Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1922-01-01 / 1. szám

XV.,.. .évfolyam tphorod-«Ungvári, 1922 január l. 1. szám. Új esztendő. Mikor letéptük a falinaptár utolsó lapját, az élelmes naptárkészítő figyelméből ránk bá­mult alóla egy ismerős mondat: Boldog újévet! Az a hideg papír és az a hideg karton, abban a pillanatban, amikor számunkra értéktelen ronggyá lett és a papírkosárba készülünk dobni, hogy elfoglalja helyét az uj, megsemmisülésének utolsó percében és a legönzetlenebb élettelen­­séggel köszönti felénk az elcsépelt igét: Boldog újévet! És mi, a mindennapi robotolás után, félig fáradt aggyal fogjuk fel a hangtalan kö­szöntést, amely az értéktelenné vált falinaptár utolsó lapjáról piroslik ránk. A múltba tévedés­nek, a megsemmisülésnek tökéletes szimbóluma ez a falinaptár. Amíg szükségünk volt rá és ismeretlen lapjaitól, mint ígérő holnaptól vártunk valamit, addig becses volt nekünk. Mikor aztán leélte az ő pontosan kiszabott egy esztendejét és többé nincs szükségünk rá, a hideg papírnak szive támad és egy képzelt gesztussal, melegen mondja el a sablonos búcsúszavakat: Boldog újévet! Igen ! Boldog újévet. Tavaly is ezzel a mondattal avattuk fel a falinaptárt és ezzel a gondolattal akasztottuk a falra. Azóta is minden napjától vártunk valamit. Valami jót, valami bol­­dogat, ígéretszerűt, de mindhiába. Fogytak a lapok a falinaptáron és minden lapjával egy-egy sarkot tördelt le az idő reményteljes légváraink­ból, míg most íme: a hétköznapi nyomorúság köpenyében gunnyaszt előttünk egy elhasznált esztendő, míg semmi reményt be nem váltó kebléből hullaszag árad. Értéktelen ronggyá lett nekünk, amelyet nem volt érdemes keresztül élnünk. . . . De nincs időnk álldogálni. Az a közös sors, amely Isten kezéből ered és rajtunk ke­resztül tovább áramlik gyermekeink gyermekeibe, nem enged többet egy percnél az itt időzésre. Felakasztjuk az új falinaptárt a régi helyébe és evvel a mozdulattal egyidőben lelkünk szentélyé­ben felállítottuk azt a jászolt, amelyben a ke­resztény szellem földrehozója, Jézus születik. Abban a pillanatban tehát, amikor az uj esztendő küszöbére lépve bekiváncsiskodunk a jövő sö­tétjébe, megszólal bennünk egy titokzatos hangú zsolozsma hangja: Oh szép Jézus ez uj esztendőben Légy híveidben . . . És ezzel a szózattal elintézést nyer minden el­jövendő probléma, titok és rejtély, minden be­következendő bánat és szenvedés, élet és halál egyaránt. Ha lelkünkben megszületik a szép Jézus és végig éli az ő isteni életét, mi fölmagasztosulva fogadjuk az új esztendő minden megpróbáltatá­sát és szenvedését és nyílt szívvel minden rövid örömét és apró boldogságát. Ha Jézus bennünk van, akkor életfel­fogásunk ege kitisztul és minden örömet avagy bánatot neki ajánljunk fel, úgy, hogy nekünk nem marad csupán az Őt követés gondolata, amint volt a múlt esztendőben, úgy lesz az az újban is. . . . Ezzel aztán megoldódott az élet problé­mája és mi feledve minden rosszat, mosolyogva intünk hit­testvéreink felé: Boldog újévet! Igen, Bóldog újévet! A cseréplábas. Irta: Lukách Gyula. (Történet, séta közben, utcán. Utcai öltözet, az olvasó kedvéért télen jobbfajta télikabát.) SZEMÉLYEK : Stella. Szép leány. Tizenhat elmúlt. Gondolko­zásra, életkomolyságra valamivel följebb van, mint a többi leány, aki szintén csak tizenhat elmúlt. A lelke azonban semmiesetre sem több tizenhatnál. Kovács Márius. Fiatalember. Szemre körülbelül huszonhat. Őrülten szerelmes Stellába Minden problé­mája és összes bizonytalansága: Stella. Afféle kisebb támaszpontjai már volnának Stella rokonszenvéről, de eddig ezeket sem érdemelte meg. Dehát hiába, a szere­lem a kétségek szülőanyja és amikor Kovács éjszaka, alvás helyett belefog ezeknek a támaszpontoknak, meg­figyeléseknek az elemzésébe, mérlegelésébe, reggelre nem marad belőlük semmi. Másnap újakat keres. Talán a másnap hoz bizonyosabbat. Pedig már... No, de éppen itt jönnek. — Mondja Kovács, nem mulaszt semmit, ha elkísér? — Kedves Stella! Én csak akkor mulasz­tok, amikor magát nem kísérhetem. Mondhatott Kovács mást? Mondtak ilyen­kor a fiatalemberek, tízezer év óta mást? Ugy­e nem ? S­ella láthatóan meg is nyugszik. Hiszen ő is csak a tízezeréves forma kedvéért tette fel a kérdést. És mennek tovább. — Mondja Stella, nincs valami más útja is, amelyet szintén ma lehetne elvégezni ? Ilyen kel­lemes időben nagyon egészséges a hosszabb séta — kezdi a szót most Kovács. — Nincsen más utam. Kovács Nyugodjon meg, mára csak ez az egy utam van... Ejnye, de pompás kis ház ez itt! Ugy­e, milyen aranyos? Kovácsnak nagyon tetszik ez a fölfedezés — Igazán aranyos. Cukor. Látja, ezt neve­zem én is lakóháznak. Nekem is pont ilyenre lenne kedvem. És, ha Volla­­kor... Mit valamikor ? Nem! Nem ezt akartam mondani.. Tudja, Stella... Ejnye, most nem tudom, mit is akartam mondani..? Ja, igen. Tudja, az ilyen kalitkához kellene még központi fűtés is, ami ebben a házban bizonyosan nincsen . Látja, ez igen. Olyan piszkolódás van mindig azzal a szénnel. — Ugy­e, ugy­e? Tehát kellene központi fűtés... És néhány barátságos szoba. Ebédlő, háló, dolgozó... Olyan nagyszerű, szép dolgozót, férfiszobát tudnék magamnak összeállítani. Magának csak a férfiszobára van gondja, ha viszont el tudok képzelni asszony részére is egy szobát. Akarom mondani... leányszobát. — Hát persze, hogy persze. Nem jutott mindjárt az eszembe. Dehát, ezt már igazán, úgyis magára bíznám. Stella arcán halvány rózsaszín szalad át: — Mit bízna reám ? Kovács, zavartan. — Magára? Semmit. Úgy értem, hogyha magának kedve van szobára, azt igazán csak maga szabhatja meg, hogy milyen legyen. — Így már, igen... A zavar néhány pillanat múlva egészen el­­oszlik. Szép dolog a szép lakás, a meleg fé­szek — sóhajt Kovács. — Bizony. Nincs is annál szebb. — Mondja, Stellus, magának milyen bérén-Nekem ? Hát például... Egy fehér elő­szoba, sötétvörös szőnyeggel.. Stimmel? — No hallja ! Levette a nyelvemről ! Mit? Az előszobát? csintalankodik Stella. — Nem Azt, hogy én is ilyet választanék. Szóval, akár meg is rendelhetjük — böki ki a fiatalember, akinek az esze, a szíve Stellával, a jövővel a problémájával van tele s nem veszi észre, hogy hangosan gondolkozik. — Mit csinálhatunk? riad fel Stella. Kovács észbe kap. Nem mondtam semmit. Azt akartam mondani... — Nézze, Kovács, ha mindenáron félre akar érteni és ilyeneket beszél, akkor inkább hagyjuk abba a témát. — De, kedves Stella ! így görbüljek meg, ha másképen gondoltam... — Hát azért! Különben is ne zavarjon meg. Látja, most