Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-09 / 1. szám

Ungvár, 1916. január 9. 1—2. szám. Tizenhetedik évfolyam. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Szerkesztőségi iroda: Ungvár, (vár). Kiadóhivatal:,,(Juno Könyvnyomda Részvény-Társaság" (Ungvár (vár) A lap elfogadása előfizetésre kötelez. — Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők. — . Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Könyvnyomda- és lapkiadótulajdonos: stz „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság" nevében KAMINSZKY G­É­Z­A. Előfizetési árak: Egész évre ................................................................................... 8 kor Fél évre......................................................................................... 4 kor Negyed évre................................................................................... 2 kor Amerikába 10 korona. Egyes szám ára 10 fillér Történelmi karácsony. „A világot­, az Isten kormá­nyozza, a­miben az emberi okos­ságnak kevés beleszólása van, sőt ' teljesen alá vagyunk vetve mind­nyájan', épen ezért nekni is kell soha beleavatkoznunk, hanem hagyjunk el­menni mindent a maga útján.. Mert nagyon sok dolgot láttunk és látunk napjainkban is, a­mi kívül esik minden emberi számításon.“ Machiavelli Miklós-Az emberi törekvések révén elért nagy ered­mények, a kiforrott eszmék megvalósulása révén előállott helyzetváltozások, a művelődés, a kul­túra érdekében megindított szellemi mozgalmak, , újítások, alakulások hasznos vagy káros követ­kezményeinek leszögezője, elfogulatlan bírálója az a tudományág, mely a köztudatban, mint törté­nelem él és hat, föllebbentvén a múltról a fá­­tyolt, szövétnekének lénye bevilágít az emberi­ség érzelem- és gondolatkörének szférájába. Figyelme kiterjed mindenre, a mi munkát az emberi szellem, az emberi kéz kifejtett az isteni Gondviselés alkotta természet közreműködésé­vel, vagy annak építő és romboló munkája kö­vetkeztében. Mindaz, a­mi jót vagy rosszat az emberi­ség cselekedett 5—6000 év alatt, a­mi valaha történt a világ legkisebb, mint legmagasabb kö­reiben, amennyire fogyatékos emlékezetünk vissza­vezet a lezajlott korszakok mezőjére, az mind a történelem ítélőszéke előtt lett vagy lesz objec­tíve elbírálva. A megtörtént dolog azonban ma­gában véve még nem történelem; a történelem a múlt eseményeinek tudása. E tudás a múlt hagyományainak ismeretén alapszik, melyek az élettelen tárgyak, alkotások, az élőszónak az előző korszakból való átvétele, a megfakult ira­toknak megfejtése, magyarázata révén jutottak el hozzánk. Az elsajátítást az emlékezet, az ér­telem közvetíti.­­ Minden megtörtént dolognak volt kezdete és vége,­ befejezése és a két határpont között a fejlődésnek a végcélra irányuló fokai észlel­hetők. A történelem ott kezdődik, a­hol nemcsak a természeti törvény érvényesíti hatását, hanem a tett, cselekedet életet jelent, azt az életet, melyet Istennel, az általa alkotott természet aján­dékaival , az idővel, a hellyel, a szellemmel, a körülményekkel az Istentől származott szabad­akarattal élni óhajtott az ember, mert ilyen erőkkel csakis az emberi észlény s nem a leg­újabb korban ilyennek minősíteni akart beszélő kutya vagy ló rendelkezik. A történelemnek egyedül az ember az alanya és főtárgya s eb­ben az értelemben a történelem nem egyéb, mint az, hogy az emberiség tud önmagáról. Igen, az emberiség a történelem révén tud önmagáról; de addig, míg ez a tudás birto­kunkba jut, a történelmi anyagot kutatóknak sokat kellett fáradozniuk az itt-ott­­ mély ho­mályba