Görög katholikus szemle, 1913. július-december (14. évfolyam, 27-51. szám)

1913-07-06 / 27. szám

2. oldal. A szerzetes hittanárok legjobban, legigazságosab­ban vannak ellátva, azaz teljesen egyenrangban a többi szerzetes tanártársaikkal, a kir. kath. főgimnáziumi hittanárok szintén rendezett viszo­nyok között élnek, mint a világiakkal egészen egyenlő rendes tanárok, de a többit alig lehet összefogni, ahány ház, annyi szokás, ahány in­tézet, annyi eljárási mód. Pedig oly egyszerű volna kimondani, hogy a hittanári állások az egész országban a világi tanári állások mintá­jára egységesen szervezendők. Talán megvalósí­tani sem volna lehetetlenség. EGYHÁZ. Egy püspöki interregnum kérdéséhez. — Irta: Dr. Sztripszky Hiador. — Aki belenéz a munkácsi megye szkematizmusába, (amit nálunk széltében-hosszában helytelenül sematizmus­nak neveznek, mintha a latin scholát sólának kellene mondani*) azt fogja látni, hogy a püspökök névsorában több helyütt is időrendi hézagok vannak. Igen interreg­num Pécsi Elek püspöksége után is beállott, mert ekkor a munkácsi megye 6 évig volt pásztor nélkül. Ennek a szokatlan dolognak oka I. Ferenc király volt s a hozzá­­fűződő események egy részletét az alábbiakban adjuk: A mindenkiben kételkedő, örökké bizalmatlan Fe­renc minden állami ügyet maga akart elvégezni. Azonban önmagában sem sokat bízott s e miatt számtalan dolgot esztendőkig is el szeretett hozni-halasztani. Ha valakinek mégis kikérte a tanácsát, úgy ezt a legnagyobb kitünte­tésnek vehette az illető, mert a sok titkos tanácsosnak a valóságban nem igen sok tanácsával élt a bizalmatlan király, így jellemzik Ferencet a történetírók. Ezt a mun­kácsi püspökség esete is pontosan igazolja. Amikor már második éve volt „özvegységben“ a munkácsi megye, Sznihurszky János peremysli rutén püspök 1832. október 25-én ezt írja főnökének Levicki Mihály lembergi metropolitának: „Tegnapi nap ezt a f. hó 15-ről kelt felhívást kap­tam : Lieber Bischof Snigursky! Da zur Besetzung der Meinen Königreiche Ungarn erledigten griech. katholischen Bisthümer fast keine Individuen vorhanden zu seyn scheinen, denen dieselben verliehen werden könnten, so haben Sie Mier die in Ihrer Diöces befindlichen oder Ihnen auch sonst bekannten Priester zur Erzielung einer gröszeren Auswahl namhaft zu machen, welchen mit Rücksicht auf die erforderlichen intellektuellen, moralischen und sonstigen Eigenschaften und Kenntnisz der Landes­sprachen das wichtige Amt eines Oberhirten mit voller *) A helyes latin kiejtés szerint a Schematismus sem nem ske­­­ matismus, sem pedig sematismus, hanem skhematismus. Beruhigung einvertraut werden kann. Schönbrunn, den 15. Oktober 1832. Franz“. (Minthogy Magyarországom­ban megüresedett gör. kath. püspökségek betöltésére úgy látszik egyetlen egy olyan személy sem találkozik, akinek ezeket adományozni lehetne, ennélfogva nagyobb válasz­ték elérhetése céljából Ön tartozik megnevezni nekem azokat a papokat, akik az Ön megyéjében találhatók, avagy általában Ön előtt ismeretesek, akikre teljes nyu­godtsággal rá lehetne bízni a főpásztori állás tisztét, te­kintettel erkölcsi, értelmi és egyéb tulajdonságaikra, vala­mint az országos nyelvek ismerésére.