Görög katholikus szemle, 1917. július-december (18. évfolyam, 26-51. szám)

1917-07-01 / 26. szám

Ung­vár, 1917. július 1. XVIII. évfolyam. 26. szám. Szerkesztőségi iroda: Ungvár (vár). Kiadóhivatal: Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság Ungvár, Széchenyi-tér 10. szám. Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatal címére küldendők.­­*£££# MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Főszerkesztő: KAMINSZKY GÉZA. Felelős szerkesztő: DULISKOVICH ELEK. Könyvnyomda és lapkiadótulajdonos az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság” nevében: KAMINSZKY GÉZA. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K, Amerikába 10 korona. Egyes szám ára 10 fillér. A lap elfogadása előfizetésre ££££££ kötelez. Kiadóhivatali telefonszám 101. Jövőnk biztosítása. Két képhez hasonlíthatnám a mi görög ka­­tholikus egyházi és közéletünk jelen életét. A természet a beléje helyezett erők és tör­vények szerint végzi a maga vegetációját, de az emberi elme és kéz is e nagyszerű munka fejlesztésén dolgozik. Az egyik öntudatlanul, mert mást nem tehet, a másik öntudatosan, mert szüksége van reá. Ea mégis egy hónapok óta tartó szárazság — amikor az egek bezárulnak — minő szánalmas helyzetet teremhet. Csüggedten konyul le fűszál és búzakalász és az ember is könnyes szemekkel nézi verejtékes munkájának eredménytelenségét. Ám az egek áldása egyszer csak megered, új életre éled nyomában minden, mert bárminő nagyok legyenek is bűneink és megátalkodott makacsságunk, Isten irgalmának és teremtményei iránti szeretetének nincs határa. Mi is vegetáltunk eddig és ha szabad mon­danom öntudatlanul, a faji és lelki törvények végezték munkájukat. Éltük egyházi életünket, a­hogyan őseinktől kaptuk, iskoláink is voltak, mert hiszen az eszkimók is csak tanulnak valamit a maguk módja szerint. Itt-ott dolgoztunk öntudato­san is, mert a szükség reánk parancsolta azt. De az egek forrásai elapadtak, oly hosszú évek óta hervasztja közéletünket a lelkek szárazsága, a mi lelkünk szárazsága — és akik olykor átte­­kintgetünk határainkon túl és sóvár lélekkel nézzük, hogy minő virányos élet duzzad­ott az öntudatos munka nyomán, elmerengünk és sóhaj­tozva kérdezgetjük, lesz-e valaha nálunk is, a mi egyházi életünkben is, a mi görög katholikus közéletünkben is rügyfakadás és gyümölcstermés. Mert mi keveset dolgozunk ! Majdnem sem­mit ahhoz viszonyítva, hogy dolgoznak, építenek jövő nagyságuk alapjain latin szertartású test­véreink, aztán a protestáns gyülekezetek, még a zsidók is — a maguk igényei szerint, sőt — a közelgő viharok előszelét érezve, ösztönszerű félelemmel nézzük meg a sötétség légióinak lá­zas tevékenységét is. Felébredünk-e valahára? A másik kép hasonló ehhez. A világháború által teremtett helyzet ez. Lapok, folyóiratok, társulatok, intézmények formálják a jövő képét, mindenütt öntudatos munka folyik, hogy e világ­­felfordulás utáni időkre biztos alapot teremtse­nek, amelyen az uj idők, új elvek, új tapaszta­latok által megkívánt egyházi, társadalmi szük­ségletek már készen álljanak és zökkenés nélkül belekapcsolódjanak" a jövő társadalmi élet szer­vezetébe, mert nem tévedek, ha azt állítom, hogy az uj idők sodra elsöpri azokat, akiket készü­letlenül talál. Mit mondtam ? Szükségünk van nekünk külön alapokra, külön berendezkedésre, vagy talán az ösz­­szeségben mi is meghúzódhatunk valamely zugban ? Múlhatatlanul szükségünk van­­ anélkül, hogy ez valamelyes