borult történelmi rejtélyek megfejtése érdekében. Mert mélyen a felszín alatt rejtőznek a tör­ténelmi élet hajtó erői, melyek a népek, nem­zetek karakterétől, helyzetétől, élményeitől, te­hát oly tényezőktől függnek, melyeknek elbírá­lása, megítélése oly különböző, mint azoknak fölfogása, kik ily ítéletre vállalkoznak. Ezért oly bizonytalan a történelmi élet törvényének meg­állapítása és sokan vannak, akik azt hiszik, hogy ily törvények nincsenek is. De, ha elég magas­ból szemléljük a történelmi életet, úgy­hogy jókora részt belőle áttekinthetünk, mégis meg­sejtjük, hogy csak a felszínen van véletlen, u. n. sors, csak az egyes eset kiszámíthatatlan; az egészben nagy, szükséges kapcsolatok­ döntik el a népek, nemzetek sorsát és szabnak irányt jövő fejlődésének. A­ki nem így, összefoglalva tekinti át az eseményeket és azoknak eredmé­nyeit, legyen bár történelmet író, politikus vagy pedagógus; a­ki csak a jelen alakulásaival bí­belődik, hogy a mától csak a holnapig vesse gondolatait; a­ki csak a jelenből akarja a jövőt megismerni, megérteni és az eredményeiben már eléggé alaposan felkutatott, felderített múltról Megfeledkezik: az hasonlít a vak emberhez, a­ki tapintása révén lépésről-lépésre elég jól eliga­zodik, de mást vezetni nem képes. A természetben nincsenek éles határvonalak. Mindenütt annyi az átmenet, hogy csak a tudo­mányosan képzett elme veszi észre, hogy hol ér véget az állatvilág s hol kezdődik a növényvi­lág. Nincs éles határvonal az egyes évszakok között sem, sőt az év sem pontosan oszlik meg­határozott számú napokr­a, valamint a föld ke­rekségén keletről nyugatra, vagy nyugatról ke­letre utazva, zavarba jövünk az órák és percek mérésével, ha nem ismerjük az u. n. zónaidő­­számítást. De a történelem pontos határkövet keres, hogy megállapíthassa az időt s azon belül elhe­lyezhesse az eseményeket. Ha nem talál ilyen határköveket, egy-egy napra, időpontra kimondja, hogy határkő s azután szigorúan ahhoz tartja magát. Az emberek, a tudomány elfogadják, megszokják az ily határköveket s különös je­lentőséget adnak nekik. Nemcsak az idő méré­sére használják, hanem úgy tekintik, mint az eseményekre, a történésekre, a világegyetem alakulására hatással bíró tényezőket. Ilyen, a történelmi események időbeli el­helyezésére szolgáló határkő. Jézus Krisztus születése Betlehemben, Augustus Octavianus, római császár (31. Kr. e. — 14. Kr. u.) ural­kodása alatt. Jézus némelyek véleménye szerint: a mi időszámításunk kezdete előtt 4 vagy 6 évvel született, kinek születési évére vonatko­zólag Dionysius Exiguus, római apát (­ 532—555. év táján) — az 525. Kr. u. év körül — a Róma alapítása utáni 754. évet állapítja meg s ezt a keresztény időszámítás kezdőpontjaként állítja be; de ezen év beállítása nem egészen pontos, mert Heródes (uralkodott 40—4-ig Kr. e.) Róma alapítása után 750 ben halt meg, Jézus Krisztus születése pedig ezen évnél korábban volt. Dio­nysius tehát tévedett, s így Jézus születésének éve Róma alapításától számítva, a 749. év vé­gére, vagy a 750. évre teendő. A legújabb ku­tatók egyike P. Riess, jezsuita a pontos időt Jézus születésére vonatkozólag így állapította meg: Krisztus Urunk született I. c. 752. év december hó 25-én, tehát a 752. év a Krisztus születése előtt való i-ső, a 753. év o.