Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-09 / 1. szám
2. oldal. Az isteni Gondviselés akarata volt az, hogy az evangélistákon kívüla világ legnagyobb és legolvasottabb nem keresztény törtélemírói is tanúságot tegyenek Jézus Krisztus mellett, mégpedig az ókor három legelterjedtebb nyelvén : görögül, zsidóul és latinul. A történelmi Krisztus eljövetelével a római világbirodalom már valóban keresztény színezetet kezdett nyerni, de azt az egységet, amely az összes népeket a katholikus egyházban egyedül, szent Ágoton hippói püspök (354—430) még inkább remény, mint valóság gyanánt üdvözölhette. Szerinte a keresztény hitben az emberiség már elérte történelmi célját s újabb történelmi feladatait csak úgy oldhatja meg, ha egészen Isten akaratára, vezetésére bízza magát. Ezt nemcsak a «sötétnek» nevezett középkor fogadta el sz. Ágoston történelmi végrendeletéül, hanem a legújabb kor szülötte, Petőfi Sándor is hasonló szellemben leckéztet az istenség létezését illetően e szavaiban : „Nézzetek bele a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát.“ Nem kevésbé bizonyító erővel hatnak e tekintetben Guizot francia történetíró ezen gondolatai is: „Hiszem az Istent és imádom őt anélkül, hogy megkísérteném, hogy megértsem. Látom őt, a mindenütt jelenlevőt és működőt, nemcsak a világ örök kormányzásában s a lélek benső életében, hanem az emberi társadalom történetében, különösen az ó és újtestamentumban, a kijelentés és az isteni Gondviselés ezen örök emlékében.“ Guizot végrendelete. Jézus születésének ideje, éve a keresztény időszámítás, szellem középpontja is, mert az ő születése után lezajlott eseményekre az Üdvözítő megjelenésének nagy hatása, nagy jelentősége volt. Amikor véget ért a Jézus születése előtti korszak és megkezdődött az új keresztény éra, az emberiség megilletődve állott meg az egyetemes történelemnek Krisztus születésével leszögezett határoszlopánál, mert a korábbi befejezetlen, tökéletlen világnézet letűnésével egy , az ókor bölcselőitől is óhajtott új világ hajnala derengését látta a betlehemi csillag feljöttében. Jézus születése az emberiség újjászületésének korát vezeti be a történelembe, mely a pogány világfelfogás romjain a szeretet vallását teszi diadalmassá. Az óvilágot jelentő római császárság korának egyik árnyoldala, hogy az embereknek már nem volt hite, nem volt szabadsága, melyért lelkesültek volna, úgy nem volt vallás, melyet követtek volna. A pogány vallás, egykor a római állam védő bástyája, varázserejét elveszítette. Hogy ne érezték volna ilyen világban, legalább az emberiség jobbjai, az igaz Isten ismeretének szükségességét, a népek a Megváltó után való vágyat. Aristoteles panaszkodik, hogy «vétkezni az emberiség közös sorsa« ; Sofokles hogy «a bűn megfészkelte magát az ember természetében.« ; Demokritos, hogy »az egész ember bölcsőjétől kezdve nem egyéb folytonos betegségnél« , a mit Seneca igy határoz meg: «Miért ámítjuk magunkat ? nem külső a mi bajunk, bensőnkben hordjuk azt: a gonoszság vett erőt rajtunk s ez nyomorúságunk forrása.« Az athenei Socrates (469—399. Kr. e.) egyik tanítványa párbeszéd közben ezt feleli mesterének : »Tehát, ha eljő azon idő, lesz módunkban kedves áldozattal szolgálni az Istennek és én épen az Isten jóvoltában bízom, hogy ezen idő már nincs messze.« Pedig hány századnyira volt! Igen, általános és erős volt ezen hit, ezen remény az »idők teljességében« a pogányok közt is, akikhez a zsidóktól származott át, aminek Vergilius énekei kifejezést adnak, amit Tacitus és Suetonius történelmi műveikben, a napkeleti bölcsek pedig tetteikben bizonyítanak. Már a római köztársaság (510—31 Kr. e.) utolsó idejében nem bírtak az augurok nevetés nélkül egymás szemébe nézni és a gépies szertartások épenséggel nem elégíttették ki az aggodalmas hívőket. Sokan római és barbár istenségeknek hódoltak, de a legtöbben teljes hitetlenségben tengődtek, így Jupiter mellett egyaránt tisztelték az egyptomi és syriai istenségeket és a perzsa napistent, Mithrast. A gazdag