Görög katolikus szemle, 1930. január-december (2. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-05 / 1. szám

Budapest, 1930 január 5. II. évfolyam, 1. szám. A MAGYAR GÖRÖG-KATOLIKUSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztéss ág és kiadóhivatal. Budapest, VIII., Múzeum­ utca 19. fdsz. 6/d. Megjelenik kéthetenkint. Főszerkesztő: GRÓH ISTVÁN Felelős szerkesztő: MIKULICH KÁROLY Előfizetési árak: Egész évre 8 P, félévre 4 P, Amerikában égési évre 16 P; MAQOSz tagjainak egész évre 5 P. Egyes szám ára 25 fillér, Amerikában 50 fillér. 1930. Irta: Gróh István. Rejtelmes palánta, mely a múlt magjából kél, hogy virágozzék a jövőnek. Mi lesz a termésed, virágod, gyümölcsöd, kielégülünk-e tőle, vagy éhesebbek leszünk annál inkább és sóvárgón áhítjuk a következő sarjadzást. Terebélyes leszel-e, bokros, sokágú vagy rideg, kevés lomhú? A gyökered mélyről fakad, tudjuk, abból a talajból, ami telítve van vérrel most is, hiába múlt el a tizenkét esztendő. Gonosz nedveket szívsz fel barát és ellenség poraiból s elválnak ezek idefönn, ellenére a Természet törvényeinek. Külön ágat nevelsz győzőknek, veszteseknek és nem lelik meg egyaránt az enyhülést árnyékod­ban rablók és megrablottak. Áldás jön-e ránk, vagy tovább tetéződnek az átkok, ki tudná megmondani. Mi hittestvérein­ket akarjuk tőled, akikkel együtt voltunk ezer esztendő óta s akiket elszakított tőlünk Trianon. Nekünk oltáraink vannak odaát, ikonosztázionok, melyeknek fénye búsan ragyog által. Nekik fiaik rekedtek itt: mi, akiket idevont a magyar álla­miság, a magyar kultúra. A túlfelől maradtak ér­telmiségének java e földön várja a revíziót. Szólj, rejtelmek éve, meddig várjunk? Ti pedig, akik elválasztottatok bennünket, ne reménykedjetek, hogy majd kétnyelvű lesz ez a nép, a ködös Kárpátok népe elfelejti a magyart, mi meg az ő nyelvüket és nem értjük meg egy­mást. A görög­katolikusok hazafisága nem a grammatikán alapul, nem a ragozáson, mondat­szerkesztésen. Nemzetek gyilkosai, kétfelé vágta­tok mezőt, folyót, de hogy mikép kell lelkeket kettéosztani, azt még nem tanultátok meg. Hiszen az a kettévágott folyó is ide csordítja vizét, az ittmaradt szántó visszasírja régi aratóit, kik a Kárpátokból ereszkedtek le búzaéréskor­ kaszával kezükben. Vigyázzatok, még jön idő, amikor egyszerre lesz tavasz nálunk, s odafönn és a közös tavasznak fergetege támad. Évek jönnek, évek mennek, de hitünk él rendületlenül. Téli riadó. Irta: Gebri János. A természet meghalt. Téli álmát alussza. Ko­pár, kihalt lett minden. A nap korán tűnik el a láthatárról s mintha félne s hosszú, hideg, sötét éjszakát hagy maga után. Este van. Alszik az egész természet. Csend. Csak az esőcseppek gya­kori kopogása s a szél mélabús zenéje zavarja meg a néma éjszakát. — Szobámban ülök. Kép­zeletem ide-oda csapong. Járom a falut, a várost. Betérek szegény, betérek gazdagabb helyekre. Látom egy pár helyen az imádkozó kis gyerme­keket. Lát­om az apát, amint szelíd arccal, jósá­gos szeretettel olvassa a szentírást. Megyek tovább. Látom az ifjúságot, amint a hosszú téli estéken az egyik csoport kártyázik, a másik asztalt táncoltat, a harmadik a Népsza­vát, a Papramorgót és tudj’ Isten milyen alá­­valóságokat olvas, abban gyönyörködik és ifjú hófehér tiszta lelkét lassan, de biztosan méte­­lyezi. A negyedik csoport bűnházban, az erkölcs­telenség fertőjében fetreng. És az ötödik, hato­dik, tizedik, századik? !... A kisgyerek szüleinek féltett kincse, mindene. A jó anya szeretettel őrzi, tanítja, neveli vallá­sosságra, isteni félelemre. Ha nincsen a körében, nyugtalan. Hol van, merre jár? És megy, keresi. Amikor iskolába kerül, jó kezekben, jó helyen van — mondja a szülő. Jó helyen is van. Az a tanító, neveli, tanítja, mint saját gyermekét, mert érzi, tudja, hogy az ő hivatása magasztos. Hivatásos munkájáért Isten meg fogja jutal­mazni. De amikor kikerül az iskolából, már mint ismétlőiskolás is szabadabb. Nagyobb fiú, na­gyobb leány. Már neki sok minden szabad. Hátha még az ismétlőből is kikerül! Akkor már nincs parancsoló, nincsen kitől tartani. A tanító nem parancsol — gondolja magában. A szüleimmel meg nem sokat törődöm. Elvégre nagy fiú va­gyok már! Csak szabad elmennem otthonról! A szülő is így gondolkozik. Tényleg nagy fiú ! Menni kell neki! És a fiú megy. Megyen a barát­jához — mondja a szüleinek. És szegény szülők nyugodtan hajtják álomra fáradt fejüket. És a fiú oda estezik. Már éjfél és még nincs odahaza. De sok szülő nem tudja. Hiszen az ő fia külön alszik. Nem is veszi azt észre. És az a fiú olyan jó, hogy el sem tudná gondolni, fel sem tudná tételezni, hogy nincs odahaza. És­­nem néz utána! Nem vonja felelősségre ! Az ifjú pedig züllik, züllik ! Lelkét piszkítja, szennyezi! És jönnek a szomorú órák. Jön a betegség. Jön a meghasonlás. És sok esetben a golyó ! Miért? . .. Mert nem volt, aki felvilágosítsa őket. Aki utánuk ügyeljen. Aki a jóra fogékony, hófehér tiszta szép lelkét megőrizze a bűnnek fertőjétől. Hiszen jár a templomba, mondjuk magunkban és ott hallja a szent igéket. Irányíthatná tehát jól, Istenesen a maga életét. Ó, a mai romlott korban ez kevés. Ma, amikor ezer és ezer oldal­ról környékezi a kísértés az ifjút, a hajadont, ha nincs felvértezve kellőképen vallásossággal, isteni szeretettel, elbukik. Ma más hitéletet kell élni, más pedagógiát kell követni. Itt az idő és itt az alkalom ! Csak meg kell indulni, meg kell mozdulni ! De ki mozduljon, ha nem mi tanítók, papok? Kedves Tanítótestvéreim ! Mi is az új tan­tervnek a célja? Ugy­e embert nevelni, jellemes embert az életre. Mi törekszünk is erre. Meg is valósítjuk iskolánkban. De amikor kikerülnek a gyermekek kezeink alól, az ifjú korban, amikor már könnyebben válnak hajlamossá a bűnre, akkor van csak igazán szükség a nevelésre ! Nekünk tanítóknak ezt is szem előtt kell tarta­nunk. Részt vettem ez évben a Szív-héten. Borzalmas dolgokról, megdöbbentő esetekről, siralmas sta­tisztikákról hallottam ottan. Úgy éreztem és úgy érzem, ha sokáig alszunk, ha sokáig magára hagyjuk az ifjúságot, elpusztulunk, elsorvadunk. Ha valahol, úgy nálunk görög-katolikusoknál van szükség vallásos ifjúsági egyesületekre, annál is inkább, mivel kevesen vagyunk e megcsonkí­tott, szegény hazánkban. És ha egyesületekbe tömörülve megmutatjuk, hogy mi is vagyunk, dolgozunk még jobban, mint eddig, akkor a tár­sadalom is másként fog bennünket elbírálni, akkor, mint Szemlénk egy számából olvastam, nem meggyaláztatás, lenézés lesz «a mi jussunk», de tisztelet és megbecsülés ! Nézzünk csak szét magunk körül. Nézzük meg latin testvéreinket a Szívgárdákkal, protestáns testvéreinket a va­sárnapi iskolákkal. Szabad akkor nekünk elma­radnunk? Itt a tél kezdete, az idő, amikor megkezdhetjük a munkát. Alakítsuk meg az iskolásgyermekek részére a Szívgárdát. Az ifjúság részére a Mária­­kongregációt. Csak akkor fogjuk látni, tapasz­talni azoknak valódi értékét, ha Isten segítségé­vel megalakítva, már az egyesületben fogunk dolgozni mint vezetők, tanítók, nevelők. Az ifjú lélek fogékony. Oly öröme­ lesz minden papnak, tanítónak, mikor látni fogja, hogy a falusi, tanyai ifjú és leány mily örömmel áll a Szűz Anya hó­fehér zászlaja alá. És mit érünk el mindezekkel?.. . Azt, hogy megszokja a társas együttlétet, az egyesületek­ben való tömörülést. Megszokja a munkát, az erények gyakorlását. Megszokja dolgozni, tenni vallásunkért. Áldozni a mi szent, magasztos cél­jainkra. Ha már ifjú korában tagja valamelyik egyesületnek, felnőtt korában meg sem tud lenni anélkül. Tehát könnyebben fog a Magosz-ba bele­kapcsolódni. Közvetlenebb lesz az ő papjával, tanítójával szemben, mert még jobban felismeri benne azt, aki az ő lelkéért, örök üdvösségéért dolgozik és fárad. Kedves Hittestvérek ! Ébredjen fel a szívünk !

Next