­­ és a 754. év a Krisztus szülése után való i-ső év. Jézus születésének ideje történelmi pil­lanat, a­melyről Carlyle mondja, hogy »noha az élet a jelennek, mindig csak a jelennek olyan lepergő, azután semmibe vesző pillanataiból áll, a­melyek egyszer végbemenve a múltban sem élnek többé, jövőjük sincs nekik; de azért vi­szont hord az élet sodra magával oly pillana­tokat is, melyekről, mikor bennük élünk is, érezzük, hogy ezekre mintegy várhatott a világ évekig, talán századokig, mint a jövőnek nagy pillanataira, és mikor az ilyen percek végbe-­ mennek, úgy érezzük, nem a semmiségéi, ha­nem a történelemét immár«. Az a pillanat, melyben I. Krisztus született, történelmi pillanattá, maga az Üdvözítő valósá­gos történelmi személlyé — az ünnep pedig, melyet születése emlékére évenkint ülünk, meg­ünnepelünk, történelmi karácsonnyá lett.XVIII.­­ századon keresztül e tényt kétségbe nem vonta senki. Valamint a látható világ létezése — az ok­­ság elve révén — a Teremtőtől veszi eredetét, úgy Jézus születésében, életében, működésében és általában a kereszténység történelmében köz­ismert természetfölötti események, csodák mind igazolják, hogy a kereszténység alapítója nem­csak természetfölötti hatalom birtokosa, hanem valóságos Isten. A racionalisták kritikájukban azt hirdetik, hogy az Egyház fölfogása szerinti evangéliumok s hagyományok Krisztusa nem a történelem Krisztusa, hanem eszményített alak, a­kit a cso­dák »homályos ködében« léptet fel a kritikátlan körök képzelete, homlokára az Istenember, az Istenfiúság aureoláját helyezi a gyermek-embe­riség naiv hite. A valódi történelmi Krisztus ép úgy ember, mint a többi vallást alapító: Zo­roaszter, Confucius, Mohammed, Luther, Calvin, Zwinsch stb. Archimedes hiába mondotta, hogy: »Adja­tok egy támpontot és a világot kiemelem sar­kaiból« ; az ókori pogányvilág nem találta föl e támpontot. E támpontot a Krisztus alapította katholikus. Egyházban találjuk meg a keresztény szeretet törvényében. Mert »a krisztusi szeretet ereje, hatalma emelte ki e világot sarkaiból, fűzte egybe aranyláncával az emberiséget és tartja együtt a világ végezetéig. A keresztény vallás föltűntével a vallási, társadalmi, politikai viszonyok lényegesen átala­kultak. A keresztény tan eszméje áttörte a gö­rög-római tudomány, irodalom korlátait, melyet az új keresztény világnézet apostolai, ter­jesztői mintául fogadtak ugyan el, de Jézus Krisztus szellemétől vezérelve, a pogány elvek helyett a keresztény elveket igyekeztek megva­lósítani, hogy az emberi nemet újjáalakítsák... Az ember lelke, hajlama, akarata Isten akarata szerint alakuljon; legyen az ember vallásos, er­kölcsös, jámbor és Istent félő s ez esetben eléri úgy földi, mint mennyei boldogságát«. Jézus tisztább erkölcstant, tökéletesebb val­lást hirdetett, tanított s mint minden újító, úgy Ő is ellenségeinek áldozata, eszméinek mártyrja lett, meghalt a kereszten s elporladt sírjában... A kereszténység Megváltóját, eszményét, Istenét hiszi Krisztus személyében, a ki egyben valóban történelmi személy volt s mint az em­berekkel és az emberiséggel foglalkozó törté­nelemnek egyik kimagasló, a história középponti fő alakja: a történelem alanyát, az embert ma­gához emelve, az örökké való életre, a túl­­világi boldogság után való vágyat fölébresztve, irányítja a históriát, mint az igazi keresztény élet mesterét is, a szent tanait követők oku­lására. Jézusról, mint igazi történelmi személyről megemlékeznek, az I. és II. század profán írói közül: Josephus Flavius zsidó történelemiró (37—93. Antiquit. Jud. 18. c. 3.); Philo, a böl­csész; Tacitus (54—119. Annál.); Suetonius (75—160. Vita Claudii, c. 25.; ifjabb Plinius (62—114.); sőt Jézus emberfölötti hatalmát em­líti a Talmud is (Sanhedrin Fol. 43.; Sabbat­h C­apitus, római történelemiró.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék