Görög katholikus szemle, 1914. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-04 / 1. szám

Ungvár, 1914. janár 4. 1. szám. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Szerkesztőségi iroda: Ungvár, (vár). Kiadóhivatal:„Unio Könyvnyomda Részvény-Társaság" Ungvár(vár) A lap elfogadása előfizetésre kötelez. — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Kiadótulajdonos: Az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság’ Tizenötödük. Előfizetési árak: Egész évre .................................................................................8 kor. Fél évre........................................................................................ 4 kor. Negyed évre................................................................................. 2 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A béke ünnepén. Ismét itt vagy Karácsony szent ünnepe, szi­vet, lelket megnyugtató bensőséges miszticiz­musoddal ! A hivő lélekben megcsendül a meg­váltó Messiás születését magasztaló angyali szó­zat: Dicsőség Istennek a magasságban, béke a földön és jóakarat az emberekben ! S a béke ünnepén felüdül az életküzdelemben kifáradt em­ber, feledi a gondterhes napok keserűségeit, megtisztul a szív az emberi gyarlóság vétkes érzelmeitől, szeretet váltja föl a visszavonást, áldozatkészség az önzést, remény a csüggedést. A karácsony malasztos hangulatában újjá­született lélek maga elé varázsolja a társadalmi békét s egy elröppenő percre megjelenik előtte a társadalmi jólét, a földi boldogulásnak képe, mely derűt fakaszt, mint a fellegekből kibukkanó napsugár. Társadalmi béke? Földi boldogság? Illúzió ez ma, rózsás ködkép, melyet csak a béke ün­nepe vetít lelki szemünk elé, de a mely azonnal szertefoszlik, mihelyt testi szemünk a hétközna­pok mai sivárságára, a közviszonyok vigasztala­nul rideg valóságára tekint. S a képzeletnek és valóságnak ez az éles ellentéte ünnepet ront és szomorúvá teszi a karácsonyt. Bármerre tekintsünk is, a nemzetek közötti élet, országos viszonyaink, sőt a mi szűk­ebb fele­kezeti életünk is oly aggasztó jelenségeket mu­tatnak, melyek lidércnyomásként nehezednek az egyesre és társadalomra egyképen. Lezajlott már a balkáni véres tragoedia, de az a parázs, mely­ből lángra lobbant, még most sem hamvadt ki. Még most is kisért a nemzetek nagy leszámolá­sának réme s a jövendő bizonytalanságát legjob­ban jellemzi az Európaszerte megindult s egyre fokozódó fegyverkezés, mely államok, népek ve­­rejtékes munkájának java gyümölcsét az impro­duktív hadseregekre áldozza s a kultúrát, a sociális jólétet fosztja meg eszközeitől. De a helyzet bizonytalanságának az őrült fegyverkezésnél is jellemzőbb kifejezője a közgazdasági élet válsá­gos­ pangása, melynek romboló hatása a közép európai kontinensen a legszembetűnőbb. Mit szóljunk a hazai viszonyokról? Züllött politikai erkölcsök, elvadult parlamenti élet, kor­mányzati rendszer, mely a felforgatásban keresi a rendet, gazdasági válság, elemi csapások, va­­gyonbukás, munkahiány s az ezzel karöltve járó kivándorlás, mely ritkán öltött oly nagy mérvet, mint ma. Szomorú kilátást nyújtanak ezek a jö­vőre, mely fölött Damokles kardjaként iid­eg állandóan a külháborútól való folytonos aggódás. Ily viszonyok mellett — meghatványozódva támad föl lelkünkben a béke után való vágyó­dás, egyes és társadalom átérzi, hogy az erők egyensúlya és összhangja nélkül nincs jólét, nincs haladás. Mi görög katholikusok is szorongó érzéssel töltjük karácsony ünnepét, melybe a legdisszo­­nánsabb akkordot vegyíti a mármarosi schizma. Éppen az ünnep szakítja meg a nagy bűnpör tárgyalását, melyet a vallásváltoztatás mezébe burkolt államellenes cselekményekre alapított vád nemcsak az ország, hanem az egész monarchia érdekfeszítő figyelmét hívja föl, sőt — és ez a legjellemzőbb — maga Oroszország is képviselve van a főtárgyaláson hirlapíróival, hiszen ez a per első­sorban az európai béke állandó zavaróját érdekli. Ő a felbujtó, ő a spiritus régense az egész mozgalomnak, azok a korlátolt eszű, mű­veletlen, kis látókörű ruthén parasztok csak elva­­kított eszközei a cárizmusnak és felpénzelt csat­lósainak. A per eddigi adatai is végtelenül jellemzők és tanulságosak. Most már kétségtelen, hogy a schizmatikus mozgalom vallásos jellege csak al­kalmas köpeny volt arra, hogy azzal a merőben államellenes politikai mozgalom lepleztessék. Ez volt a karaktere a schizma első jelenségeinek is egy évtizeddel ezelőtt. Már akkor sokan úgy gon­dolkoztak, hogy a vallásváltoztatás iránt itt-ott fölmerült törekvések nem vallásos meggyőző­désből fakadnak, mert ha voltak is oly külső okok, melyek a népet egyes helyeken ellentétbe hozták saját papjaival, talá , az egyházi terhek, vagy még inkább egy-egy lelkész lelkiismeretlen­sége miatt, ezek nem voltak elfogadhatók, nem tekinthetők elegendőknek