas érzelmek mezői kiszé­lesedtek; kigyult a nemesebb családi tűzhely melengető lángja, az ember lelkében a szelidebb érzések gyökerei megsokasodtak, mind e változásért hálától áradozó szívvel, áhitattól dobogó kebellel a magasban lakó örök Eszmének hódolt alázattal az első keresztények százez­reinek szeretettől izzó lelke. Még ezután is az erősebb izgalom nélkül élt az erő jogával; a gyengébb sorsa még jó ideig a szolgaság járma volt, de a felebaráti szeretet melege hová­tovább több és nagyobb területet töltött be.% * * Nézzük most közelebbről: miben is nyilvánul az igazi keresztény felebaráti szeretete? Egy-egy család sem lehet el a tagjai között meg­nyilatkozó közös érzés, kölcsönös megértés, egy közös célra irányuló törekvés nélkül; ha pedig az egyházakat hasonlatkép nagyon helyesen anyáknak nevezik, akkor a híveknek, miként a család gyermekeinek egymással szemben bizonyos kötelmeik vannak, melyek hű telje­sítését a keresztényi felebaráti szeretet irányozza Gyönyörűen példázza az igazi felebarát érzéseit Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló parabolája. Ebből a vidító és erősítő példázatból látjuk, hogy Jézus nem a fásult zsidó papban, sem a jég­hideg templom szolgában az az a levitában, de az irgalmas szamaritá­nusban látta az igazi felebarát alakját. Minden jó ember, de csakis jó lélek gyakorolhatja igazán a felebaráti szeretet kötelmeit. A legfőbb elv, hogy az igazság útjáról le ne térjünk se pajtásság, se barátság címén. Az igazság és a szeretet a Terem­tőnek világokat szabályozó ereje. Le nem térve tehát az igazság útjáról, szentebbnek tartva az igaz ügyet mindennél — az igazi felebarát lelki fájdalmat nem okoz másnak; lelki béké­jében az egyensúlyt senkinél sem zavarja meg; ember­társának igaz érdemeivel szemben nem szövetkezik az irigység sötét szellemével; kerüli a kevélységet, dölyföt, a hizelkedést, az őszinteség hiányát, a valótlanságot, a rágalmat, az ok nélküli gyűlölet csábító ördögét. Meg­van azonban az igazi felebarátban a kölcsönös támoga­tás készsége, a részvét, a szánalom, az érdem megbe­csülése, a nyíltszívűség, a méltányosság, a türelem s főkép az igazság érzet. »Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből; fe­lebarátodat pedig mint tenmagadat.« Igaz felebarát csak a jó, de az igazért küzdő ember lehet, máskülönben az álnokság, a hamisság, a külszín, az alattomosság volna a legfőbb földi erény. A keresztény charitás odáig nem mehet, hogy azt, a­ki az erkölcs oszlopait döntögeti, azt helyezze a tiszta lelkűek, a becsülést érdemlők elébe. Krisztus urunk a szent ügygyel kufárkodók, a gonoszok és farizeusok fö­lött megsuhogtatta kötélből font ostorát. Csak a jók között, az igazak körében lehet a fe­­lebaráti­­szeretet Jézus szivének angyali érzése, mely a tisztaság forrásából csörgedez; csak igy lehet a feleba­ráti szeretet Isten jobbjának áldása, mely nemes voná­saival az örök igazság eszméje felé irányozza hajla­mainkat. Miként az égi testek összetartásának egyik köteléke a kölcsönös vonzalom, úgy ez az érintett felebaráti szeretet a kölcsönös bizalomnak, a kölcsönös támoga­tásnak, a kölcsönös jóra munkálásnak gyermeke. A felebaráti szeretetnek főkép jó cselekedetekben kell nyilvánulnia és semmikép sem a puszta szóban, avagy üres kifejezésben. Mily helyesen igazit útba a szeretet apostola szt. János, kinek intelme szerint: »Ne szeressünk csak szó­val, se nyelvvel, hanem jó cselekedettel és igazsággal.« Csakhogy az ily felebaráti szeretet nem egyszer önfelál­dozással, sokszor lemondással jár. De ki akar a m­ai erősen anyagias korban lemon­dani, avagy önmagát feláldozni? Hol keressük az ily embert? Hol találjuk meg az ily lelkeket? A jóságos Isten mérges növények mellett haszno­sakat is termel; ily emberek, ily lelkek is akadnak, a­kik, ha kell önkáruk nélkül le is tudnak mondani, fel is tudják magukat áldozni. S az ily lelkek földi bére, földi jutalma ugyan mi? A lelkeiken ütött sebek hir­detik, hogy a hálát ne a földön keressék, mert az em­ber Plutarchos szerint igen sokszor a legvérengzőbb állat ha szenvedélyeiben elmerül. Ez volt a sorsa a kath. hittérítőknek, az igazság és az örök eszme magvetőinek a kereszténység első századaiban. Ezek a hittérítők idegen földön, vad népek között Krisztus — tehát az igazság tanait hirdették­ — végig hordozták kezükben a keresztet, lángoló lelkekben az örök élet kenyerét. Ezek az erős szándékú, erős szívü emberek, erős akaratú férfiak a szegény, bűnös, tudatlan és elvadult embertársaik iránt eltelve jósággal, áthatva a felebaráti szeretet isteni hevével lemondottak mindenről, a­mit a GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1904. január hó 3.

Next