Görög katholikus szemle, 1904. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1904-01-03 / 1. szám
B) — Nemde, kedves barátom velem jösz ?! — kérdé szinte izgatottan — kisasszony, mi édes atyja bajtársai voltunk, kérem vezessen hozzá, meg akarjuk látogatni. Kérem adja ide összes virágait, megveszem az egész kosarat, aztán menjünk. A leány egy pillanatig úgy nézett ránk, mintha álmodott volna. És aztán mindhárman kocsiba ültünk, majd egy palota előtt álltunk meg. S nekem a dolog kissé gyanús kezdett lenni: a palotát a virágárus leánynyal összeegyeztetni nem bírtam, de a magyarázatot mi hamar megkaptam. Müller Theostratus a pompás palotában házmester volt. A szegény leány látható zavarral vezetett a palota pincelakásába s a mint a lakószoba ajtaját kinyitotta előttünk, egy másodperc alatt megértettük volt őrnagyunk erkölcsi és anyagi nyomorát. Müller eleinte azt hitte, hogy hitelezői keresték föl s nagyon barátságtalanul fogadott s ahhoz éreztük, hogy az alkoholban keresett feledést. — Őrnagy úr félreismer bennünket — szólalt meg Adolf — mi régi bajtársai vagyunk, kedves leánya hozott önhöz s nézze, azért jöttünk, hogy segítségére lehessünk, pl. egy kölcsönnel, én gazdag ember vagyok, a színpad sokat jövedelmez nekem. Müller néhány percig szinte értelmetlenül nézett ránk, végre mondá:— Ah, igen. . . . Most már emlékszem. . . . Szent Isten! Egykor azt mondta nékem, hogy" tőlem semmi szívességet, semmi kegyet el nem fogad és. . . És ma segédkezet nyújt nékem. . . Ez az én büntetésem. . . Hogy fogadjam el? A kérdés arcát kezeibe temetve görcsösen zokogni kezdett. — Őrnagy úr, bocsásson ma meg nékem, hogy akkor önnel szemben illedelmetlenül viselkedtem, mentségem, fiatalságom, mely még nagyon emlékeztetett a verebek sárga csőrü korára. Bocsásson meg és fogadja el kölcsönömet, egyszer majd visszafizeti. — Uram— kezdett Müller megindult hangon beszélni, ön saját maga ellen fordítja az én fegyveremet — köszönöm. És . . . És leányom miatt nagylelkű ajánlatát elfogadom. Csakhogy rajtam nehéz már segíteni, nekem igen nagy összegre lenne szükségem, hogy újra talpra állhassak. Tízezer márka. . . Igen nagy összeg. . . Ebben a házban mint házmestert alkalmaztak s senki sem sejti, hogy egykor jobb napokat éltem. Adolf kivette tárcáját s egy csomó bankjegyet vett ki belőle. — íme egyelőre 4000 márka s a többi felől majd máskor beszélünk. És most áldja meg az Isten őrnagy ur! Kérem ne hálálkodjék ! Müller szótlanul állott s kezében a 4000 márka láthatóan reszketett. Adolf s én sietve hagytuk el Müllerék szobáját, mikor ki akartunk a lépcsőházba lépni, a leány elénk került s Adolf kezét megragadva, alig hallhatóan mondá :— Uram engedje meg, hogy megcsókoljam .—megmentette atyámat! Csak igy fejezhetem ki köszönetemet. Adolf lehajlott s a leány homlokon csókolta. — Ezt csak igy viszonozhatom —- mondá s a leány kezét ajkaihoz emelte - van egy tervem kedves kisasszony — folytatá, miután a leány kezét megcsókolta és elengedte: — egy hét múlva karácsony este, kérem készítsen akkorára egy szép karácsonyfát s lásson mindkettőnket szívesen vacsorára — eljöhetünk? De kikötöm, hogy theánál egyéb italnak az asztalra kerülnie nem szabad. A leány elpirult s atyját mentegetve mondá: - Ne féljenek, uraim, atyám nem részeges ember, ha ivott, csak azért tette, hogy nyomasztó helyzetét elfelejtse. Én is csak azért megyek virágot árulni, hogy segítsek gondjain . . . — Ezentúl nem fog virágot árulni, ha tervem, melyet karácsony este nyélbe akarok ütni, sikerül, édes atyja uj életet kezdhet. Isten vele, kedves kisasszony ! — búcsúzott el Adolf sietve a szép leánytól s a pompás palotát, melyben nyomort láttunk s a melyben Adolf mint bőkezű Jézuska jelent meg, elhagytuk. — De hol fogod a 6000 márkát venni ? — Kérdem kint az utcán s szinte aggódni kezdtem, hogy szavát nem fogja megtarthatni, vagy ha megtartja, magát fogja adóssággal megterhelni. — A berliniektől fogom azt az összeget kiénekelni, kedves barátom. Egy koncert jótékony célra — és meg lesz! Ismerem én a berlini közönséget, ad az, ha az ember ének, vagy hegedű szóval szivéhez fordul. És úgy is volt. A Matiné fényesen sikerült s a hatezer márka csakugyan begyűlt. Karácsonyestén mindketten benyitottunk Müllerék lakásába. A szoba közepén fehér térítővel beterített asztalon almával és aranyozott dióval teleaggatott fényes karácsonyfa állott. A mint benyitottunk, Müller Theostratus fölemelkedett s elénk sietett, de úgy tett, mintha jövetelünk meglepte volna. Rendesen, tisztán volt felöltözve s az alkohol szagát nem éreztük rajta. — Jó estét kívánok, kedves őrnagy úr, de boldog ünnepeket is ! — üdvözölte Adolf s kezét melegen megrázta. — Ha szívesen lát, az estét itt töltjük. — Berlinben mindketten idegenek vagyunk s a karácsonyeste csak úgy szép, ha családi körben tölthetjük. — Köszönöm uraim, hogy látogatásukkal megtiszteltek. — Ön uram — fordult Adolfhoz — megmentette becsületemet s azzal együtt életemet, köszönöm még egyszer, köszönöm egész lelkemből! Hitelezőimmel az egyezkedés valószínűleg sikerülni fog. . . — Sikerüljön határozottan, őrnagy uram! íme itt van, a még hiányzó összeg s kérem ne hálálkodjék, ezt az összeget kerek egy óra alatt játszva énekeltem be s ebből láthatja, hogy nálam a pénzszerzés játékszámba megy. S ez nem is kölcsön, de az előbbi sem az, az egész összeget kedves leányának hozományul adom — ilyen öreg úrtól, nemde elfogadhatja ? - kérem tegye meg s tegyen ma este, az év legszebb estéjén boldoggá. Müller Theostratus nyakába borult Adolfnak s újra zokogni kezdett, majd, egy pohárt ragadott meg s komikusan, sírva és nevetve kommandirozott: - Fegyverrel előre! A régi barátság éljen! — mondá s mindhárman kocintottunk. A leány már előre megtöltötte a poharakat csillogó borral. Valami két óra hosszast maradtunk Mülleréknél s kedves barátaim, én annak az estének boldogságát soha sem fogom elfelejteni s ilyenkor, karácsony táján mindig eszembe jut, csak is szegény, megboldogult barátom tragikus halála zavarja életemnek legszebb karácsonyi emlékét. Szegény Adolf egy héttel későbben hajóra szállt, hogy New-Yorkba menjen s a hajó útközben törést szenvedett — az összes utasok elvesztek s igy szegény barátom is. De azt hiszem, hogy élete utolsó karácsony estéjének emléke, áldásként kisérte át az örökkévalóság kapuján. Németből: Balogh Irma. Betlehem környéke. (Szt-------) Betlehem! Óh de felséges hely ! Valóban kedves és kies fekvésű. Költői ihlettségre volna szükségem, hogy azt méltóan ecsetelni tudjam. Oly igazán megfelel a gyermeki fantáziával róla alkotott vonzó képnek. Üdvösségünk eme kiinduló pontját, hogy úgy mondjam alpháját — már annyian s oly vonzóan írták le, hogy én azt ez időszerűit mellőzöm. Legfeljebb megemlítem, hogy a Hebronba vezető úton a szent várostól délnyugatra mintegy 7—8 kilométernyire fekszik festői képet tárva a zarándok elé. S azért csak a környékét akarom jelenleg vázolni eme után, mely igen gazdag biblikus reminiszcenciákban, úgy, hogy az egyes helyek a biblia topografikus leírásának teljesen megfelelnek. Sőt igen kedves legendák is fűződnek hozzá. Ha kilépünk a szent város nyugati falán az úgynevezett jeppei (jaffai) vagy betlehemi kapun át s az itt uralkodó mozgalmas életen keresztül törjük magunkat (e helyütt már Salamon korában élénk kereskedés folyt) a Hebronba vezető kocsiúton találjuk magunkat. Ez t. i. egyetlen kényelmes s legrégibb útja Palesztinának. Ez a Hinnom vagy Gehenna-völgyén keresztül vive s a Gonosztanács hegyét balra hagyva mindenekelőtt a Refáim vagy terebint-völgybe juttat minket. Itt a bibliai leírás szerint hajdan tömérdek sok terebintfa volt s innét vette nevét is. E völgy több háború színhelye vola, így Dávid király kétszer hadakozott e tájon a filiszteusokkal. Nemkülönben Saul is. E vidéken óriási embereket láttak Mózes előhírnökei, kik is ekképreferáltak be küldetésük felől: „A nép, melyet láttunk, szálas termetű.