Görög katolikus szemle, 1943. január-október (2. (15.). évfolyam, 1-36. szám)

1943-01-03 / 1. szám

1943. január 3. És hivaték az ő neve Az angyal hirdette Jézus nevet kap­ja és a körülmetélés jelével Dávid királyi sarját, a szűzanya szülöttjét beiktatják az ószövetségi választott nép jogi közösségébe. Benne gyökeredzik vér szerint, bele kapcsolódik törvényesen és belőle bontakozik ki, mint az Ószövetség lezárója és Istennel kötendő Újszö­vetség szerzője. De az Ó-szövetségből ki nem kap­csolható, mert hiszen az egész Ó- szövetség nem más, mint a gondvi­selő Isten csodálatos műve, mellyel a Megváltó eljövetelét előkészíti. Szent Máté evangéliuma tesz er­ről tanúbizonyságot. Olvasgatom Jé­zus szent gyermekségének történe­tét, a zsűzanya szülését, Betlehem felmagasztalását, bölcsek hódolatát, Heródes gyermekgyilkosságát, az egyiptomi menekülést. Mindenütt ott találom az utalást: „Akkor beteljese­dett, mit X próféta megjövendölt mondván :... ‘ Figyelem Krisztus tanítását, a he­gyi­ beszéd gyönyörű gondolatait s fülembe csendül: „Ne gondoljátok, hogy fölbontani jöttem a törvényt, vagy a prófétákat; nem jöttem föl­bontani, hanem beteljesíteni...“ (Mt. 5, 17.) S hallom tovább oktatását a törvényben rejlő s eddig elhallga­tott szeretesről, lelki tisztaságról, indulatok fékezéséről, igazlelkűségről, türelemről. Szemlélem Jézus z­envedéseit. Vi­rágvasárnap ünnepi bevonulásában, nagycsütörtök titokzatos vacsorájá­nál, nagypéntek Golgota-áldozatánál mindenütt prófétai jövendölések tel­jesülnek. Jézus egész élete úgy pergett, ahogyan Isten eltervezte, előkészítet­te és prófétái ajkán előre hirdette. Hívő lélekkel vizsgálom Isten meg­nyilatkozásait s erősítem Krisztus Istenségébe vetett hitemet. E hó 5-én nagy számmal jöttek­­össze a csengervidéki magyar ve­zetők, hogy megszervezzék a járá­si Széchenyi Társulatot, mert úgy érezték, a magyarság minden ön­tudatos tagjának részt kell venni abból a nagy munkából és áldo­zatból, melyet ez a Társulat akar végezni Szatmár vármegyében. Vaszily kint maradt, Péter atya pe­dig életében először lépte át a korcsma küszöbét. Grün Mózsi szinte megrémült a nagy megtiszteltetéstől és a sön­­tésből kiugorva, mélyen hajlongott a pap előtt. Az ivó már üres volt, mert az idő is későre járt, meg do­logidőben a rendes ruszin ember nem megy korcsmába. Vasárnap azonban ott folyik a pálinka mel­lett a sok okos beszéd, néha az­tán a kréta is duplán fog, itt-ott még az asszonyok is bemennek egy kis édesre... Megvan a kölcsönös bizalom és sokszor a könnyű hitel viszi őket oda s nem törődnek vele, hogy a vége azonban rendesen keserű. De hát nehéz okulni a más baján, amikor mi is egyik bajból a má­sikba esünk. Szidják a zsidót s ha véletlenül nincs kéznél, akkor nagyokat só­hajtanak : „Bida — nyit zsida“ ... Baj... baj, mert nincs zsidó, — to­lult fel Péter torkára a keserűség, amikor a hajlongó, keselyűszemű Mózsin végignézett, aki ma még nagyobb hatalom falujában a pap­nál, talán a főbírónál is. — Mivel szolgálhatok az úrnak? — kérdezte nagy alázatosan. Ő is úgy szólította a papot, mint a hí­vek, akik minden más urat állása szerint neveztek, főbíró úr, jegyző úr, de ha jelző nélkül mondották, hogy az úr, akkor csak a papot értették rajta. Talán azért volt ez így, mert a pap Isten szolgája s az Úr nevének félelmetes magasztos­Madarassy Árpád pátyodi föld­­birtokos nyitotta