különállást jelentene. Hacsak rok­­kantjainkról, hadiárváinkról, szavazati jogunkról volna szó. Hiszen ez országosan van és lesz megalapozva, ott helyet kapnak majd a mi rutén­jeink is. De vajon kapnak-e helyet, vajon az állam maga gondoskodhatik-e mindenkiről, nem-e a társadalomnak kell-e e téren is fokozott mér­tékben az államhatalom segítségére sietnie. Te­hát nekünk is, hogy a mieinknek is legyen helyük. De ez csak a momentán segítség. A távo­labbi jövőben mi lesz majd velünk ? Népünk ma­gyar hazafiságában és királyhűségében, amely most kikristályosodott, csak merőben rosszaka­rattal lehet kételkednie valakinek, de azt sem tagadhatjuk el, hogy traditionális egyházi és tár­sadalmi szokásaik, konzervatív jellemük máról­­holnapra egy ugrással át nem idomíthatók. Sőt erre szükség sincsen. Ki gondolná a mezők sze­rény ibolyáit kaméliákká fejleszteni. Maradjanak meg a maguk szokásaiban, de azokat megneme­­síteni, a kor szellemébe belekapcsolni, kinek jut majd eszébe? Az a mi hivatásunk. Tettünk-e valamit eddig a népért, amiért minket elismerés és dicséret érne ? Valami olyat, amely a rutén nép egyetemét kiemelte volna sok százados testi-lelki nyomorából ? Szociális, gazda­sági téren legutolsó ez országban, holott haza­­fisága az első sorokba érdemesítené. Boldog emlékű Egan óta tettek-e valamit e népért, hogy kiszabadítsák őt a nyomasztó zsidó szolgaságból? Boldogult Balogh vikárius szociális működése egy szebb jövő hajnalhasadását jelezte, de vajon akadt-e kéz, amely a fonalat tovább szőtje, amely ma már szerte­foszlott ? Sztankai Gyulának e lap minapi számában közzétett figyelemreméltó cikke, amely visszhangot keltett lelkemben, névleg el­sorolta, hogy szociális és gazdasági téren mit kellene e népért tenni, hogy ez a szegény, el­felejtett, nem látott nép is, amely eddig csak kötelességeket teljesített, ma pedig vagyonát és vérét áldozza e hazáért, érezze egy kulturáltam jótéteményeit is. Mi, akik közöttük élünk, ismerjük tanulé­konyságát, tanulni vágyását, de vájjon közokta­tásügye olyan-e, hogy a minimumra szállítsa le analfabétái számát. A latin egyház approbált, katholikus jellegű imatársulatai be vannak-e oltva népünk lelkivilágába, egyházi életünk mé­lyítésére tettünk-e valami olyat, amely népünket — minden konzervatizmusa mellett is ■— önér­zetes, öntudatos, meggyőződéses görög katholi­­kussá nevelje, — amely ne hithűségüket fokozza, mert az szilárd és rendithetlen volt és ma talán még inkább az, — de mindennapi életüket hassa át úgy, hogy hitüket, magasztos szertartásukat ne csak úgy szeressék, mint apáiktól örökölt kincsüket — mert ezzel a mohamedánok is di­csekedhetnek, de egy jövendő vallásellenes tá­madás, amely eddig Isten jóvoltából még meg­kímélt minket, mindjárt a legelső fuvallatra szét ne kergethesse, de akkor áldozatokra is képe­síthesse őket. Szent irigyléssel gondolok a latin testvér­egyház szerzeteseire, szerzetesnőire, az ő megbe­csülhetetlen tevékenységükre, a népmissziókra, egyházi közigazgatásuk korszerű reformjaira, (egy­házmegyei, hitközségi takarékpénztárak, papi ott­hon, lelkészegyesület, missiótársulat — stb), a híveknek az egyházzal szemben tanúsított aláza­tos engedelmességére — amit pl. a naptárre­form kapcsán nálunk éppen nem tapasztaltunk, az annyi sokoldalú és oly szép és kedves ima­társulatokra, karitatív intézményekre, a fejlődés­nek indult sajtóalapra, a hívek nevelésére és lelki táplálékára szolgáló és még mindig szapo­rodó több nyelvű