Görög katholikus szemle, 1905. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1905-01-01 / 1. szám

f ' Of m Unvár, 1905. január hó I. l. szám. SZEESZTŐSIGI IRODA, Ungv Káptalin­ utca 8. sz. ^ADÓHIVATAL: A Unio Könyvnyomda öszmény társaság“ gyárt, (a várban.) Y ____ - | f' ^Hatodik évfolyam, T~---~ | [I ELŐFIZETÉSI ÁRAIJ Egész évre . i^r^»-^3 kor. Fél évre.................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanitóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetmények s az előfiztési díjak a kiadóhivatal címére küldendők. egyházi, T^ism­ürcGYK­ És sa^:d­a_i_,:m:i hetilap. ^ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. —M__________________________________________________,----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------­ Isten nevében, Jet számunkkal Isten nevében megkezd­­j­jük a pik hatodik évfolyamát. Ne adunk új programmot, elveinkben, tö­­­­rekések­ben maradunk a régiek, mert hisz el­­é­vül ma is az igazság utján haladni, törekvé­­s sür más egyházunk, hazánk és népünk javára doozn. De fejlődni kívánunk s a kor haladásától eszköz nem óhajtunk. Tu­uk azt azonban, hogy egyedül Istennel va fejldés. És éppen azért, a mint eddig is egyházunk, hank, lépünk érdekében fölemelt minden sza­vában egy pillanatra sem feledkeztünk meg a jóstenul, úgy most is, midőn egy uj évfolyam : m nyünk meg, legelső sorban Istenre gondo­la s­­cseitve szent nevét kérve­ kérjük : nagy , Injünk ki a kath. egyházat Nérók,­­ Saulok és­­ Jiások között is uralkodóvá tetteti, ki édes hánka annyi balszerencse és oly­­ sok viszály közt gy ezredéveit túl föntartottád, ki a népek m­ak­ói gondoskodói, ki kegyesen megengedted, fry lapunk dicsőitve szent nev­edet, küzdve az izságét, dolgozva a közjóért, elérje a hatodik _____me feledkezzél !meg ez uj esztt/n-Bnsen görög katholikus egyházunkról, ne ezzé meg édes hazánkról, terjeszd ki se- B­­­ezdet szegény népünk felé s ha már annyi­­t it­t,az hűségben tartottad meg édes ma­■ hazak iránt, engedd meg, hogy hazája ■c hűégét, szeretetét soha se veszítse el ! V­­i ad, hogy lapunk el nem tántorodva az I­kágtó, egyházunk és hazánk javára ez uj r­enderen is eredménynyel foglalkozhassék né­■ ik­egházi, tanügyi és társadalmi kérdéseivel! S hogy el minket esdve kérünk ! A nagyszerű kultúrák porladozó törmelékei azt hirdetik, hogy minden múlandó, csak az esz­mény él örökké, az eszmény —­ a mindenható Isten s minden népnek, minden intézménynek, ha élni akar, magába kell oltania a törekvést ez eszmény elérésére. Keresztény erkölcsök nélkül azonban ez eszményt elérni nem lehet. A nagy társadalom erkölcsi ország s igy azt első­sorban fenséges természetfölötti erők kormányozzák s ha ez erőkkel szemben megta­gadjuk az engedelmességet, a társadalomnak bo­­molnia kell. Ma általában a természetfölötti erők he­lyébe az áltudományt teszik s az engedelmesség helyébe az egyéni gőgöt tolják oda s ezzel a társadalmat és egyént függetleníteni iparkodnak az Istentől, függetleníteni a keresztény erkölcs­től nem gondolva azzal, hogy tulajdonképen ez a csirája annak a bomlásnak, mely ma minden vonalon észlelhető. Mert ha száműzzük az Istent, mi akkor az irányadó ? A szám, az erő és semmi más. Ha száműzzük az Istent, mi akkor az igaz­ság, mi a jog? Az igazság üres szó, melynek nincs értéke, a jog, nyers erő, mely korlátlanul rombolhat. Ha száműzzük az