­ Ennek a parancs­nak megfelelendő, kérem Excellentiádat, szíveskedjék engem ebben a tekintetben informálni. Nem kétlem, hogy Excellenciád is már megkapta ugyanezt a rendeletet, vagy pedig akkor kapja meg, amikor az én válaszom már fent lesz. A magam részéről azt tartom, ajánlani kellene Barvinszki officialist Szozanszkit és talán Krinickit is. Országos nyelvnek én azt tekintem, amelyen az illető egyházmegyékben beszélnek; ha azonban a magyar nyelvet követelnék, a magunk részéről senkit sem hoz­hatunk szóba. A munkácsi megyében leginkább ruténul beszél­nek, amely nyelv a miénkhez igen hasonló, néhány olyan községnek a kivételével, ahol csak magyarul vagy oláhul tudnak. A körösi megyében horvát dialek­tusban beszélnek s ezért a mi emberünknek horvátul kellene megtanulnia. Azonban föl kellene említeni Foga­­rassi Jánost is, aki a néhány községből álló körösi me­gyébe beválnék, hacsak egészségi állapota megengedi és semmi egyéb akadálya nem lesz, mert hiszen ő, jobban ismerve az ottani szokásokat és embereket, bármelyik emberünknél is alkalmasabbnak látszik. Ha Ex.-ciad erre a fokozatra valaki mást, érde­mesebbet tudna ajánlani, kérem, közölje velem vélemé­nyét. Ugyancsak kérem, hogy ha Barvinszkira és Szo­­ranszkira vonatkozólag nézeteink találkoznának, szíves­kedjék némely részletet róluk tudatni és pedig koruk, érdemeik, szolgálataik stb. tekintetében, hogy valamit mondhassak róluk. Szives értesítését várva stb.“ (Szni­­hurszki lengyelül írott fogalmazványából). A metropolita válasza október 26-ról keltezetten így hangzott: „Barvinszkinak és Krinickinek a püspöki méltó­ságra való kandidálása tekintetében osztozom nézetében. Az elsőnek nagy gyakorlata van az egyházmegye kor­mányzati ügyeiben, szorgalmas, munkás, gondos ember, bizonyos idő óta kellemesebb humort is találok benne, amely azelőtt elviselhetetlen volt, ami azonban fizikai temperamentumának tudandó be. A másiknak megvannak a kellő tulajdonságai és hogy a magyar határ mentén született,­sőt magában Magyarországban is tartózkodott, azt hiszem, oda beválnék. Szoranszkit illetőleg tévedés­ben voltam, amikor őt rátermettnek ajánlottam. Bebizo­nyult ugyanis s most is beigazolódik, hogy a kellő gon­dosság hiányzik belőle, felületes, a munkát szereti le­rázni magáról. Őt tehát nem ajánlom. A két elsőhöz lehetni adni még Levicki Benedeket, a morális theológiai tanárát... Hozzám olyan fölhívás, mint amilyent Illius ac Revmus Dnus kapott, nem érkezett“. (Levicki metro­polita lengyel nyelvű, 1832. X. 26-iki leveléből). Ez az utóbbi mondat el is árulja aztán, miért kés­lekedett Levicki a válasszal. Ha már Ferenc királynak Sznihurszkihoz írott magánlevelét is szokatlan dolognak kell tekintenünk — hiszen magyar püspökségről volt szó ! — még inkább annak látszik az a körülmény, hogy ilyen fontos dologban a metropolitát mellőzték. A pere­mysli püspök nyilván erősen bizalmasa volt az uralko­dónak. Sznihurszki aztán 1833 okt. 31-én megírta jelen­tését a királyhoz, amelyben a stallumokra ilyen sorrend­ben ajánlotta embereit: dr. Barvinszki Márton, dr. Levicki Benedek, dr. Krinicki Onufrij. Ennek azonban semmi haszna sem volt, mert Ferenc a püspöki szék betölté­sében tovább is habozott; a dolgot elnyújtotta még két évig s a végén is nem nevezett ki senkit sem munkácsi püspöknek, mert 1835 március 2-án meghalt. Az egy­házmegye csak nagykésőre, 1837-ben kapott főpásztort Popovics Bazil személyében. A fentebbi két levél erede­tije a peremysli gör. kath. káptalan levéltárában található. A mi közülünk való püspökjelölt,­­Fogarassi János, nem éppen érdektelen ember. Irodalmi munkássága egy­részt az irodalomtörténetben is biztosít neki helyet és pedig úgy a magyar, mint a ruthén irodalom történeté­ben. Két munkát is irt, de — s ez nevezetes! — senki sem ismeri őket tüzetesen. Szinnyei József ugyanis a Magyar írók III. köt. 588—589. 