Görög katholikus szemle, 1904. július-december (5. évfolyam, 28-52. szám)
1904-07-10 / 28. szám
Ötödik évfolyam. Ungvár, 1904. julius hó 10. 28. szám. X B BIX § 1------------------------- 0) ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanitóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetmények s az előfizetési díjak a kiadóhivatal címére küldendők. J-----------------------------JL (g p------- ------------------I i SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, Káptalan-utca 8. sz. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Könyvnyomda Részvénytársaság" Ungvárt, (a várban.) IS ................................. r' Ssitsi WJK Régen volt. Az aratás idejét éljük, de az aratók viadala helyett keserű sóhaj üti meg fülemet: Hej, vége a régi jó időnek ! Régen volt az, mikor a termés egy évről a ládafiában, a másikról a veremben s a harmadikról a lábon volt. Ma az egyik esztendő termése adóba, a másiké a zsidóhoz, a harmadiké ismét a zsidóhoz megyen, a nép pedig kivándorol s ha haza jön, és egy pár hétig itthon, aztán újra visszamegy, mert földje nem tudja fizetni megélhetési költségeit. Sokszor ugyanazon a birtokon, melyen régente az volt a gazda, ma szegény ember, ki alig tud megélni. Igaz, hogy ma nagyobb a népesség, több a tudás, nagyobb, sokkal nagyobb a verseny, de az is igaz, hogy nem itt van a baj oka, hanem ott, hogy ma nagyobb az igény, több a fényűzési hajlam. Régen a szükségletet az ekeszarva, egy pár iparág, napi járóra levő bolt teljesen fedezte, ma a legutolsó faluban is van egy két kereskedős iparos, de azért nincs jólét, megelégedés, boldogság. Nincs, mert nincs egyszerűség. Több a gép, szaporodott a heverő ember, aki még hozzá régen elfelejtette azt a közmondást: »Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér«. Ma ritkaságszámba megy a címeres ökör, de nem egy faluban, felvidéki faluban is selyembe, bársonyba van öltözve az egész asszony népség. Ma egyesületeket kell már állítani a fényűzés meggátlására. Népkönyvtárak nincsenek, de azért az egész falu el van látva füzetekkel, melyek bőven terjesztik ama nemzetgazdasági elveket, melyekből csak a terjesztő kedves honpolgároknak van hasznuk. A kis falusi boltocska átalakult »vegyes kereskedéssé« s ostortól és kulimáztól kezdve egész a selyem viganóig kapható benne minden hitelbe is, melynek fejében ma a nép terhes robotba nem az úrhoz jár, hanem a zsidóhoz. A kis fa boltocska verandás kastélylyá alakult át, melynek tégláit nem egy kis parasztház árverési ára fizette ki. Régen a felvidéki embernél diófaágból öncsinálta pipaszár megtette a szolgálatot, ma a csutorás pipa sem elég, hiszen szivart a legutolsó faluban is kaphatni. De azért talán nagyobb a munkakedv, erősebb a keresletiszándék ? Két koronás napszám, koszt és két deci napi pálinka mellett alig tudott kapni aratókat egy állami kiküldött, a felvidéki vasútépítésnél mindenféle népség van, csak a mi népünkből nincs senki. A cél tehát el van érve. A nép teljesen be van hajtva azok ölébe, akiknél az igények a régiek, de a tulajdon nagyobb, akik aratnak vetés nélkül és a termést évről-évre elteszik nem vermekben, hanem raktárakban, nem ládafiában, hanem a szegény embereknél uzsora kamatra. És mi dolgozunk a nép javán és nem tudunk kellő eredményt fölmutatni. Nem tudjuk a nép bizalmát megnyerni, nem nem merünk érte szabadon