nem tudom, hol hagytam abba. A zavar ezúttal már valamivel komolyabb, de néhány pillanat alatt szintén eloszlik. Kovács is magához tér. — Az előszobánál Stella, az előszobánál. Ja igen, az előszobánál.. Aztán az ebédlő, az olyan lenne körülbelül, mint a Csathóéké, csak sötétebb színben. Ugy­e? Kereszténység és liberalizmus. Irta: Holtky Károly. Válasz az „Uj Közlöny“ 1921. dec. 2- iki számában ■. „Harc a li­beralizmus ellen“ című cikkre. Mint az „Uj Közlöny“ felelős szerkesztője nagyon jól tudja, előttem határozottan unszimpa­­tikus az a kisvárosias ujságirói szokás, hogy a lapok egymást marják és rágják, mert ezáltal az ember lesülyed a rágcsálók rendjébe, ami nem fejlődést legfeljebb csak kielégülést jelent. Míg azonban a „ruszinszkói politika álombacillusai“ rögtön készek a válasszal, addig ő 19 napig rá­gódott rajta Vagy a nagy Horatiushoz akart méltó lenni s a „nonumque prematur in annum" elvét óhajtotta betartani? De akkor nem 9 napig, hanem ugyanannyi évig kellett volna várnia. (Talán jobb is lett volna?) Ha pedig azért tette, hogy a haragjának mérgét ez idő alatt lerágja, akkor határozottan nem érte el célját, mert dühhé élesítette, a sok rágcsálásban kiélesedett fogai­val. A düh pedig rossz tanácsadó s elragadta oly messzire, hogy, habár személyemet nem is, de az elvet, amelyet képviselek oly ferde vilá­gításba helyezte, hogy engem is válaszra bírt. Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy a liberalizmus egyedül az lehet, amelyet önök képviselnek s amelynek a mottóját nagyon he­lyesen választotta meg: „Okos ember azt mondja, amit én". Vagyis csak az hely­es és az liberális, amit önök vallanak. De viszont nagyon szerencsébe­nül nyúlt Ignotusnak éppen e legszerencsétlenebb mondatához, mert okos ember nem lehet az, aki önmagáról állapítja meg, hogy ő okos. Ennek a megállapítására mások kompetensek, mert hiába állítja magáról , egy idióta, hogy ő okos, azt senki sem fogja igaznak s jogosnak tartani. Épp az a baj, hogy Ö­nök csak azt akarják jogosnak, helyesnek s igaznak elismerni, amit Önök annak tartanak. A liberalizmusnak ily alapon való kisa­játítása teljesen logika nélkül való. A más, el­lenkező vélemény már reakció az Önök szemé­ben, pedig az csak annyiban az, mert az ilyen akció föltétlenül reakciót eredményez. A liberalizmus részletesebb kifejtésére majd csak a jövő számunkban térünk ki, helyszűke miatt. Azt mondja tovább a felelős szerkesztő úr. ..Azért mentünk bele a közös „kenyérevésbe“, hogy a keresztényszocialista párttal keveredett magyar pártok szövetségében a liberális gondo­latot képviseljük“. Nem kedves szerkesztő úr! Van az éremnek másik oldala is. Abban a pil­lanatban ugyanis, mihelyt a lapját beszüntették feladott minden szövetséget s szaladt fűhöz fához, hogy egy új lapot szerkeszthessen. Már pedig azt oly könnyen meg nem kapta volna, ha bi­zonyos koncessziókat nem tesz, régi elveit fel nem adja, s nem teszi le a hítségfogadalmat, hogy ezután jó és engedelmes terméke lesz a kormányzósági köröknek Ezért üdvözölte a halva született eszmét, a Guberniania Radat is, nem pedig liberális gondolkozásának a kidombon­ta K lap » szlovejiszkói és ro»ziiu»zkói ellenzéki pártok Naftuk­izottMaan­aK tasu*. — feyr« szam­ár s­­­korún»

Next