Istent, száműzzük a sze­­retetet, kitépjük magát a szívet. S ha nincs igazság, nincs jog, nincs szere­tet, hol az élet boldogsága, hol maga az élet? Azokat a természetfölötti erőket tehát, me­lyek az életnek igazságot, jogot, szeretetet ad­nak, figyelmen kívül hagynunk nem lehet, hisz ezek fentartó tényezői; a vallást, mely az emberi lélekbe e természetfölötti erők iránt az engedel­mességet beoltja, elhanyagolnunk nem szabad, mert hisz ezzel eszményt ad nekünk, Istenhez vezet. Gyakran találkozunk azonban emberekkel, a­kik vallásosaknak mondják magukat, de min­den tettükkel elárulják, hogy másnak a jogát csak annyiban ismerik, a­mennyiben az önző céljaikkal nem ellenkezik, az igazságot csak úgy fogadják el, hogy ha az akaratukkal azonos, a szeretetet csak arra valónak tartják, hogy hi­vatkozva reá követeljék, hogy hozzátartozó em­bertársaik megbámulják nagy tudományukat, rop­pant összeköttetéseiket, tenyerökön hordozzák­ őket és mindenképen tolják szekerüket. Az ilyen em­bereknél csak álarc a vallásosság, az ilyen em­bereknél a jó Isten helyét az én istene foglalta el s vele bevonult sziveikbe az eszmény nélküli­ség és csirába a bomlásra és bontásra való ön­tudatos és öntudatlan törekvésnek. Jó Istenem ! Ha volnának görög katholikus egyházunknak, tanügyünknek, társadalmunknak ilyen fiai, kérve-kérlek ez uj év hajnalán, oltsd sziveinkbe szent vallásod erkölcseit, mert külön­ben szétbom­lunk, mint szétbomlott erkölcs és Isten nélkül Róma, Karthago és Babylon. Sz. E. GÖTtIG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. A tizenkettedik órában. Németből: Duliskovich Elekné. Mertens Péter a g . . . . i leggazdagabb kereskedők második könyvelőjét — Greiner Jánost — ■-ban kevéssel december elseje után hirtelen el- tátta. Miért? Azt senki sem tudta, mert Mertens­vel sem közölte az okot. De a nagy áruháznak is alkalmazottja csak a fejét csóválta és azt gon­­magában. Rosszat nem lehetett Greiner, hisz ő­­ volt a megtestesült becsületesség. Az úr egy f­sontosodott agglegény, ki fülig ül a pénzben s n­­em igen tudja felfogni, hogy egy hirtelen állás k­i maradt családapa miként érezheti magát. I Végre Frank Ferenc a legidősebb cégvezető mégis kockáztatta a kérdést: I — Mi is történt tulajdonképpen azzal a szegény lerrel, Mertens úr ? I — Meglopott! — hangzott a nyers válás?. I — Kezemet teszem rá a tűzbe, hogy ön téved! —­­I a cégvezető. I — Úgy!? Igen sajnálom, mert az embernek azon libán csak a saját szemeire s csak a saját kezeire I szüksége! — felelte a kereskedő. I — Greiner meglopta volna önt? . . . Nem, nem, I Az teljes lehetetlen! I — E hónap harmadikán arra kért négyszem­közt In Greiner, hogy negyedévi fizetését előre adjam ki, egy nagyobb előleget adjak neki, mert egy gyer­­em­ek még karácsonyi örömet sem szerezhet. Kéré­sem utasíthattam el. De még jelenlétében kihívtak , mikor visszatértem, észrevettem, hogy egy tele tárcám, melyet vigyázatlanul íróasztalomon hagytam, eltűnt. — Talán elcsukta valahová és megfeledkezett róla? — kérdé Frank. — Nem Frank! Én hála Istennek nem vagyok még abban a korban, a­melyben az ember nincs magánál. — Arról nincs szó. De az ön előrelátásának az a tárcahistória sehogy sem felel meg! — folytatta a cégvezető. — Pedig úgy van! A pénzes tárcát nem találtam és ismétlem, a fejemet teszem rá, hogy Greiner vette el. Szó szót követett és a kínos jelenetnek az ő rögtöni elbocsátása volt a vége. — De ha ön mégis csalódott volna­ ? — Én nem csalódhatom. — Ki tudja? — Kérem, ejtsük el ezt a tárgyat Frank úr ! — De a szerencsétlen soha nem kap többé állást. — Az az ő saját hibája. Én nem segíthetek rajta. Tanulja meg mindenki, hogy addig kell csak takarózni, míg a takaró ér. A­mit tettem, meg kellett tenni. Ezzel ezt a beszélgetést befejezettnek tekintem. Azt hiszem, hogy igy is nagyon sokat tettem érte. A pénzemet veszni hagyom s semmiféle följelentést nem teszek ellene. — Szólt Mertens­s egy mozdulattal tudtára adta Franknak, hogy elmehet, hogy a Greiner iránti érdek­­deklődés tiltva van és hogy e tárgyat előhozni többé nem szabad, így múlt el egy pár hét, mig végre az évnek utolsó napja is elérkezett. Kit nem fog ma jó vagy rossz emlék ébren tartani? Mertens sem tudta magát leküzdeni. Az iroda csukva volt, a munka szünetelt. Előkereste a rég el­feledett leveleket és emlékeket s egyszer csak szinte megdermedt, a­mint tekintete a sok holmi között egy tárgyra esett ... A pénztárcára! ... Az annyira ke­resett és oly nehezen nélkülözött pénzestárcára ! . . . Reszkető kezekkel ide-oda forgatta, aztán ismét vissza tette a többi tárgyak közé. — Én tehát minden alap nélkül gyanakodtam Greinerre! — gondolta magában fanyar szemrehányás­sal Mertens. — Kötelességed hozzá sietni és mindent jóvá tenni! — parancsolta lelkiismerete. De Mertens vona­kodott ezt megtenni és büszkén elfordult. — Kopogtass be alázatosan és kérj bocsánatot! — folytatta a lelkiismeret. — Nem ! — tusakodott Mertens lelkiismeretével — majd holnap és akkor is csak utána küldesz. Szükséged van rá és ő vissza fog jönni. Közönyösen eltárgyalod vele az egész esetet és nem adsz rá módot, hogy gyön­­geségedet eláruld . . . A­mint az este eljött, Mertens egy nagyon látogatott étkezőbe ment, hol több ismerőssel találkozott. Alig itta meg szokott kriglijét, a pincér pezsgőt hozott. Kocintgattak, nevettek, jókedvűen beszélgettek . . . de Mertens azért sehogy sem érezte magát jól. A pénzestárca, melyet magához vett, mint a lidércnyomás, úgy nehezedett mellére, — mint egy szikla, melyet nem lehet eltávolítani. Fáradozása, hogy ezt a csúnya szo­rongó érzést elriaszsza, eredménytelen maradt. Minél vidámabbak lettek a többiek, annál komolyabb és hallgatagabb lett ő. — Ezzel ma semmire sem lehet menni! — mondá Keil, a törvényszéki bíró és Dubier Pál festő gúnyos nevetéssel hozzá tette: A bor melankolikussá teszi. És szálltak a megjegyzések szájról-szájra. Mertens hallása azonban csodálatosan kiélesedett. Meghallotta még azt is, a­mit egész halkan mondtak, meg­hallotta még azt is, a­mi egy cseppet sem tetszett az ő füleinek. Egy ideig csak hallgatta, de aztán fogta EGYHÁZ. Két ünnepi vasárnapunk jelentősége. Aranyszájú szent János az antiochiai hívekhez in­tézett egyik homiliájában ezeket mondja : »Sokan ünnep­ük az ünnepeket és tudják nevüket is ; de történelmü­ket és azon okokat, melyek miatt ünneplésük be lett hozva, nem is sejtik. És ezen tudatlanság nem csak szégyenre méltó, de nevetséges is.« Ha valamikor, úgy korunkban alkalmazhatók szent Krizosztom­nak eme szavai, a midőn a közéletben sok gkath. egyénnel találkozunk,a kik még nemcsak helyes el­nevezésüket sem tudják egyházuk ünnepeinek, de azok történelmével is annál kevésbé vannak tisztában, azért hallja az ember gyakran gúnyosan emlegetni a sok­an-

Next