meg az alakuló gyűlést. Hangoztatta, nem új egye­sületet alakítunk, hanem csak azt ébresszük fel álmából, melyet ez­előtt 25 évvel az akkori háborús világ miatt félbe kellett szakítani. A Szatmári Széchenyi Társulat a múltak bűnét óhajtja jóvátenni maga a papot is kivételesen fel­emelte a néplélekben. — A Kúdra Vaszily dolgában jöttem. . . — kezdte mondókáját a pap. — Igen, igen, régi adósom — vágott közbe a zsidó hadarva, — nem várhattam már tovább. Ki fog fizetni a szegény Mózsinak, ha ennek engedek ? — Pedig én azért jöttem, hogy szépen megkérjem, halassza el a végrehajtást, én is bizonyítom, hogy nem tudott fizetni. — Tessék megbocsátani, nem tehetem. Sokan tartoznak nekem s miből éljek, ha senki sem fizet, — tessék megbocsátani, ez egyszer nem tehetem ; már a fuvart is meg­fogadtam, mit mondana a végre­hajtó úr is. . . — No, és ha én állok jót az öreg Vaszilyért ? — szakította félbe nyomaték­kal az áradozást. Mózsit kissé meghökkentette a nem várt ajánlat, de mindjárt fel­találta magát. — Akkor sem tehetem már, de ha az úrnak volna szüksége vala­mire, csak tessék parancsolni, öröm­mel szolgálok bármivel is, amit az ily szegény korcsmáros adhat. Pétert felingerelte ez a kemény­­szívűség és egy kicsit hevesen fe­lelt : — Nincs szükségem semmire. Ismétlem, hogy csak az öreg Va­szily miatt jöttem és ne felejtse el, hogy a pap egyszer kért magától valamit és azt is megtagadta. — Én ? Az úr kérését ? — pró­Galambos János szabolcsi gor. kát. lelkész a 233/83. tábori posta­­számon levelet írt Mondy Miklós bált alkudozni Mózsi, de Péter már akkor kilépett az ajtón, ahol az öreg Vaszily izgatottan várta. A könny is kibuggyant a szemé­ből, amikor meghallotta, hogy mégis meglesz az árverés. A pap vigasztalta : — Ne sírjon öreg, én is ott le­szek, majd én veszem meg a bor­­júcskát, meg a ködmönt, és vissza­adom magának ... nekem fog tar­tozni az árával s egyszer majd csak elszámolunk. Vaszily hálásan kapta el a pap kezét és megcsókolta s könnyebb szívvel ment haza mint a papja. Péternek volt ugyan egy kis össze­­kuporgatott pénze, de az asszony­nyal annyiszor tervezgették már, hogy mit vesznek érte a hiányzó berendezéshez, hogy szinte már ott látták a szobában, amit venni akarnak. Felesége szorongva várta, s ami­kor borús arcát meglátta, felugrott és kedvesen cirógatta: — Péterkém, az Istenért, talán nincs valami bajod? Nem hagyhattam a Vaszilyt, az a galíciai nem akart könyörülni rajta, hát megígértem neki, hogy az árverésen én veszem meg a borjút és a ködmönt s visszaadom neki, majd nekem fizet tavasszal. Az asszonyka lelkén is végig­­rezdült a csalódás, de hirtelen meg­nyugodva mondotta : — Jól teszed Péterkém, hiszen te szoktad mondani, hogy Isten majd gondoskodik­­ az ő szegé­nyeiről. Jövet a fo­onti­ beregszászi esperesnek. A levelet itt közöljük: „Soha nem hittem, hogy a kom­munizmus ennyire lealacsonyítja az embert. Undor az egész ország. 35 éves korig vallásról, Istenről semmit sem tudnak. Itt látjuk, hogy mivé lesz egy gazdag nagy nem­zet vallás nélkül. Ide kellene ki­hozni azokat mind, akik szimpa­tizálnak a kommunizmussal. Had undorodnának itt meg az eszmé­től. A kommunizmus és az egész háború bennünket papokat igazol. Bár egyszer már meghallgatnának minket! Buzgóbbak-e otthon a hívek, hogy háború van ? Úgy ér­zem, hogy akik itt vannak, azok majd új vallásos lelkületet visznek haza.“ Galambos János tábori lelkész írásához nem kell megjegyzést fűzni. Beszél az magától is. Csak az a kár, hogy sokan nem olvassák el. Ütött a lelki rabság, fogvatartott­­ság, elfogultság alóli fölszabadulás korszaka! A tömeg már jórészben tisztán, világosan lát, s csak az al­kalom kínálkozására vár, hogy cse­lekedjék a szíve, becsületes lelke szerint és végleg kivesse a maszla­got, amit úgy hívtak egykor az agi­tátorok : „Világmegváltó, forradalmi világ­szocializmus !... “ — A Görögkatolikus Szemle csekkszáma : 44.981 ; ide küldendők az előfizetési díjak és esetleges hátralékok. left göb. kat. Jtáron JUlUész GÖRÖGKATOLIKUS SZEMLE ­ A gör. kát. magyarság tiltakozik, hogy őket bárki is ne magyarnak nézze Mitró János gör. kát. esperes nyilatkozata a Széchenyi Társulat csengeri­ járási alakuló gyűlésén (A „Szamos“ című napilap f. hó 10-i számából vesszük át ezt a közleményt) s ezért azt hiszi, nem fog akadni ebben a járásban sem olyan ma­gyar vezetőember, aki ne csatla­kozna a most kibontott zászló alá. Ezután Földes Ferenc ismertette a vármegye nemzetiségi viszonyait és a Széchenyi Társulat alakításá­nak módját. Előadásához Mitró János porcsalmai görögkatolikus esperes szólt hozzá. Megdöbbe­néssel látja, hogy a vármegye visszatért részében még a magyar­ság között is akadnak olyan em­berek, akik kétségbevonják, hogy a görögkatolikusok jórésze magyar anyanyelvű. A világháború előtti időben a hajdúdorogi magyar gör. kát. püspökséghez tartozott az el­szakított terület 80 községe. Ezek­ben a jó magyar nép lakott és boldogan hallgatták édes anya­nyelvükön a szentmisét. Sokszor kergeti arcába a vért, amikor akadnak olyan magyar emberek is, akik őt és híveit nem magyar­nak tartják. Tiltakozik minden ma­gyar görögkatolikus ember nevé­ben az ellen, hogy őket így meg­gyalázzák ! Aki román, az legyen hűséges a fajához, nemzeti vallá­sához, ez az ő dolguk, de ne ke­verjék össze a vallást a nemzeti­séggel, mert a hajdúdorogi püs­pökség magyar plébánosai minden nap magyarul adnak hálát a jó Istennek, hogy ők ennek a drága, sokat szenvedett magyar hazának lehetnek hűséges gyermekei. Kéri, hasson oda a Széchenyi Társulat, hogy ez a felfogás legyen általá­nos a vármegye minden polgára előtt és addig is, míg az egyházi főhatóság az­­egyházmegyét régi területében megerősítve visszaál­lítja, ne tűrje a magyar társada­lom az olyan felelőtlen beszéde­ket, hogy aki görögkatolikus, az egyúttal a román ! Péchy Manó felsőházi tag, föld­birtokos mindenben igazat ad az előtte felszólaló esperesnek és ezt az ügyet annyira fontosnak tartja, ami mellett nem szabad szó nél­kül elmenni. Ő közelről ismeri a magyar görögkatolikus népet és is­meri nemzeti öntudatát. Nem sza­bad a nép között sem megenged­ni, hogy a református vallást ma­gyar vallásnak, a katolikus vallást németnek vagy tótnak, a görögka­tolikus vallást „oláhnak“ nevez­zék, mert ezzel legdrágább érté­künket, a magyar nemzeti egység gondolatát sértjük meg. A Széché­nyi Társulatnak ezt a nevelő mun­kát is el kell végezni azokon a nagy magyar napokon, melyeket a jövőben óhajtunk megrendezni. A közgyűlés ezután nagy lelke­sedéssel kimondta a Társulat meg­alakulását és a következő tiszti­kart választotta többek között: Csengerujfaluban Szilvássy Mik­lós lelkészt, Pátyodon Véghső György lelkészt, Porcsalmán n. v. elnökké Mitró­ János gk. esperest.

Next