sajtótermékekre, olvasókörökre, népjóléti intézményeire, az egyházak és iskolák alapjaira, ellátására, művészies és modern beren­dezésére, az ezek fejlesztését támogató áldozat­­készségre. —­­Mindez igaz lelki örömünkre van, lelkesedünk ezekért, Istennek e szép eredménye­kért hálát adunk, hiszen az ő fényük a mienk is, az ő nagyságuk a mienk is, az ő örömük és fájdalmuk a miénk is, hiszen egyek va­gyunk — bár színre, illatra különbözők. De azért e harmóniába disszonáns hang is vegyül és fájdalmat nyilal lelkünkbe. Mindebből nekünk bizony bizony csak itt-ott morzsák jutnak. — Egyik-másik intézményre mi is hozunk áldozato­kat és testvéri szeretettel, hiszen katholikus in­tézményt pártolunk, önmagunknak adunk — de vájjon részesültünk-e csak valamelyikben is? A kath. sajtóalap gondolt-e csak egy rutén nyelvű hitbuzgalmi lapocska kiadására is, mert semmi­féle lapunk, sajtótermékünk sincs, pedig népünk hogy sóvárog érte. A kath. népszövetségbe hogy tudjon népünk belekapcsolódni, mikor abban ke­leti szertartásunk nincs érvényesítve, pedig ha volna, népünk is részt venne egy-egy katholikus vagy népszövetségi nagy­gyűlésen, de akkor ott kellene látni a maga teljes egészében önma­gát is úgy, ahogyan otthon faluiban él századok óta — így a két szertartás közötti édestestvéri viszony is megérlelődne, ami most bizony alig érezhető, sőt éles kontúrok rontják a kép ha­tását és a határvonalak egybeolvadását. Vajjon­­vajjon — amit óhajtva várunk — az eljövendő kath. autonómia kebelében érvényesülni fogunk-e úgy, amint joggal megérdemeljük. Mindezek nyomán az a meggyőződés ala­kult ki lelkemben, hogy mi nem azért, mintha kevés volna bennünk az alázatosság a morzsá­kat elfogadni, de egyenesen jövő életünk, létünk biztosítása érdekében e morzsákon nem élősköd­­hetünk tovább, mert legyünk csak méltányosak, a katholikus alapok — amelyeknek jellege latin szertartásúnak látszik — még a saját célok fej­lesztésére sem elegendők, nemhogy nekünk is juttatna többet a morzsáknál, de magunknak kell teremtenünk alapokat, magunkat kell átformál­nunk jellegünk szerint és ha már teremteni nem tudunk, a saját talajunkba kell átplántálnunk min­den olyan intézményt, amineket latin szert, test­véreink jóknak találtak és a­mik ott gyümöl­csöket teremnek. Ne mondjuk, hogy nem tehetjük. Gazdag és erős lesz a szegény és gyenge is — ha Is­tenben bízik, ha Isten áldásába és segítségébe helyezett reménynyel kezd az öntudatos mun­kához. A jövő megalapozásához egységes munka­tervet kell kidolgoznunk, nehogy munkánk kap­kodó, felületes és így eredménytelen legyen, és ezt a programmot minden akadályt legyőzve Isten kegyelmével vigyük is keresztül, az ered­ményt, a bő termést megadni Isten kezében van, de hogy arathassunk, a talajművelés és a vetés fáradságos munkája a mi kötelességünk. Mindez pedig ne maradjon csak vezércikk, amit elolvasunk, aztán ad acta teszünk s elfeled­jük, de foglalkoztassák e kérdések lelkünket ál­landóan mert a politikai élet és a nap esemé­nyei nélkülünk születnek, nélkülünk el is múlnak, de ezek nélkülünk meg nem lesznek. Boksay János. EGYHÁZ. Marii, a mi harcosaink védasszonya. Öt háborús előadás. Irta: Stieger Antal. Német eredetiből fordította: Zsatkovics Kálmán (Folytatás.) így hát ti, kedves hallgatóim, ne aggódjatok sebe­sültjeitekért. A ti könyörgéstek Máriánál, a betegek üd­vösségénél, fényes meghallgatásra talál és a ti sebesült-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék