Görög katolikus szemle, 1930. január-december (2. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-05 / 1. szám

2 Melegedjen fel a lelkünk ez iránt a szent ügy iránt! Ne legyen község, ne legyen város, ahol Mária-kongregáció, Szívgárda vagy Jézus Szíve Szövetség meg ne alakuljon. Ezt kívánja korunk pedagógiája, az új tanterv. Élet! Igazi erkölcsös, keresztény élet! Ez kell elsősorban : tiszta er­kölcs, Isten! Gondolkoztunk-e már afelett Hittestvéreim, hogy benne vagyunk-e, tagja vagyunk-e a Ma­­gosz-nak? Vájjon asztalunkon a Máriapócsi nap­tár fekszik-e? Járatjuk-e, olvassuk-e egyetlen újságunkat, a Görög-katolikus Szemlét? Ha nem gondolkoztunk, gondolkozzunk csak! És ves­sünk magunkkal számot. Hát még annyit sem teszünk meg görög-katolikus szent hitünk érde­kében? Hát akkor mit teszünk? Görög-katoliku­sok vagyunk mi akkor? Ó nem ! Csak névlege­sek ! De talán még azok semi! Azt mondjuk, hogy: minek az a Magosz? minek dolgozzak? és még fizessek is?!... Hátha azt akarom, hogy télire megélhetésemet biztosítsam, nem kell nyáron dolgoznom? Ha nem volt vetőmagom, nem kel­lett azért pénzt kiadnom? Várjon a Magos­­szal és a mi görög-katolikus ügyeinkkel nem így va­gyunk? Édes testvéreim ! Bizony így vagyunk ! Ha dolgozunk, ha áldozunk, ha egyesülünk, csak akkor fogjuk elérni azt, hogy igazán elismernek bennünket. Az államhatalom is támogatni akar és fog is a görög-katolikus intézmények létesíté­sében. Csak egyesüljünk! Kedves Hittestvérek ! Hát az nem lenne szép, magasztos és üdvös, ha egyetlen újságunk, a Szemle, minden vasárnap megjelenne? És ez ki­elégítene bennünket. Megtalálnánk benne mind­azt, amire szükségünk van. Egy kis politikát, gazdasági, tudományos, hitvitázó, szépirodalmi dolgot. De hogyan jelenhetne meg, mikor attól kell tartanunk, hogy még ez is megszűnik ismét, mint már többször történt. Miért? mert nem támogatják, nem rendelik meg. — Nehéz ki­mondani, de vannak helyek, ahol talán még a vezetők sem ! Kevesen vagyunk? !... Szabolcs­ban, Biharban, Szatmárban hány görög-katolikus hitközség van?! Csak mindenünnen a vezetők, gondnokok, iskolaszéki tagok rendelnék meg, számítsuk csak ki, hogy már­is mit érnénk el. És így vagyunk a naptárakkal is, amit a tagsági díjért kapunk meg. Kedves Hittestvéreim! Nekünk most kiváló vezéreink vannak. Mi sokat remélhetünk. Bíz­hatunk egy jobb, egy szebb jövőben. Dereng már a hajnal felettünk! De, mi rajtunk áll, hogy az éltető nap meleg sugarainak csókját ránk lehelje. Dolgozzunk, áldozzunk szent hitünkért. Tudjuk azt, hogy ma nehéz gazdasági viszo­nyok vannak. Küzdeni kell a megélhetés nehéz­ségeivel. Próbára vagyunk téve ! De kitartás ! Ha kiálljuk a próbát, annál nagyobb lesz az ér­demünk a jó Isten előtt. Szenvedésünkben, bá­natunkban forduljunk bizalommal a Szűz Anyá­hoz. Riadót fúvók ! Riadót minden hittestvérnek ! Fel ! fel a munkára ! Az Úr Jézus szent nevében, az Úr Jézusért! Fel! Itt az alkalom ! Kezdjük meg az új esztendőt lelkesedéssel, tűzzel! Az Isten segíteni fog, az Isten velünk lesz ! Hozzon békességet mindnyájunkra az isteni gyermek születése. Az isteni szent szeretet hevítse lelkün­ket, hogy egy szívvel, egy lélekkel énekeljük : Velünk az Isten ... és térjetek meg, mert velünk az Isten ! TÁRCA Harcba hívlak, boldog újesztendő. Irta : Tartallyné Szima Ilona Én büszke daccal állok meg előtted s harcba hívlak, boldog újesztendő, gyönge orcád, alattomos orcád miért fedi nehéz selyemkendő?... Mutasd magad! A szíved kiásom! Mutasd, mi van belül a határon! Mutasd meg, hogy a sok-sok holnapon hányszor ütöm meg sápadt homlo­kom ?... S ha körmöd kéjelgőn üt rajtam