“ Miért is Gigánsok vagy Gigások völgyének is hivatik. Kiemelkedve e völgyből balra egy romot pillantunk meg, mely a hagyomány szerint az Isten hordozó Simon házának maradványát képezi. Ugyanez irányban kissé távolabb egy borsóhoz hasonló apró gömbölyű kövecskékkel borított terület ötlik a szemünkbe. A néphagyomány szerint az Üdvözítő egy ízben erre keresztül utazván az ott foglalkozó földmivesektől — kik történetesen épen borsót vetettek — azt kérdé, hogy mit vetnek ? Kik is azt felelék: követ. Mire a jó Jézus rámondá : »a ki követ vet, követ is arasson« — igy büntetvén meg még az ártatlan hazugságot is. S azóta mindig láthatók e területen a borsószerü kövecskék, melyekből majd minden zarándok visz egykét darabkát emlékül. Tovább haladva az úttól jobra a keleti bölcsek kútját mutatja a hagyomány. Hol is eme bölcsek előtt ismét feltűnt a rendkívüli csillag, mely őket Betlehembe az Üdvözítő születési barlangjához vezette s hol egy kis pihenőt tartottak. Azúttól kissé lejebb egy megvénhedt terebintfa vehető észre, mely a nép szájhagyománya szerint a hold. Szűz pihenő helyéül szolgált egyszeri keresztül utaztában. Az arabok nagy kegyelettel vannak e koros fa iránt. Állítólag látták, hogy lángolt s nem égett el. Ugyancsak az Isten-anya egykori pihenő helyének tartják a még távolabb látható nagy kivájt követ. Mindezekre a nép kegyeletes tisztelettel tekint. Majd Szent Illés próféta dombjára érünk. Balra az úttól egy szép magaslaton terül el az erődhöz hasonló görög monostor, mely Sz. Illés rejtekhelyéül szolgáló sziklabarlang fölé épült, hová a gonosz és ármányos Jezabel királyné bosszúja elő menekült. Jobb oldalt pedig egy terjedelmes homorú követ fedezünk fel, melyen a sz. próféta üdülni szokott. Melyen tehát a zarándok is kegyeletből egy kissé letelepszik. Ugyanez irányban (jobboldalt) távolabb Habakuk embertársa segítségének kincseire; saját felebarátjának — még ha szegény is volt társaságát megszokta, benne az embert megkedvelte: a vallási ihlet világa föltárult. Ebben a világban a felebaráti szeretet szálai jobban és jobban kötötték össze embertársainak sokaságával, akkor a maga tisztaságában egy újabb haladás, egy újabb fejlődés parányi tőkéjét lerakta, a mely kamatok kamatjával fizetvén a hosszú századok ideje alatt értékes kincsesé, a keresztény műveltség tárnájává kiszélesedett. Minden emberöltő hozzájárult a tőke szapoporitásához; egyik nemzedék a másiknak vállain emelkedett magasabbra s fokról-fokra emelte e műveltség kiterjedt arányait. E változás után a társas együttélés, a társas munkálkodás, a jók között a társas érzelmek mezői kiszélesedtek; kigyult a nemesebb családi tűzhely melengető lángja, az ember lelkében a szelidebb érzések gyökerei megsokasodtak, mind e változásért hálától áradozó szívvel, áhitattól dobogó kebellel a magasban lakó örök Eszmének hódolt alázattal az első keresztények százezreinek szeretettől izzó lelke. Még ezután is az erősebb izgalom nélkül élt az erő jogával; a gyengébb sorsa még jó ideig a szolgaság járma volt, de a felebaráti szeretet melege hovátovább több és nagyobb területet töltött be.% * * Nézzük most közelebbről: miben is nyilvánul az igazi keresztény felebaráti szeretete? Egy-egy család sem lehet el a tagjai között megnyilatkozó közös érzés, kölcsönös megértés, egy közös célra irányuló törekvés nélkül; ha pedig az egyházakat hasonlatkép nagyon helyesen anyáknak nevezik, akkor a híveknek, miként a család gyermekeinek egymással szemben bizonyos kötelmeik vannak, melyek hű teljesítését a keresztényi felebaráti szeretet irányozza Gyönyörűen példázza az igazi felebarát érzéseit Jézusnak az irgalmas szamaritánusról szóló parabolája. Ebből a vidító és erősítő példázatból látjuk, hogy Jézus nem a fásult zsidó papban, sem a jéghideg templom szolgában az az a levitában, de az irgalmas szamaritánusban látta az igazi felebarát alakját. Minden jó ember, de csakis jó lélek gyakorolhatja igazán a felebaráti szeretet kötelmeit. A legfőbb elv, hogy az igazság útjáról le ne térjünk se pajtásság, se barátság címén. Az igazság és a szeretet a Teremtőnek világokat szabályozó ereje. Le nem térve tehát az igazság útjáról, szentebbnek tartva az igaz ügyet mindennél — az igazi felebarát lelki fájdalmat nem okoz másnak; lelki békéjében az egyensúlyt senkinél sem zavarja meg; embertársának igaz érdemeivel szemben nem szövetkezik az irigység sötét szellemével; kerüli a kevélységet, dölyföt, a hizelkedést, az őszinteség hiányát, a valótlanságot, a rágalmat, az ok nélküli gyűlölet csábító ördögét. Megvan azonban az igazi felebarátban a kölcsönös támogatás készsége, a részvét, a szánalom, az érdem megbecsülése, a nyíltszívűség, a méltányosság, a türelem s főkép az igazság érzet. »Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szivedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből; felebarátodat pedig mint tenmagadat.« Igaz felebarát csak a jó, de az igazért küzdő ember lehet, máskülönben az álnokság, a hamisság, a külszín, az alattomosság volna a legfőbb földi erény. A keresztény charitás odáig nem mehet, hogy azt, aki az erkölcs oszlopait döntögeti, azt helyezze a tiszta lelkűek, a becsülést érdemlők elébe. Krisztus urunk a szent ügygyel kufárkodók, a gonoszok és farizeusok fölött megsuhogtatta kötélből font ostorát. Csak a jók között, az igazak körében lehet a felebarátiszeretet Jézus szivének angyali érzése, mely a tisztaság forrásából csörgedez; csak igy lehet a felebaráti szeretet Isten jobbjának áldása, mely nemes vonásaival az örök igazság eszméje felé irányozza hajlamainkat. Miként az égi testek összetartásának egyik köteléke a kölcsönös vonzalom, úgy ez az érintett felebaráti szeretet a kölcsönös bizalomnak, a kölcsönös támogatásnak, a kölcsönös jóra munkálásnak gyermeke. A felebaráti szeretetnek főkép jó cselekedetekben kell nyilvánulnia és semmikép sem a puszta szóban, avagy üres kifejezésben. Mily helyesen igazit útba a szeretet apostola szt. János, kinek intelme szerint: »Ne szeressünk csak szóval, se nyelvvel, hanem jó cselekedettel és igazsággal.« Csakhogy az ily felebaráti szeretet nem egyszer önfeláldozással, sokszor lemondással jár. De ki akar a mai erősen anyagias korban lemondani, avagy önmagát feláldozni? Hol keressük az ily embert? Hol találjuk meg az ily lelkeket? A jóságos Isten mérges növények mellett hasznosakat is termel; ily emberek, ily lelkek is akadnak, akik, ha kell önkáruk nélkül le is tudnak mondani, fel is tudják magukat áldozni. S az ily lelkek földi bére, földi jutalma ugyan mi? A lelkeiken ütött sebek hirdetik, hogy a hálát ne a földön keressék, mert az ember Plutarchos szerint igen sokszor a legvérengzőbb állat ha szenvedélyeiben elmerül. Ez volt a sorsa a kath. hittérítőknek, az igazság és az örök eszme magvetőinek a kereszténység első századaiban. Ezek a hittérítők idegen földön, vad népek között Krisztus — tehát az igazság tanait hirdették — végig hordozták kezükben a keresztet, lángoló lelkekben az örök élet kenyerét. Ezek az erős szándékú, erős szívü emberek, erős akaratú férfiak a szegény, bűnös, tudatlan és elvadult embertársaik iránt eltelve jósággal, áthatva a felebaráti szeretet isteni hevével lemondottak mindenről, amit a GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1904. január hó 3.