1. ezt írja róla: „Fo­­garassy János, lembergi tiszteletbeli kanonok, nagykom­­játi (Ugocsam.) származású; a bécsi gör. szert. katholi­­kusok Barbara templomában plébános volt s a bécsi magyar ezredeknél 1814 óta szolgált. Meghalt 1834 dec. 11-én Bécsben, 50. évében. Munkája: Origo et formatio linguae Ugaricae-Ungaricae, rectus Magyaricae. Viennae, 1833. Ezenkívül Toldy Ferenc a Tudomány Tár 1834. 229. 1. említ valami Fodor Józsefet, akinek orosz-magyar grammatikája 1833-ban jelent meg. Talán ezt is Foga­­rassynak tulajdoníthatják. Fogarassynak egyik mun­kája sincsen meg egyetlenegy közlönytárunkban sem“. A valóság már most az, hogy Fogarassy tényleg irt egy orosz-magyar grammatikát, Szabó Eugén a Chrestomatiában szövegmutatványt is közölt belőle s igy Toldy tévedését Szinnyei helyesen igazította ki. Ismerni azonban — legalább is tudományos ismertetés alapján — még senki sem ismeri ma sem. Más kérdés azon­ban : volt-e Fogarassynak a magyar nyelvről is irt, fenti cimű könyve ? Mert eddigelé ezt senki sem látta. Egy­általán nagyon megérdemelné ez az írónk, ha emlékét nemcsak felelevenítenék, hanem munkásságát tüzetesen is méltathatnók. Ha olvasóink valamelyikének birtokában volna Fogarassynak egyik vagy másik fenti könyve, készséggel felajánlunk mindegyikükért 10—10 koronát a megszerzésükre. Nagy szolgálatot tenne velük a mi kulturhistóriánknak is. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1913. julius hó 6. A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. OH BOOD POOP POOD POOD POOP POOD GOOD flOOD POOD DO A bányában. Amolyan nyári, nedves reggeli szellő csapta meg arcom, amint kiléptem. Messze, valahol nagyon túl a Fekete hegyen, amely alól ide csillog a felsőbányai templom tornyainak érc-tetőzete, — már sejteni lehetett a kelő napot. Gyorsan kell. Még a városból valami lan­gyos, szivzsongató virradat-homályban lépegettem. De már itt, a Zazar hídján, ha időm lenne, kedvem volna megállani, nekidőlni a karjának és nézni, nézni ezt a napsugarat táncoltató, robajló vizet. Olyan szép, olyan színes. A kőpor, amelyet az érczuzakból ragad magával, most nem látszik benne. Mintha az egész folyó egy nagy tompa kék tónus volna, telehintve égő napsugárszínekkel. Bizony gyönyörködném benne, ha időm volna. De nincs, mert én a bányát akarom megnézni. Ott akarok lenni a föld alatt, lent a homályban, a fénytelen lélek­riasztó éji sötétben. Pedig úgy csal, úgy csókol, reszket kötöttem a napsugár. Rászökken a virágos orgona bo­korra, végigcsókolja a gömbakácokat, úgy csal, úgy ré­szegít. Érzem, hogy nehéz lesz megvállni ettől a ragyogó reggeli naptól. És alkuszom vele. Csak most, most, — egyszer, — egyszer kicsiny időre engedj, — engedj! — a fák zsizsegve susognak s talán megtörnek, nem volna erőm szabadulni. Valahonnan elmosódottan kis harang csilingelése hallik s olvad bele a morajló Zazar zúgásába, a napsugaras fák susogásába. Még elbájol, szinte gyö­nyörködni kezdek ebben az édes, mámoritó összhang­­zatban. Egy pillanatra megállok és visszanézek. Valaki lélekszakadtan igyekszik felém. Már itt van. Keble zihál a sietéstől, arcán a fényes verejték látszik. Köszöntöm és köszön ő is. Kérdem: hová siet? Megáll, homlokát letörli, rám néz szomorún, bánatosan azokkal a tompa­­fényű szemekkel, amelyek oly jól illettek az ő fonyadt, sáppadt, beesett arcához. Rám néz és olyan szomorún, olyan rekedt hangon szól, hogy megbusit: — Oda,... oda a bányába ! Bányász volt. Melléje léptem és sietni kezdek én is, mert ő sietett. Nem szóltam, nem kérdeztem őt, csak néztem, néztem lopva, mélységes szánalommal ezt a szomorú embert, aki úgy szaladt ebből a napsugaras világból oda, a bányába, mintha üldöznék, kínoznák ezek a színek, ezek a napsugarak. Aztán újra megszólal, azon a furcsán, idegenül hangzó hangon: — Sietek, mert már csengetnek. Jó lesz ha sietünk. És futni kezd. Ziháló melléből a levegő szaggatot­tan tör elő és nekem úgy tetszik, mintha panaszkodnék ennek a vakondembernek keblébe zárt tüdő, mintha az édes levegőt siratná. Közben újra megszólal. Kérdezni kezd. — Hová? Talán maga is oda? — Igen. Oda, a bányába! — Miért? — Megnézni. Szeretném látni, milyen. Len leszek egész nap. Jól megnézem. Szép ? — Nem szép, de érdekes. Kár egy napig ott lenn maradni, mert aki meg nem szokta, az megutálja. Mert ott nincsen szép semmi. Minden csúnya. Rossz oda lenn. Aj, nagyon rossz, mert sötét van. Csak ez világít, csak ez ! És nagyot lódít azon a kis bányamécsen, de nem haragosan. Olyan szeretettel tekint rá, mikor ezt mondja: »csak ez !« mint az anyamadár a fészkére. Aztán lekanyarodunk egy nagy mogorva épület udvarára. Ott az udvar túlsó oldalán, a kapuval épen átellenben, a Kereszt-hegy befaragott sziklafala meredt rám, busán, csupaszon. A meredély alján egy nagy érc­kereszt, rajta a mirá kovácsolt vas-Krisztus függ lehaj­tott fővel, mintha az alatta imádkozó bányászokat hall­gatná. Azok ott térdelnek előtte sorban,egy csoportban. Az egyik közülök fennhangon mondja az imát, a többi meg úgy lassan utánra suttogja. Arcukra kiül az őszinte, a szomorú, a szívszorító, de azért megvigasztaló áhitat. Mintha a halálra indulnának. Ki tudja azt ? Hátha ez az imádság az utolsó előtti, vagy épen az utolsó. Én is letérdelek ez előtt az érc Krisztus előtt és szedem ma­gamba ezt az imádságos, áhitatos hangulatot, de imád­kozni nem tudok. Csak úgy nézem ezt a Krisztust, és ezeket a sáppadt, bús arcokat. Nézem és nagy, szomorú sejtesekkel telik meg a lelkem. Sáppadt arcok,... pénz,... arany,... verejték,... kenyér. Nézem ezt a sok szomorú, embert és csodálkozom , hogy nem fáj ezeknek az élet ? Aztán, hogy vége az imának, fölálltunk, szépen s egymás mellé, egy sorba. A hetman olvasni kezdi a neveket egy nagy kékfedelű könyvből. És a sorból csön­des, tompa hangon felelgetnek : SCUENDET COMSTRINT -■§­. svájci „kizárólag“ órás , BUDAPEST, IV. kerület, Kigyó­ tér 5. szám. Különleges és egyszerűbb gyártmányú zsebórák. Cronograph-, Crono- E: metró-, ütőzseb-, ébresztőzseb-, naptár-, világitóórák és ezek kombi-,S­­nációja. Automobil-, kocsi-, utazóébresztő-, utazóütőórák. Bronz-, 2 márvány- és fatoku diszórák. — Függő és álló ingaórák. 33 Karcsatórák. Gyűrűórák. — „Javitások”. 94-52-44”

Next