sebet — a szívem falán, a lelkem örömén ... S muzsikás-táncos dalokkal teszed reám a keresztet. Én leborulok, ó Újév előtted — átkozva hívni, vagy könyörgőn sírni, hívni napot, éjt, ezüst holdsugarat, hogy tanítson meg várni, félni, hinni! Tanítson meg forró suttogásra, tanítson meg szelíd, bús imára, tanítson meg ... feledni parancsszóra és menni-menni, ha int egy boldog óra. Tanítson meg összetett kezekkel, fájó szívvel, bezárult szemekkel, kemény arccal, görnyedt zokogással elviselni minden vesztett percet s vinni a keresztet. GÖRÖG-KATOLIKUS SZEMLE 1930 január 5. Magunkról egyet-mást. A hajdúsági görög-katolikus rajokat Bocskai juttatta földhöz, együtt a többi hadi népével. A hajdúdorogiak akkor építettek erődített lő­­réses templomot, jobban mondva templomot épí­tettek az erődbe, mert ez volt a régibb, ma is áll egyik fala. Ezek jómódúak. A szabolcsiakat meg a nagymajtényi fegyverletétel után eresz­tette szélnek Károlyi generális a szatmári béke megkötése után, úgy szegődtek el jobbágyok­nak a Nyírségen s szegények ma is. Mert II. Rákóczi Ferenc hadának magva belőlük került ki. Még két évtizeddel később is, mikor a bécsi kormány összeesküvőket fogdos össze ebből a népből (Hodinka egyetemi tanárt idézem) és vallatja őket, várjon ragaszkodnak-e Rákóczi­hoz, így felelnek: — Hogyne, hisz apánk volt.. . * Menjünk tovább. A magyar irodalom, meg a kultúra története a szabolcsi kurtanemes Bessenyei György fellépésétől számítja az iro­dalmi renaissanceot. Hát igaz: Mária Terézia asszonykirály testőrei nemes munkát végeztek, föllelkesedve Racine meg Corneille tragédiáin. Hanem ugyanakkor a megszüntetett jezsuita­rend egy tudós papja, Kricsfalussy György lefordítja magyarra görög misekönyvünket s azzal adja át Bacsinszky püspökünknek: íme a hiteles... eddig is miséztetek magyarul, hiá­nyosan, cselekedjétek ezután rendszeresen ... Erről nem tud a magyar művelődéstörténelem, nem is ír róla, pedig vármegyék hódoltak be véle a magyar kultúrának. Mert a nép előtt az a nyelv szent, amelyet az oltárról hall. A Bes­senyei Agis­a meg egyéb tragédiái könyvtárak­ban porlanak, hanem hivatalosan szentté ava­tott nyelvünk él, azzal miséznek ma is kétszáz­ezer léleknek. * De állapodjunk meg a közelmúlton. 1914-et írunk. Létrejön, nagy küzdelmek után, a hajdú­dorogi magyar egyházmegye. Róma belenyug­szik, hanem a szomszédaink nem, félnek az újonnan vágott réstől. Egy ördögtől megszállott oláh pokolgépet küld új püspökünknek; fel­robbantja, megöli két érdemes papunkat, Jacz­­kovics Mihályt és Slepkovszky Sándort meg egy polgári embert, Csatt Sándor ügyvédet. Íme: az új magyar egyháznak vértanúi let­tek ; igaz , a nevük nem annyira magyar, mint az újfajta magyaroké, de azért a magyarságért adták életüket, a legfőbb jót, amivel ember bír. Két és félszáz esztendő óta nem öltek tudtommal embert a hitéért, csak a mieinkből Debrecenben. Hát ne bíráljatok, ne okoskodjatok, segítsetek gyászolni őket a haláluk évfordulóján . Mert gyászolni valónk van bőven. Húsunkba vágtak, szerteszedtek bennünket Trianonban. Magából a hajdúdorogi magyar egyházból el­szakítottak nyolcvanegy egyházat, meghagytak nyolcvanat, alig a felét. Siratjuk őket, de leg­jobban a Székelyföldi vikáriátusságba sorozott hittestvéreinket, akiknek hangját elfojtja a rájuk borított oláh daróc. Ezt a lapot részben az elszakítottaknak írjuk . Ruszinszko (undok­­ság leírni is ezt a nevet) még kap belőle csem­pészve, de Székelyföldre alig jut. * Harcos egyház vagyunk, de egyes emberrel nem kívánunk szemközt állni ; küzködünk a hitünkért, oltári nyelvünkért, kulturális intéz­ményekért, a magyar társadalom elismeréséért. Szándékaink tiszták ; aki bennünket bírál, vegye magának a fáradságot és ismerjen meg ben­nünket, különben visszaütnek önnön szavai és őt sebzik meg. G.­­. A tűz. Irta: Gulovics Andor. Nyár vége. A nap sütésébe már befúj az ősz előhírnöke, a szél. A kis falu csendjét csak a cséplőgépek egyhangú zakatolása veri fel. Az emberek serényen dolgoznak. Arcukról gyöngyözik a nehéz verejték, a mindennapi ke­nyér bére. Zúg a gép, folyik a munka. A kemény mun­kában nem is veszik észre a közelgő veszélyt. Nem látják azt a kis szikrát, melyet a kazán ké­ményéből elkap a játszi szél s visz szárnyain. Elrepül a kis szikra, hogy pillanatok múlva láng­tengerbe borítsa a kis falut. * Tűz van ! Füstgomolyag kavarog a levegőben s lángnyelvek törnek az ég felé. Az első dermedt­séget követi a nagy riadalom. Félreverik a ha­rangokat ... Talpon a falu apraja-nagyja. Sürög­­forog mindenki. Sápadt, ijedt arccal fut min­denki s megy menteni, megy edényekért, hogy vizet tudjon hordani a tűz oltásához. Vágtató szekerek dübörögnek el a kutakhoz. Egy gon­dolat uralkodik a falu lelkén : oltani a tüzet, menteni a lángok karmaiból, amit csak lehet. Az emberi lélek megdermed. A kis szikrát to­vább viszi a szél és nő a tűz, nő a veszedelem. A természetnek két hatalma, a tűz és a szél egy­másba kapaszkodva elindult pusztító útjára, hogy letaroljon, leseperjen mindent. Amerre el­megy, kopár, üszkös, fekete, gyászos lesz a föld. Gomolyog a füst s hatalmas lángok nyal­dossák a levegőt. Égnek a kazlak. Pattog a drága szem. Nézem az egyik lángtengerben álló kazlat, melyről szállnak a perjék. Viszi őket a szél s gyújtanak tovább. Mindenfelé megy, ter­jed a tűz és égnek a száraz szalmák. Nem is lehet már menteni. Tűz ... pusztulás ... A végzet kegyetlen ! A szél tovább viszi a tü­zet be a falu belsejébe. Már a házak égnek. Sí­rás... kétségbeesés ... A falu két sor háza ég. Alig tudok végigmenni az úton. Maró füst és hő­ség. Az egyik épület mellettem omlik be. A má­sik oldalon egy kamrában, mint kohóban ég a betakarított élet. Nincs időm szemlélni a képet. Utat kell engedni a mentésnek. Csak néhány tö­röttlábú bútort s megperzselt ruhaneműt tudnak megmenteni. Rettenetes kép. Látni a pusztulást és szemlélni a síró, kétségbeesett embereket. Fáj a lelkünk... Nem tudunk a tűzzel szembeszállni. Már oltani se tudjuk, mert üresek a kutak. Nincs már víz! Megállt a munka. Nincs tovább mentés. Már csak a tüzet néztük, mely szabadon, akadály nél­kül égett, lobogott s pusztított. Gyenge az emberi erő. Nem zúgolódunk, mert nem ismerjük, Uram, uraidat. Tehetetlenségünk­ben, Istenünk, hozzád emeljük tekintetünket s kérünk : «Könyörülj rajtunk a Te nagy irgalmas­ságod szerint,­s ments meg minket. Beesteledett. A falu szélén állok. Mily hata­lom vagy te, pusztító tűz ... Amint elmereng lelkem s feledem a pusztulást, néhány pillanatig gyönyörködöm a sokszínű lángokban, az eleven, vibráló parazsakban. De ez csak pillanatok műve. Felrezzenve végigtekintek az égő részeken és úgy érzem, mintha halottak napján kivilágított sír­dombok közt járnék. Valóban sírok között járok itt is .. . Hány embernek, hány családnak évi munkája, kenyere­s reménye van eltemetve e lángsírokba! Az égő lángok belevilágítanak az éjszakába s pirosra festik az ég alját. A feljövő holdat is elhal­ványítják, mely szomorúan néz le az égő falura. Kedves olvasóinknak, barátainknak, hűséges munkatársainknak és helyi tudósítóinknak, a lelkész-, tanító- és egyházgondnoki karnak, összes szeretett hittestvéreinknek itthon és otthon s a tengeren túl teljes szívből B. U. É. K.

Next