arra, hogy a ruthén,­­ mely annyira ragaszkodik ősi vallásához s annak hagyományaihoz, azt csak úgy máról-holnapra fölcserélje a görög keleti hittel, melyet igazán­­ csak árnyalati különbség választ el a katholikus vallástól. Sajnálatra méltó dolog, hogy az illeté­kes tényezők nem állottak talpra a mozgalom első jelenségei után. Még az első bűnpör ada­tainak intő szava sem eredményezett oly actiót, mely a mozgalom továbbterjedését meggátolta­­ volna. Mit ért a sok hírlapi cikk,­­tanácskozás, értekezlet? Mit ért a hébe-korba nem a néphez, de a papsághoz intézett főpásztori szózat? Az egyházi és polgári hatóság egyaránt lanyhán kezelte ezt a mozgalmat, határozottan lebecsülte annak jelentőségét s az eredmény ez a nagy büntető per, mely megdöbbentő valójá­ban leplezi le a mozgalom minden rugóját. A főtárgyalásnak kezdetén is már oly tények pattantak ki, melyek teljesen alkalmasak arra, hogy a ruthén nép sokszor kipróbált és elismert hazafiságát kompromittálják s megrendítsék az államnak beléhelyezett bizalmát. Le fog sújtani az állam bírói hatalmának keze a bűnösökre, lakolni fog mindaz, aki akár szándékosan tudva, sokan megtévesztve vallása és hazája ellen vétett, de a mozgalom szomorú utókövetkezményeként ott tapad a gyanú a népen, mely ráragad majd e nép­ hazafias értelmiségére is. Az a tudatlan, gyámoltalan nép nem tudta cselekvése hordere­­jét, nem látta be azt, hogy komplettjával discre­­ditálta önmagát, felekezetét s ezt az ősi, ezer­éve példásan hazafias egyházmegyét. Lakóijának a bűnösök példásan, szenvedje meg a nép balga eltévelyedését, de mindnyájun­kat serkentsen tettre ez a tanulságos nagy pör. Nincs ok a csüggedésre. Van katholikus hitünk­nek oly ereje és meggyőző bensősége, van ben­nünk a hazafiságnak oly mértéke, hogy az állam­­hatalommal karöltve meg fogjuk tudni védeni hitünket minden bárhonnan jövő alattomos táma­dástól, kiirtjuk a nép szivéből az eretnekség és hazafiatlanság legkisebb csiráját is s meggyőzzük arról, hogy lelki és földi boldogulását csak ősi hitében s hagyományos hazafiasságában talál­hatja föl. Vajha valósággá válnék a békének az a vágya, melyet Karácsony ünnepének melege fa­kaszt, hogy napjainknak ezt a számos aggasztó jelenségét a megelégedés és jólét váltaná föl. Dr. K. J. EGYHÁZ. Az egyházi ének egyöntetűségéről. Ily szándék, vagy talán ily cim alatt is egyszer­­másszor már többen foglalkoztak e lap hasábjain tem­plomi énekeinkkel, de azért nem lesz érdektelen újból föleleveníteni, a nyilvánosság elé tálalni azokat az el­ítélendő, önkényes szokásokat, amelyek egyházi énekeink áhitatotkeltő hatását csökkentik s igy veszélyeztetik. Letagadhatatlan valóság, hogy egyházi énekeinknek annyiféle a dallamuk, ahány a kántor, sőt még egy párral több is, mert­ egy és ugyanazon személy gy és ugyanazon darabot többféle dallam szerint kés előadni. Házilag többször foglalkoztam e helytelen s elíté­lendő szokás okaival, mert — őszinte vallomást téve — nagyon fájdalmasan érintette vallásos érzületemet egy­­egy olyan eset, ahol az ájtatoskodóknak áhitatos buz­­góságát foszlányokká tépte szét a saját felfedezésű, önkényesen dallamosított ének előadása. Valóságos botránynak minősíthető az ájtatoskodók­nak cikornyás dallamú, önkényesen föltalált énekekkel való pertraktálása különösen ünnepélyes alkalommal és olyan helyen, ahol áhitatotkeltő ének dallamához szokott hallgatóság előtt adjuk elő embernek sem, de Istennek annál kevésbbé tetsző öngyártotta énekeket. Újból hangoztatom, hogy sokszor foglalkoztam ez üggyel, találgattam a valóságos okot és arra a meg­győződésre jutottam, hogy ennek mi — akik kántor­­sággal foglalkozunk — magunk vagyunk az okai, mert mi nem alkalmazkodunk a tanult eredeti dallamhoz, hanem tüntetünk, leleményességet látunk ebben, fantá­­ziális képességünket mutatjuk be a minket hallgató közönségnek. Énekeink sokféle kigondolt dallama a kántorok öndicsekvő természetéből ered, mivel akarva, tehát szán­dékosan úgy énekel az egyik, hogy ne is utánozhassa a másik. Miből az a szomorú valóság származik, hogy felismerhetetlenségig eltorzított dallamot nyer egyik­másik énekszöveg. Az eredeti dallam megőrzése végett szerkesztett kotta szerinti dallam a legtöbb kántor előtt semmi, csak azt tekinti jónak, helyesnek és szépnek, amit szen­vedélyének kielégítésére rögtönöz olyankor, mikor a vallásos kötelmek időtartamát összezsugorítani óhajtja. Miután a kántoroknak egyéni tulajdonsága, hogy az általa már megszokott különféle dallamot tekintik szépnek, jónak, helyesnek, talán még eredetinek is, e­miatt ha kettő, három vagy több kántor van jelen egy szertartáson, mint egy máriapócsi búcsún, ott lehet hallani zenei érzékről tanúskodó összhangot, ott épül­hetnek az ájtatoskodók ezrei mélyértelmű imádságot tartalmazó énekeinken. Énekeink ilyenfajta fogyatékosságáról régen tudtak

Next