síkra szállani, mert hát nálunk is régen volt, amikor via dal mellett arattunk, amikor a saját takarónkkal takaróztunk. Mi tehát a teendő? Elsősorban függetleníteni azokat, akik a nép vezetésére hivatottak. És ebből a szempontból nem tudom eléssé üdvözölni azt a törekvést, amely az egybér és a napszám megváltására irányul, továbbá ama törekvést, amely alapítványi pénztárunknál a papok és tanítók részére a személyi hitelt a váltórendszer behozatala által kiterjeszteni óhajtja. Nagyon lényeges ez a pont, de nem kevésbbé lényeges az is, hogy papságunk és tanítóságunk a régi jó elvek szerint legyen nevelve, hogy így maga is szóval és példával tudja hirdetni az egyszerűséget, irtani a fényűzési hajlamot. Akkor talán visszatér a régi jó idő, a munkakedv és megelégedés s újra felhangzik az aratók viadala. .. A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. Tűzben. Egy katonabarátom, aki csak néhány esztendővel ezelőtt halt meg Görögországban, elmondta egy alkalommal, hogyan folyt le az első ütközet, amelyben ő részt vett. Elbeszélése annyira megkopott, hogy emlékezetből leírom, amint itt következik. Szeptember 4-én este akadtam az ezredemre. Az ezredest sátrában találtam. Kissé nyersen fogadott. Mihelyt azonban elolvasta B. tábornok ajánlólevelét, azonnal földerült az arca s barátságosan kérdezősködött minden apró körülményeim felől. Bemutatott a kapitányomnak, a ki épen valami szemléről érkezett vissza. Ez a kapitány magas barna ember volt, visszataszító arccal. Közlegényből vitte föl a kapitányságig. Vállrojtját és a becsületrend keresztjét a csatamezőn szerezte. Rekedt, gyönge hangja csodálatos ellentétben volt gigászi termetével, erős, széles vállaival. Azt beszélték róla, hogy hangját egy golyó miatt vesztette el, mely a jénai csatában a testébe fúródott. Mikor meghallotta, hogy a fontainebleaui katonai intézetből jövök, összeráncolta a homlokát és csak ennyit mondott: — Az én hadnagyom tegnap meghalt. Megértettem, hogy mit akart mondani. Ön idejött, hogy pótolja az én hadnagyomat, de ön erre képtelen. Már az ajkamon lebegett, a csípős megjegyzés, melyet válaszképen akartam lenni, de aztán megfontoltam a dolgot és hallgattam. E pillanatban bukkant ki a hold a Ghevetino-erőd mögül, mely két ágyulövésnyire volt a sátortól. Vörös volt a fényes széles az udvara, mint ősszel rendesen, de ma különös nagynak látszott. Néhány perc múlva a hold sárga lapján feketén rajzolódtak ki az erőd körvonalai. Egy kitörő félben levő vulkán kupolájához hasonlított e kép. Egy öreg katona, aki közel állott hozzám, észrevette a hold különös színét. — Nagyon vörös — mondta — úgy látszik, sok vérbe fog kerülni ez az ördöngős erősség. Mindig babonás voltam. Ez a jóslat, különösen e pillanatban, mély hatást gyakorolt, reám. Lefeküdtem, de nem bírtam elaludni. Fölkeltem s föl és alá járkálva néztem azt a hosszú tűzvonalat, mely a Cheverinon túl fekvő hegyek szélein húzódott végig. Mikor már lehűtötte a véremet a friss éjjeli szellő, visszamentem a tűz mellé. Köpenyembe burkolóztam s lehunytam szemeimet, abban a reményben, hogy most már aludni fogok reggelig. De az álom elkerült. Gondolataim észrevétlenül borongós ködös tájakra vezetlek. Eszembe jutott, hogy e százezer ember között, akik most e síkon tanyáznak, egyetlen barátom sincsen. 11a sebet kapok, kórházba visznek s tudatlan sebészek gondjaira bíznak. Eszembe jutott midaz a sok rémes epizód, melyeket a könyvekben megírt csatákról olvastam. Szivem lázasan dobogott s én önkénytelenül szivem fölé toltam a tárcámat és a zsebkendőmet, mintha már védekezni akarnék a golyó ellen. Halálos bágyadtság fogott el s minden percben elszunyadtam, de egy sötét gondolat mindig fölriasztott szendergésemből. Mikor az ébresztőt fújták, én mélyen aludtam. Sorba állottunk. Felolvasták a neveinket, aztán a fegyvereket újra gúlába rakták. Minden jel arra mutatott, hogy nyugodt napunk lesz. Három óra körül egy hadsegéd parancsot hozott. Ismét fegyvert fogtunk, előcsatárláncaink elszéledtek a síkon s mi lassan követtük őket. Húsz perc múlva láttuk, hogy az oroszok összes előőrsei visszavonulnak az erődbe. Mindkét oldalunkon, jóval előttünk egy-egy üteg helyezkedett el s azonnal heves tüzeléshez látott, a melyet az ellenség erélyesen viszonzott s igy a Cheverinoerőd csakhamar sürü füstfellegekbe rejtőzött. Ezredünket egy kis terepemelkedés majdnem teljesen védte az oroszok tüzelése ellen. Golyóik, a melyekkel tüzéreinket vették célba, csak ritkán jutottak el hozzánk. Rendesen a talajba vágódtak s kavicscsal elegyes földdarabokat szórtak felénk. Mikor parancsot kaptunk az előrenyomulásra, kapitányom olyan figyelmes, fürkésző tekintetet vetett reám, hogy szükségesnek találtam a legnagyobb hidegvérűséggel kipödörni a bajuszomat. Különben is csupán attól féltem, hogy félénknek fognak tartani. Az ártalmatlan, céljukat tévesztett golyók csak megacélozták bátorságomat. Nem is gondoltam arra, hogy életveszedelemben forgok. Örültem, hogy olyan vidám és jókedvű vagyok s gyönyörűséggel gondoltam arra a pillanatra, amikor majd B. asszony szalonjában, párolgó tea mellett el fogom beszélhetni, miképen ment végbe Gheverino ostroma. Az ezredes ellovagolt századunk előtt és igy szólt hozzám: — Az ön első szereplése ugyancsak kemény próbára teszi a bátorságát. Én katonásan mosolyogtam s levertem kabátomról a port, melyet egy harminc lépésnyire lecsapódott golyó szórt reám. EGYHÁZ. Milyennek kell lenni az áldozópap belső és külső viselkedésének az egyházi szertartások végzése közben? írta és a szobránai egyházkerület 1901. évi tavaszi papi értekezletén felolvasta: Andrejczó János, hunkóczi lelkész. „Ne közelíts ide, old le a sarut lábadról, mert e hely, melyen atlasz, szent, föld.“ (Exod. 2. 3. 5.) E figyelmeztető szavakat intézte hajdan az Urallerób hegyen juhokat legeltető Mózeshez. Mózes ugyanis, minden magasabb érzelem nélkül nézte az önmagától meggyuladt, folyton lángoló, de mindemellett el nem égő csipkebokrot. Közelebb akart menni, de a bokorból hangzó szózat megállította : »Ne közelíts ide, old le a sarut lábadról, mert a hely, melyen állasz, szent föld.« És Mózes levetette saruját s csakis igy mert a bokorhoz lépni, mert ott az Ur állott. Ugyanezen szavak vannak intézve mindnyájunkhoz, valahányszor az Ur hajlékába, a templomba lépni szándékozunk; különösen pedig nekünk, az újszövetség papjainak szóknak ez igék, hogy mielőtt a szent hely, a templom küszöbét átlépnék, lélekben és gondolatban emelkedjünk Istenhez, »dobjuk le a föld saját lábainkról, vetkőzünk ki a bűnök szennyéből és tiszta szívvel szolgáljunk Istennek« megfelelvén az Úr kívánalmának: »A papok szentek legyenek Istenüknek és meg ne fertőztessék az () nevét.« (Móz. 3. 21. 6.)