Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-09 / 1. szám
Ungvár, 1916. január 9. 1—2. szám. Tizenhetedik évfolyam. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Szerkesztőségi iroda: Ungvár, (vár). Kiadóhivatal:,,(Juno Könyvnyomda Részvény-Társaság" (Ungvár (vár) A lap elfogadása előfizetésre kötelez. — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — . Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Könyvnyomda- és lapkiadótulajdonos: stz „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság" nevében KAMINSZKY GÉZA. Előfizetési árak: Egész évre ................................................................................... 8 kor Fél évre......................................................................................... 4 kor Negyed évre................................................................................... 2 kor Amerikába 10 korona. Egyes szám ára 10 fillér Történelmi karácsony. „A világot, az Isten kormányozza, amiben az emberi okosságnak kevés beleszólása van, sőt ' teljesen alá vagyunk vetve mindnyájan', épen ezért nekni is kell soha beleavatkoznunk, hanem hagyjunk elmenni mindent a maga útján.. Mert nagyon sok dolgot láttunk és látunk napjainkban is, ami kívül esik minden emberi számításon.“ Machiavelli Miklós-Az emberi törekvések révén elért nagy eredmények, a kiforrott eszmék megvalósulása révén előállott helyzetváltozások, a művelődés, a kultúra érdekében megindított szellemi mozgalmak, , újítások, alakulások hasznos vagy káros következményeinek leszögezője, elfogulatlan bírálója az a tudományág, mely a köztudatban, mint történelem él és hat, föllebbentvén a múltról a fátyolt, szövétnekének lénye bevilágít az emberiség érzelem- és gondolatkörének szférájába. Figyelme kiterjed mindenre, a mi munkát az emberi szellem, az emberi kéz kifejtett az isteni Gondviselés alkotta természet közreműködésével, vagy annak építő és romboló munkája következtében. Mindaz, ami jót vagy rosszat az emberiség cselekedett 5—6000 év alatt, ami valaha történt a világ legkisebb, mint legmagasabb köreiben, amennyire fogyatékos emlékezetünk visszavezet a lezajlott korszakok mezőjére, az mind a történelem ítélőszéke előtt lett vagy lesz objectíve elbírálva. A megtörtént dolog azonban magában véve még nem történelem; a történelem a múlt eseményeinek tudása. E tudás a múlt hagyományainak ismeretén alapszik, melyek az élettelen tárgyak, alkotások, az élőszónak az előző korszakból való átvétele, a megfakult iratoknak megfejtése, magyarázata révén jutottak el hozzánk. Az elsajátítást az emlékezet, az értelem közvetíti. Minden megtörtént dolognak volt kezdete és vége, befejezése és a két határpont között a fejlődésnek a végcélra irányuló fokai észlelhetők. A történelem ott kezdődik, ahol nemcsak a természeti törvény érvényesíti hatását, hanem a tett, cselekedet életet jelent, azt az életet, melyet Istennel, az általa alkotott természet ajándékaival , az idővel, a hellyel, a szellemmel, a körülményekkel az Istentől származott szabadakarattal élni óhajtott az ember, mert ilyen erőkkel csakis az emberi észlény s nem a legújabb korban ilyennek minősíteni akart beszélő kutya vagy ló rendelkezik. A történelemnek egyedül az ember az alanya és főtárgya s ebben az értelemben a történelem nem egyéb, mint az, hogy az emberiség tud önmagáról. Igen, az emberiség a történelem révén tud önmagáról; de addig, míg ez a tudás birtokunkba jut, a történelmi anyagot kutatóknak sokat kellett fáradozniuk az itt-ott mély homályba borult történelmi rejtélyek megfejtése érdekében. Mert mélyen a felszín alatt rejtőznek a történelmi élet hajtó erői, melyek a népek, nemzetek karakterétől, helyzetétől, élményeitől, tehát oly tényezőktől függnek, melyeknek elbírálása, megítélése oly különböző, mint azoknak fölfogása, kik ily ítéletre vállalkoznak. Ezért oly bizonytalan a történelmi élet törvényének megállapítása és sokan vannak, akik azt hiszik, hogy ily törvények nincsenek is. De, ha elég magasból szemléljük a történelmi életet, úgyhogy jókora részt belőle áttekinthetünk, mégis megsejtjük, hogy csak a felszínen van véletlen, u. n. sors, csak az egyes eset kiszámíthatatlan; az egészben nagy, szükséges kapcsolatok döntik el a népek, nemzetek sorsát és szabnak irányt jövő fejlődésének. Aki nem így, összefoglalva tekinti át az eseményeket és azoknak eredményeit, legyen bár történelmet író, politikus vagy pedagógus; aki csak a jelen alakulásaival bíbelődik, hogy a mától csak a holnapig vesse gondolatait; aki csak a jelenből akarja a jövőt megismerni, megérteni és az eredményeiben már eléggé alaposan felkutatott, felderített múltról Megfeledkezik: az hasonlít a vak emberhez, aki tapintása révén lépésről-lépésre elég jól eligazodik, de mást vezetni nem képes. A természetben nincsenek éles határvonalak. Mindenütt annyi az átmenet, hogy csak a tudományosan képzett elme veszi észre, hogy hol ér véget az állatvilág s hol kezdődik a növényvilág. Nincs éles határvonal az egyes évszakok között sem, sőt az év sem pontosan oszlik meghatározott számú napokra, valamint a föld kerekségén keletről nyugatra, vagy nyugatról keletre utazva, zavarba jövünk az órák és percek mérésével, ha nem ismerjük az u. n. zónaidőszámítást. De a történelem pontos határkövet keres, hogy megállapíthassa az időt s azon belül elhelyezhesse az eseményeket. Ha nem talál ilyen határköveket, egy-egy napra, időpontra kimondja, hogy határkő s azután szigorúan ahhoz tartja magát. Az emberek, a tudomány elfogadják, megszokják az ily határköveket s különös jelentőséget adnak nekik. Nemcsak az idő mérésére használják, hanem úgy tekintik, mint az eseményekre, a történésekre, a világegyetem alakulására hatással bíró tényezőket. Ilyen, a történelmi események időbeli elhelyezésére szolgáló határkő. Jézus Krisztus születése Betlehemben, Augustus Octavianus, római császár (31. Kr. e. — 14. Kr. u.) uralkodása alatt. Jézus némelyek véleménye szerint: a mi időszámításunk kezdete előtt 4 vagy 6 évvel született, kinek születési évére vonatkozólag Dionysius Exiguus, római apát ( 532—555. év táján) — az 525. Kr. u. év körül — a Róma alapítása utáni 754. évet állapítja meg s ezt a keresztény időszámítás kezdőpontjaként állítja be; de ezen év beállítása nem egészen pontos, mert Heródes (uralkodott 40—4-ig Kr. e.) Róma alapítása után 750 ben halt meg, Jézus Krisztus születése pedig ezen évnél korábban volt. Dionysius tehát tévedett, s így Jézus születésének éve Róma alapításától számítva, a 749. év végére, vagy a 750. évre teendő. A legújabb kutatók egyike P. Riess, jezsuita a pontos időt Jézus születésére vonatkozólag így állapította meg: Krisztus Urunk született I. c. 752. év december hó 25-én, tehát a 752. év a Krisztus születése előtt való i-ső, a 753. év o. és a 754. év a Krisztus szülése után való i-ső év. Jézus születésének ideje történelmi pillanat, amelyről Carlyle mondja, hogy »noha az élet a jelennek, mindig csak a jelennek olyan lepergő, azután semmibe vesző pillanataiból áll, amelyek egyszer