és művelt osztály szertelen fényűzésbe és erkölcstelenségbe merült. A régi államvallás és a bölcsészeti iskolák hitelüket vesztették, mert a népek érezték, tudták, hogy nyomorukon azok nem segíthetnek, lelki vigaszt nem nyújthatnak, az igazi szeretet életet adó forrását bennök föl nem találhatják. Ép akkor, mikor Rómában a tudomány, az irodalom a császárság (Kr. e. 31. — 476. Kr. u.) kezdetén aranykorát éli és a nép erkölcsi sülyedése bekövetkezik, születik az isteni Megváltó : Jézus Krisztus, ki a lelket ki nem elégítő filozófiai tanok és babonás kultuszok helyett a felebaráti szeretetet magában foglaló új vallással ajándékozta meg az emberiséget, melyhez az lelki örömmel csatlakozott, mert ez a vallás hirdette az emberek közötti igazi egyenlőséget és azt, hogy a túlvilági életben az e földi igazságtalanságok, az egoismus, a nepotismus és a földi életet megkeserítő gyűlölködés, az alárendeltek szorongatásai megszűnnek és az örök élet — a földi élet salakjától megtisztulva — elválasztva fogja nyújtani azt a lelki gyönyört, nyugalmat, boldogságot, melyet e föld milliói, kitüntetései korántsem adhatnak a kunyhótól a palotáig, a földalatti nehéz munkáért avagy az édes semmittevésért, a titkolt bűnökért vagy a fórumon szenvelgett erényért. Az Isten második személye emberré lett, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Szenvedésével és kereszthalálával végtelen értékű elégtételt adott a végtelenül megbántott Teremtőnek. Hittitok a megváltás, hittitok a Fiu-Isten megtestesülése. „Az Ige testté Ien“, Isten második személye emberré lévén, emberi természetet vett föl. Krisztus, mint vallást alapító és mint a kereszténység alapja, azt a célt tűzte elénk, hogy az isteni képmás kialakuljon az emberben; azt akarta, hogy: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes“. Az emberi eszmék, a szép gondolatok csak akaratunkat serkentik, de erőt a cselekvésre, csak Jézus példájának, tanításának követése ad; mert Ő az eszméket át is élte, meg is valósította. „Én vagyok az itt, igazság és élet” szavakból álló fönséges nyilatkozatát egyéniségének magasztos erkölcsi jellemével tárta az emberek elé, akik azonban az Urnák 1914. évi augusztus hava óta és s a jelen percekben is a Krisztus jelölte „igazságot, életet“ nem az Ő, tehát a béke útján, hanem vértől festett kardokkal jelölt irányban, vér áztatta mezőkön, ormokon, hegytetőkön, tátongó szakadékokon, jégben ingó sziklákon, vértől piros folyókon, tavakon, tengereken távrobbantó okozta mélyedéseken, földalatti aknavájta üregeken és a levegő magas régióit szeldelő aeroplánok okozta légáramlatokon át keresik. Az egész világon általános béke (7. K. e. — 4. Kr. u.) állott be, mely alatt Jézus Krisztus született. Kath. Anyaszentegyházunk keleti szertartásu hívői a karácsony sz. ünnepét ünnepeljük és alig emlékszünk ez ünnepnek már második évben ily nehéz körülmények közt való beköszöntésére. Nem mintha más karácsony ünnepén nem dörögtek volna még ágyuk és sokszor volt úgy, hogy a föld, a mely fölött az Ígéret bethlehemi csillaga, a gyermek Jézus szemének szelíd fényében felragyogott, elfolyt emberi vértől gőzölgött. Más karácsonyokat is háborúk előztek, zavartak meg, vagy követtek, estek más karácsonyok is háborúban, ám ehhez fogható, világvérengzés még sohase várta és ágyudörgéseinek resonantiája nem zavarta a karácsony angyalai szeráfi énekének harmóniáját. Bár jönne meg a kis Jézussal, ki a harcolókért is szenvedett kereszthalált, a nyugalom, a béke. Bár röpködne idegen fehér galamb a karácsonyi ünnepen a halál mezői fölött s jelképezné az életet adó, hosszabbító békét, amely élet csak vendégként jár a harcok távoli síkjaira, a hegyek, völgyek és erdők fedezék világába. Most látjuk, hogy kétezer esztendőn át a nyugati világnak csak az ajkán volt az evangéliumi békeeszméje, de a szívében, lelkében, értelmében nem, és valljuk be, hogy az emberi elme és találékonyság, valamint az emberi vagyon soha nem pazarolta a maga kincseit jobban a háborúra való készülődésre, mint a most dúló háborúra. A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. QD BOOD DOOD DOOD DOOD POOP DOOD DOOD 0000 POOP DO A száműzött karácsonyfája. — Irta: Franc Sedlmayer. — — Németből fordította: ifj. Hegedűs Ágoston. — I. Ferdinánd és Adolf, a két vadászgyerek kíváncsian néztek a kert kőkerítéséről, amelyen álltak, az erdész salonjának erősen lefüggönyözött ablakára. A két fiatal fiú szemében visszatükrözött, a bent egészen a menyezetig érő száz gyertyafényben ragyogó karácsonyfa fénye, mely az összetűzött függönyök résén kiviláglott. Odabent a főerdész családja körében ünnepelte a szentestét. A bámészkodók látták, hogy a főerdészné, a legfiatalabb Fricczel a karján, körüljárta a gazdagon díszített fát és a gyönyörűségtől boldogan nevelő gyermeknek mutogatta a sok szép ajándékot, mely a fa alatt volt. A főerdész két nagyobb fia és 13 éves leánykája árnyékát látták elsuranni a függöny előtt, amint egymásnak mutogatták a Jézuska ajándékait. A vén Gretel, a ház hűséges dadája ájtatosan összekulcsolt kézzel állott a háttérben s bámult a karácsonyfa csúcsára, melyről művészies kidolgozású szobrocska, a kis Jézuska kiterjesztett kézzel áldólag nézett le a boldog családra. Oldalt a hatalmas kályhához dűlve állott maga a főerdész s hatalmas bajusz árnyékolta be megszokottan szigorú arcát s ragyogó szemei a karácsonyfa ágacskáit nézték, mig ő maga gondolataiba mélyedt. — Az öreg adja a bankot, még szenteste is ! — súgta társának Adolf gyerek. — Bizonyára azon gondolkozik — mondotta csendesen a másik — hogy hány rókaprémet szorítson ki belőlem azért, hogy erdővédnek nevez ki. — Én azt hiszem, hogy azon gondolkodik, hogy te hasznavehetetlen vagy akár mint hajtó, akár mint fegyverhordozó s a legjobb volna, ha valahára levelibékát helyettesíteni küldhetné. S ha reggel brekegni fogsz, akkor biztos, hogy eső lesz. Az ilyenképen aposztrofáltnak az arca sem rándult meg, csak ezt mondta: — Nos az jó, hogy ha valahová beteszem a lábamat, frissítő eső esik, de ahová te lépsz, ott a fű is kiszárad és az erdő is elcsenevészedik, azt mondják, hogy az olaszoknak gonosz nézésük van, de a tied csak buta ! — Pszt! Pszt ! — súgta a letromfolt. — Nézd, az öreg otthagyta a kályhát; azt hiszem, hogy most rajtunk a sor. Azt mondta, hogy mi is kapunk valamit. — Légy nyugodt Ferdinánd — mondta Adolf — bizonyára tartalmat akar belédönteni, bár a te üres fejeddel nagyon nehéz boldogulni. Az ilyenképen kicsúfolt épen hasonló módon akart válaszolni, de hirtelen hátra fordította a fejét, mert zajt hallott az erdő felől. Néhány perc múlva térdig hóban lábolva jelent meg Lorenc, az öreg erdővéd. Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a kertkerítésen álló fickókra, felfelé haladt a lépcsőn a ház ajtaja felé, amidőn az a fickó, ki a kilátásos helyről leszállott, megszólította. — Hé ! Lorenc ! Hová, hová ? Az öreg még nem végzett a gyerekekkel s igy még korán volna nekünk beállítani. Nagyszerű ajándékok várnak ránk . Én örökös hajtó leszek, Adolfnak menyasszonya lesz a 73 éves Gretel, magának pedig Lorenc ez lesz a kriszkindli: öt jól végigszivott szivarvég, három tucat új madárszárny és egy jókarban tartott esernyő, hogy a mostani idő valahogy meg ne ártson az arcának. Az erdővéd megbotránkozva nézett a szemtelen fickóra. — Hagyj nekem békét ! Nincs kedvem tréfálni most! — mondá és a következő pillanatban el is tűnt az erdészlak ajtaja mögött. A két fickó pedig megint felkapaszkodott a megfigyelő helyre. II. A főerdész a bezárt ajtó zajára kilépett a folyósóra s látta, hogy Lórenc, az öreg erdővéd, milyen izgatottan lép be. — Mi az Lorenc. Miért ilyen izgatott? Hogyan, a Jörg és Klaus még szenteste is garázdálkodnak az erdőben ? — Szó sincs róla főerdész úr — mondotta Lorenc. — Jörga Simonnál, a csizmadiánál kártyázik dióba, mely egy kis fácskára van felaggatva, Klaus pedig otthon veszekszik a feleségével, nem is veszi figyelembe hogy szenteste van. Dacára ennek nem volt nyugtom s GÖRÖG KATHOULIKS SZEMLE 1916. januar hó 9.