Görög katholikus szemle, 1916. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-09 / 1. szám

2. oldal. Az isteni Gondviselés akarata volt az, hogy az evangélistákon kívül­­a világ legnagyobb és legolvasottabb nem keresztény törtélemírói is tanúságot tegyenek Jézus Krisztus mellett, még­pedig az ókor három legelterjedtebb nyelvén : görögül, zsidóul és latinul. A történelmi Krisztus eljövetelével a római világbirodalom már valóban keresztény színezetet kezdett nyerni, de azt az egységet, amely az összes népeket a katholikus egyházban egyedü­l, szent Ágoton hippói püspök (354—430) még inkább remény, mint valóság gyanánt üdvözölhette. Sze­rinte a keresztény hitben az emberiség már el­érte történelmi célját s újabb történelmi feladatait csak úgy oldhatja meg, ha egészen Isten akara­tára, vezetésére bízza magát. Ezt nemcsak a «sötétnek» nevezett közép­kor fogadta el sz. Ágoston történelmi végren­deletéül, hanem a legújabb kor szülötte, Petőfi Sándor is hasonló szellemben leckéztet az isten­ség létezését illetően e szavaiban : „Nézzetek bele a történet könyvébe, Mindenütt meglátni vezérnyomdokát.“ Nem kevésbé bizonyító erővel hatnak e te­kintetben Guizot francia történetíró ezen gon­dolatai is: „Hiszem az Istent és imádom őt anélkül, hogy megkísérteném, hogy megértsem. Látom őt, a mindenütt jelenlevőt és működőt, nemcsak a világ örök kormányzásában s a lélek benső életében, hanem az emberi társadalom történetében, különösen az ó és újtestamentumban, a ki­jelentés és az isteni Gondviselés ezen örök emlékében.“ Guizot végrendelete. Jézus születésének ideje, éve a keresztény időszámítás, szellem középpontja is, mert az ő születése után lezajlott eseményekre az Üdvözítő megjelenésének nagy hatása, nagy jelentősége volt. A­mikor véget ért a Jézus születése előtti korszak és megkezdődött az új keresztény éra, az emberiség megilletődve állott meg az egye­temes történelemnek Krisztus születésével leszö­gezett határoszlopánál, mert a korábbi befeje­zetlen, tökéletlen világnézet letűnésével egy , az ókor bölcselőitől is óhajtott új világ hajnala derengését látta a betlehemi csillag feljöttében. Jézus születése az emberiség újjászületésé­nek korát vezeti be a történelembe, mely a pogány világfelfogás romjain a szeretet vallását teszi diadalmassá. Az óvilágot jelentő római császárság korá­nak egyik árnyoldala, hogy az embereknek már nem volt hite, nem volt szabadsága, melyért lel­kesültek volna, úgy nem volt vallás, melyet kö­vettek volna. A pogány vallás, egykor a római állam védő bástyája, varázserejét elveszítette. Hogy ne érezték volna ilyen világban, leg­alább az emberiség jobbjai, az igaz Isten isme­retének szükségességét, a népek a Megváltó után való vágyat. Aristoteles panaszkodik, hogy «vét­kezni az emberiség közös sorsa« ; Sofokles hogy «a bűn megfészkelte magát az ember természeté­ben.« ; Demokritos, hogy »az egész ember böl­csőjétől kezdve nem egyéb folytonos betegség­nél« , a mit Seneca igy határoz meg: «Miért ámít­juk magunkat ? nem külső a mi bajunk, bensőnk­ben hordjuk azt: a gonoszság vett erőt rajtunk s ez nyomorúságunk forrása.« Az athenei Soc­­­rates (469—399. Kr. e.) egyik tanítványa pár­beszéd közben ezt feleli mesterének : »Tehát, ha eljő azon idő, lesz módunkban kedves áldozattal szolgálni az Istennek és én épen az Isten jóvoltá­­ban bízom, hogy ezen idő már nincs messze.« Pedig hány századnyira volt! Igen, általános és erős volt ezen hit, ezen remény az »idők teljes­ségében« a pogányok közt is, a­kikhez a zsidók­tól származott át, aminek Vergilius énekei ki­fejezést adnak, amit Tacitus és Suetonius törté­nelmi műveikben, a napkeleti bölcsek pedig tet­teikben bizonyítanak. Már a római köztársaság (510—31 Kr. e.) utolsó idejében nem bírtak az augurok nevetés nélkül egymás szemébe nézni és a gépies szer­tartások épenséggel nem elégíttették ki az aggo­dalmas hívőket. Sokan római és barbár isten­ségeknek hódoltak, de a legtöbben teljes hitet­lenségben tengődtek, így Jupiter mellett egyaránt tisztelték az egyptomi és syriai istenségeket és a perzsa napistent, Mithrast. A gazdag és művelt osztály szertelen fény­űzésbe és erkölcstelenségbe merült. A régi ál­lamvallás és a bölcsészeti iskolák hitelüket vesz­tették, mert a népek érezték, tudták, hogy nyo­morukon azok nem segíthetnek, lelki vigaszt nem nyújthatnak, az igazi szeretet életet adó forrását bennök föl nem találhatják. Ép akkor, mikor Rómában a tudomány, az irodalom a császárság (Kr. e. 31. — 476. Kr. u.) kezdetén aranykorát éli és a nép erkölcsi sülyedése bekövetkezik, születik az isteni Meg­váltó : Jézus Krisztus, ki a lelket ki nem elé­gítő filozófiai tanok és babonás kultuszok he­lyett a felebaráti szeretetet magában foglaló új vallással ajándékozta meg az emberiséget, mely­hez az lelki örömmel csatlakozott, mert ez a vallás hirdette az emberek közötti igazi egyen­lőséget és azt, hogy a túl­világi életben az e földi igazságtalanságok, az egoismus, a nepo­­tismus és a földi életet megkeserítő gyűlölkö­dés, az alárendeltek szorongatásai megszűnnek és az örök élet — a földi élet salakjától meg­tisztulva — elválasztva fogja nyújtani azt a lelki gyönyört, nyugalmat, boldogságot, melyet e föld milliói, kitüntetései korántsem adhatnak a kunyhótól a palotáig, a földalatti nehéz mun­káért avagy az édes semmittevésért, a titkolt bűnökért vagy a fórumon szenvelgett erényért. Az Isten második személye emberré lett, hogy megváltsa a bűnös emberiséget. Szenve­désével és kereszthalálával végtelen értékű elég­tételt adott a végtelenül megbántott Teremtő­nek. Hittitok a megváltás, hittitok a Fiu-Isten megtestesülése. „Az Ige testté Ien“, Isten má­sodik személye emberré lévén, emberi termé­szetet vett föl. Krisztus, mint vallást alapító és mint a kereszténység alapja, azt a célt tűzte elénk, hogy az isteni képmás kialakuljon az ember­ben; azt akarta, hogy: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes“. Az emberi eszmék, a szép gondolatok csak akaratunkat serkentik, de erőt a cselekvésre, csak Jézus példájának, tanításának követése ad; mert Ő az eszméket át is élte, meg is valósí­totta. „Én vagyok az itt, igazság és élet” sza­vakból álló fönséges nyilatkozatát egyéniségé­nek magasztos erkölcsi jellemével tárta az em­berek elé, a­kik azonban az Urnák 1914. évi augusztus hava óta és s a jelen percek­ben is a Krisztus jelölte „igazságot, életet“ nem az Ő, tehát a béke útján, hanem vértől festett kardokkal jelölt irányban, vér áztatta mezőkön, ormokon, hegytetőkön, tátongó szakadékokon, jégben ingó sziklákon, vértől piros folyókon, tavakon, tengereken távrobbantó okozta mé­lyedéseken, földalatti aknavájta üregeken és a levegő magas régióit szeldelő aeroplánok okozta légáramlatokon át keresik. Az egész világon általános béke (7. K. e. — 4. Kr. u.) állott be, mely alatt Jézus Krisztus született. Kath. Anyaszentegyházunk keleti szertar­­tásu hívői a karácsony sz. ünnepét ünnepeljük és alig emlékszünk ez ünnepnek már második évben ily nehéz körülmények közt való bekö­szöntésére. Nem mintha más karácsony ünne­pén nem dörögtek volna még ágyuk és sokszor volt úgy, hogy a föld, a mely fölött az Ígéret bethlehemi csillaga, a gyermek Jézus szemének szelíd fényében felragyogott, elfolyt emberi vér­től gőzölgött. Más karácsonyokat is háborúk előztek, zavartak meg, vagy követtek, estek más karácsonyok is háborúban, ám ehhez fog­ható, világvérengzés még sohase várta és ágyu­­dörgéseinek resonantiája nem zavarta a kará­csony angyalai szeráfi énekének harmóniáját. Bár jönne meg a kis Jézussal, ki a harcolókért is szenvedett kereszthalált, a nyugalom, a béke. Bár röpködne idegen fehér galamb a karácsonyi ünnepen a halál mezői fölött s jelképezné az életet adó, hosszabbító békét, a­mely élet csak ven­dégként jár a harcok távoli síkjaira, a hegyek, völgyek és erdők fedezék világába. Most látjuk, hogy kétezer esztendőn át a nyugati világnak csak az ajkán volt az evan­gélium­i békeeszméje, de a szívében, lelkében, értelmében nem, és valljuk be, hogy az em­beri elme és találékonyság, valamint az emberi vagyon soha nem pazarolta a maga kincseit jobban a háborúra való készülődésre, mint a most dúló háborúra. A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. QD BOOD DOOD DOOD DOOD POOP DOOD DOOD 0000 POOP DO A száműzött karácsonyfája. — Irta: Franc Sedlmayer. — — Németből fordította: ifj. Hegedűs Ágoston. — I. Ferdinánd és Adolf, a két vadászgyerek kíváncsian néztek a kert kőkerítéséről, amelyen álltak, az erdész salonjának erősen lefüggönyözött ablakára. A két fiatal fiú szemében visszatükrözött, a bent egészen a menyezetig érő száz gyertyafényben ragyogó karácsonyfa fénye, mely az összetűzött függönyök résén kiviláglott. Odabent a főerdész családja körében ünnepelte a szentestét. A bámészkodók látták, hogy a főerdészné, a leg­fiatalabb Fricczel a karján, körüljárta a gazdagon dí­szített fát és a gyönyörűségtől boldogan nevelő gyer­meknek mutogatta a sok szép ajándékot, mely a fa alatt volt. A főerdész két nagyobb fia és 13 éves leány­kája árnyékát látták elsuranni a függöny előtt, amint egymásnak mutogatták a Jézuska ajándékait. A vén Gretel, a ház hűséges dadája ájtatosan összekulcsolt kéz­zel állott a háttérben s bámult a karácsonyfa csúcsára, melyről művészies kidolgozású szobrocska, a kis Jézuska kiterjesztett kézzel áldólag nézett le a boldog családra. Oldalt a hatalmas kályhához dűlve állott maga a fő­erdész s hatalmas bajusz árnyékolta be megszokottan szigorú arcát s ragyogó szemei a karácsonyfa ágacskáit nézték, mig ő maga gondolataiba mélyedt. — Az öreg adja a bankot, még szenteste is ! — súgta társának Adolf gyerek. — Bizonyára azon gon­dolkozik — mondotta csendesen a másik — hogy hány rókaprémet szorítson ki belőlem azért, hogy erdővéd­nek nevez ki. — Én azt hiszem, hogy azon gondolkodik, hogy te hasznavehetetlen vagy akár mint hajtó, akár mint fegyverhordozó s a legjobb volna, ha valahára leveli­békát helyettesíteni küldhetné. S ha reggel brekegni fogsz, akkor biztos, hogy eső lesz. Az ilyenképen aposztrofáltnak az arca sem rán­­dult meg, csak ezt mondta: — Nos az jó, hogy ha vala­hová beteszem a lábamat, frissítő eső esik, de a­hová te lépsz, ott a fű is kiszárad és az erdő is elcsene­­vészedik, azt mondják, hogy az olaszoknak gonosz né­zésük van, de a tied csak buta ! — Pszt! Pszt ! — súgta a letromfolt. — Nézd, az öreg otthagyta a kályhát; azt hiszem, hogy most rajtunk a sor. Azt mondta, hogy mi is kapunk valamit. — Légy nyugodt Ferdinánd — mondta Adolf — bizonyára tartalmat akar beléd­önteni, bár a te üres fejeddel nagyon nehéz boldogulni. Az ilyenképen kicsúfolt épen hasonló módon akart válaszolni, de hirtelen hátra fordította a fejét, mert zajt­­ hallott az erdő felől. Néhány perc múlva térdig hóban­­ lábolva jelent meg Lorenc, az öreg erdővéd. Anélkül,­­ hogy egy pillantást is vetett volna a kertkerítésen álló fickókra, felfelé haladt a lépcsőn a ház ajtaja felé, a­midőn az a fickó, ki a kilátásos helyről leszállott, meg­szólította. — Hé ! Lorenc ! Hová, hová ? Az öreg még nem végzett a gyerekekkel s igy még korán volna nekünk beállítani. Nagyszerű ajándékok várnak ránk . Én örökös hajtó leszek, Adolfnak menyasszonya lesz a 73 éves Gretel, magának pedig Lorenc ez lesz a kriszkindli: öt jól végigszivott szivarvég, három tucat új madár­szárny és egy jókarban tartott esernyő, hogy a mostani idő valahogy meg ne ártson az arcának. Az erdővéd megbotránkozva nézett a szemtelen fickóra. — Hagyj nekem békét ! Nincs kedvem tréfálni most! — mondá és a következő pillanatban el is tűnt az erdészlak ajtaja mögött. A két fickó pedig megint felkapaszkodott a meg­figyelő helyre. II. A főerdész a bezárt ajtó zajára kilépett a folyó­sóra s látta, hogy Lórenc, az öreg erdővéd, milyen iz­gatottan lép be. — Mi az Lorenc. Miért ilyen izgatott? Hogyan, a Jörg és Klaus még szenteste is garázdálkodnak az erdőben ? — Szó sincs róla főerdész úr — mondotta Lorenc. — Jörg­a Simonnál, a csizmadiánál kártyázik dióba, mely egy kis fácskára van felaggatva, Klaus pedig ott­hon veszekszik a feleségével, nem is veszi figyelembe hogy szenteste van. Dacára ennek nem volt nyugtom s GÖRÖG KATHOULIKS SZEMLE 1916. januar hó 9.

Next