végbemenve a múltban sem élnek többé, jövőjük sincs nekik; de azért viszont hord az élet sodra magával oly pillanatokat is, melyekről, mikor bennük élünk is, érezzük, hogy ezekre mintegy várhatott a világ évekig, talán századokig, mint a jövőnek nagy pillanataira, és mikor az ilyen percek végbe- mennek, úgy érezzük, nem a semmiségéi, hanem a történelemét immár«. Az a pillanat, melyben I. Krisztus született, történelmi pillanattá, maga az Üdvözítő valóságos történelmi személlyé — az ünnep pedig, melyet születése emlékére évenkint ülünk, megünnepelünk, történelmi karácsonnyá lett.XVIII. századon keresztül e tényt kétségbe nem vonta senki. Valamint a látható világ létezése — az okság elve révén — a Teremtőtől veszi eredetét, úgy Jézus születésében, életében, működésében és általában a kereszténység történelmében közismert természetfölötti események, csodák mind igazolják, hogy a kereszténység alapítója nemcsak természetfölötti hatalom birtokosa, hanem valóságos Isten. A racionalisták kritikájukban azt hirdetik, hogy az Egyház fölfogása szerinti evangéliumok s hagyományok Krisztusa nem a történelem Krisztusa, hanem eszményített alak, akit a csodák »homályos ködében« léptet fel a kritikátlan körök képzelete, homlokára az Istenember, az Istenfiúság aureoláját helyezi a gyermek-emberiség naiv hite. A valódi történelmi Krisztus ép úgy ember, mint a többi vallást alapító: Zoroaszter, Confucius, Mohammed, Luther, Calvin, Zwinsch stb. Archimedes hiába mondotta, hogy: »Adjatok egy támpontot és a világot kiemelem sarkaiból« ; az ókori pogányvilág nem találta föl e támpontot. E támpontot a Krisztus alapította katholikus. Egyházban találjuk meg a keresztény szeretet törvényében. Mert »a krisztusi szeretet ereje, hatalma emelte ki e világot sarkaiból, fűzte egybe aranyláncával az emberiséget és tartja együtt a világ végezetéig. A keresztény vallás föltűntével a vallási, társadalmi, politikai viszonyok lényegesen átalakultak. A keresztény tan eszméje áttörte a görög-római tudomány, irodalom korlátait, melyet az új keresztény világnézet apostolai, terjesztői mintául fogadtak ugyan el, de Jézus Krisztus szellemétől vezérelve, a pogány elvek helyett a keresztény elveket igyekeztek megvalósítani, hogy az emberi nemet újjáalakítsák... Az ember lelke, hajlama, akarata Isten akarata szerint alakuljon; legyen az ember vallásos, erkölcsös, jámbor és Istent félő s ez esetben eléri úgy földi, mint mennyei boldogságát«. Jézus tisztább erkölcstant, tökéletesebb vallást hirdetett, tanított s mint minden újító, úgy Ő is ellenségeinek áldozata, eszméinek mártyrja lett, meghalt a kereszten s elporladt sírjában... A kereszténység Megváltóját, eszményét, Istenét hiszi Krisztus személyében, a ki egyben valóban történelmi személy volt s mint az emberekkel és az emberiséggel foglalkozó történelemnek egyik kimagasló, a história középponti fő alakja: a történelem alanyát, az embert magához emelve, az örökké való életre, a túlvilági boldogság után való vágyat fölébresztve, irányítja a históriát, mint az igazi keresztény élet mesterét is, a szent tanait követők okulására. Jézusról, mint igazi történelmi személyről megemlékeznek, az I. és II. század profán írói közül: Josephus Flavius zsidó történelemiró (37—93. Antiquit. Jud. 18. c. 3.); Philo, a bölcsész; Tacitus (54—119. Annál.); Suetonius (75—160. Vita Claudii, c. 25.; ifjabb Plinius (62—114.); sőt Jézus emberfölötti hatalmát említi a Talmud is (Sanhedrin Fol. 43.; Sabbath Capitus, római történelemiró.