Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1922-01-01 / 1. szám
XV.,.. .évfolyam tphorod-«Ungvári, 1922 január l. 1. szám. Új esztendő. Mikor letéptük a falinaptár utolsó lapját, az élelmes naptárkészítő figyelméből ránk bámult alóla egy ismerős mondat: Boldog újévet! Az a hideg papír és az a hideg karton, abban a pillanatban, amikor számunkra értéktelen ronggyá lett és a papírkosárba készülünk dobni, hogy elfoglalja helyét az uj, megsemmisülésének utolsó percében és a legönzetlenebb élettelenséggel köszönti felénk az elcsépelt igét: Boldog újévet! És mi, a mindennapi robotolás után, félig fáradt aggyal fogjuk fel a hangtalan köszöntést, amely az értéktelenné vált falinaptár utolsó lapjáról piroslik ránk. A múltba tévedésnek, a megsemmisülésnek tökéletes szimbóluma ez a falinaptár. Amíg szükségünk volt rá és ismeretlen lapjaitól, mint ígérő holnaptól vártunk valamit, addig becses volt nekünk. Mikor aztán leélte az ő pontosan kiszabott egy esztendejét és többé nincs szükségünk rá, a hideg papírnak szive támad és egy képzelt gesztussal, melegen mondja el a sablonos búcsúszavakat: Boldog újévet! Igen ! Boldog újévet. Tavaly is ezzel a mondattal avattuk fel a falinaptárt és ezzel a gondolattal akasztottuk a falra. Azóta is minden napjától vártunk valamit. Valami jót, valami boldogat, ígéretszerűt, de mindhiába. Fogytak a lapok a falinaptáron és minden lapjával egy-egy sarkot tördelt le az idő reményteljes légvárainkból, míg most íme: a hétköznapi nyomorúság köpenyében gunnyaszt előttünk egy elhasznált esztendő, míg semmi reményt be nem váltó kebléből hullaszag árad. Értéktelen ronggyá lett nekünk, amelyet nem volt érdemes keresztül élnünk. . . . De nincs időnk álldogálni. Az a közös sors, amely Isten kezéből ered és rajtunk keresztül tovább áramlik gyermekeink gyermekeibe, nem enged többet egy percnél az itt időzésre. Felakasztjuk az új falinaptárt a régi helyébe és evvel a mozdulattal egyidőben lelkünk szentélyében felállítottuk azt a jászolt, amelyben a keresztény szellem földrehozója, Jézus születik. Abban a pillanatban tehát, amikor az uj esztendő küszöbére lépve bekiváncsiskodunk a jövő sötétjébe, megszólal bennünk egy titokzatos hangú zsolozsma hangja: Oh szép Jézus ez uj esztendőben Légy híveidben . . . És ezzel a szózattal elintézést nyer minden eljövendő probléma, titok és rejtély, minden bekövetkezendő bánat és szenvedés, élet és halál egyaránt. Ha lelkünkben megszületik a szép Jézus és végig éli az ő isteni életét, mi fölmagasztosulva fogadjuk az új esztendő minden megpróbáltatását és szenvedését és nyílt szívvel minden rövid örömét és apró boldogságát. Ha Jézus bennünk van, akkor életfelfogásunk ege kitisztul és minden örömet avagy bánatot neki ajánljunk fel, úgy, hogy nekünk nem marad csupán az Őt követés gondolata, amint volt a múlt esztendőben, úgy lesz az az újban is. . . . Ezzel aztán megoldódott az élet problémája és mi feledve minden rosszat, mosolyogva intünk hittestvéreink felé: Boldog újévet! Igen, Bóldog újévet! A cseréplábas. Irta: Lukách Gyula. (Történet, séta közben, utcán. Utcai öltözet, az olvasó kedvéért télen jobbfajta télikabát.) SZEMÉLYEK : Stella. Szép leány. Tizenhat elmúlt. Gondolkozásra, életkomolyságra valamivel följebb van, mint a többi leány, aki szintén csak tizenhat elmúlt. A lelke azonban semmiesetre sem több tizenhatnál. Kovács Márius. Fiatalember. Szemre körülbelül huszonhat. Őrülten szerelmes Stellába Minden problémája és összes bizonytalansága: Stella. Afféle kisebb támaszpontjai már volnának Stella rokonszenvéről, de eddig ezeket sem érdemelte meg. Dehát hiába, a szerelem a kétségek szülőanyja és amikor Kovács éjszaka, alvás helyett belefog ezeknek a támaszpontoknak, megfigyeléseknek az elemzésébe, mérlegelésébe, reggelre nem marad belőlük semmi. Másnap újakat keres. Talán a másnap hoz bizonyosabbat. Pedig már... No, de éppen itt jönnek. — Mondja Kovács, nem mulaszt semmit, ha elkísér? — Kedves Stella! Én csak akkor mulasztok, amikor magát nem kísérhetem. Mondhatott Kovács mást? Mondtak ilyenkor a fiatalemberek, tízezer év óta mást? Ugye nem ? Sella láthatóan meg is nyugszik. Hiszen ő is csak a tízezeréves forma kedvéért tette fel a kérdést. És mennek tovább. — Mondja Stella, nincs valami más útja is, amelyet szintén ma lehetne elvégezni ? Ilyen kellemes időben nagyon egészséges a hosszabb séta — kezdi a szót most Kovács. — Nincsen más utam. Kovács Nyugodjon meg, mára csak ez az egy utam van... Ejnye, de pompás kis ház ez itt! Ugye, milyen aranyos? Kovácsnak nagyon tetszik ez a fölfedezés — Igazán aranyos. Cukor. Látja, ezt nevezem én is lakóháznak. Nekem is pont ilyenre lenne kedvem. És, ha Vollakor... Mit valamikor ? Nem! Nem ezt akartam mondani.. Tudja, Stella... Ejnye, most nem tudom, mit is akartam mondani..? Ja, igen. Tudja, az ilyen kalitkához kellene még központi fűtés is, ami ebben a házban bizonyosan nincsen . Látja, ez igen. Olyan piszkolódás van mindig azzal a szénnel. — Ugye, ugye? Tehát kellene központi fűtés... És néhány barátságos szoba. Ebédlő, háló, dolgozó... Olyan nagyszerű, szép dolgozót, férfiszobát tudnék magamnak összeállítani. Magának csak a férfiszobára van gondja, ha viszont el tudok képzelni asszony részére is egy szobát. Akarom mondani... leányszobát. — Hát persze, hogy persze. Nem jutott mindjárt az eszembe. Dehát, ezt már igazán, úgyis magára bíznám. Stella arcán halvány rózsaszín szalad át: — Mit bízna reám ? Kovács, zavartan. — Magára? Semmit. Úgy értem, hogyha magának kedve van szobára, azt igazán csak maga szabhatja meg, hogy milyen legyen. — Így már, igen... A zavar néhány pillanat múlva egészen eloszlik. Szép dolog a szép lakás, a meleg fészek — sóhajt Kovács. — Bizony. Nincs is annál szebb. — Mondja, Stellus, magának milyen bérén-Nekem ? Hát például... Egy fehér előszoba, sötétvörös szőnyeggel.. Stimmel? — No hallja ! Levette a nyelvemről ! Mit? Az előszobát? csintalankodik Stella. — Nem Azt, hogy én is ilyet választanék. Szóval, akár meg is rendelhetjük — böki ki a fiatalember, akinek az esze, a szíve Stellával, a jövővel a problémájával van tele s nem veszi észre, hogy hangosan gondolkozik. — Mit csinálhatunk? riad fel Stella. Kovács észbe kap. Nem mondtam semmit. Azt akartam mondani... — Nézze, Kovács, ha mindenáron félre akar érteni és ilyeneket beszél, akkor inkább hagyjuk abba a témát. — De, kedves Stella ! így görbüljek meg, ha másképen gondoltam... — Hát azért! Különben is ne zavarjon meg. Látja, most nem tudom, hol hagytam abba. A zavar ezúttal már valamivel komolyabb, de néhány pillanat alatt szintén eloszlik. Kovács is magához tér. — Az előszobánál Stella, az előszobánál. Ja igen, az előszobánál.. Aztán az ebédlő, az olyan lenne körülbelül, mint a Csathóéké, csak sötétebb színben. Ugye? Kereszténység és liberalizmus. Irta: Holtky Károly. Válasz az „Uj Közlöny“ 1921. dec. 2- iki számában ■. „Harc a liberalizmus ellen“ című cikkre. Mint az „Uj Közlöny“ felelős szerkesztője nagyon jól tudja, előttem határozottan unszimpatikus az a kisvárosias ujságirói szokás, hogy a lapok egymást marják és rágják, mert ezáltal az ember lesülyed a rágcsálók rendjébe, ami nem fejlődést legfeljebb csak kielégülést jelent. Míg azonban a „ruszinszkói politika álombacillusai“ rögtön készek a válasszal, addig ő 19 napig rágódott rajta Vagy a nagy Horatiushoz akart méltó lenni s a „nonumque prematur in annum" elvét óhajtotta betartani? De akkor nem 9 napig, hanem ugyanannyi évig kellett volna várnia. (Talán jobb is lett volna?) Ha pedig azért tette, hogy a haragjának mérgét ez idő alatt lerágja, akkor határozottan nem érte el célját, mert dühhé élesítette, a sok rágcsálásban kiélesedett fogaival. A düh pedig rossz tanácsadó s elragadta oly messzire, hogy, habár személyemet nem is, de az elvet, amelyet képviselek oly ferde világításba helyezte, hogy engem is válaszra bírt. Határozottan tiltakoznom kell az ellen, hogy a liberalizmus egyedül az lehet, amelyet önök képviselnek s amelynek a mottóját nagyon helyesen választotta meg: „Okos ember azt mondja, amit én". Vagyis csak az helyes és az liberális, amit önök vallanak. De viszont nagyon szerencsébenül nyúlt Ignotusnak éppen e legszerencsétlenebb mondatához, mert okos ember nem lehet az, aki önmagáról állapítja meg, hogy ő okos. Ennek a megállapítására mások kompetensek, mert hiába állítja magáról , egy idióta, hogy ő okos, azt senki sem fogja igaznak s jogosnak tartani. Épp az a baj, hogy Önök csak azt akarják jogosnak, helyesnek s igaznak elismerni, amit Önök annak tartanak. A liberalizmusnak ily alapon való kisajátítása teljesen logika nélkül való. A más, ellenkező vélemény már reakció az Önök szemében, pedig az csak annyiban az, mert az ilyen akció föltétlenül reakciót eredményez. A liberalizmus részletesebb kifejtésére majd csak a jövő számunkban térünk ki, helyszűke miatt. Azt mondja tovább a felelős szerkesztő úr. ..Azért mentünk bele a közös „kenyérevésbe“, hogy a keresztényszocialista párttal keveredett magyar pártok szövetségében a liberális gondolatot képviseljük“. Nem kedves szerkesztő úr! Van az éremnek másik oldala is. Abban a pillanatban ugyanis, mihelyt a lapját beszüntették feladott minden szövetséget s szaladt fűhöz fához, hogy egy új lapot szerkeszthessen. Már pedig azt oly könnyen meg nem kapta volna, ha bizonyos koncessziókat nem tesz, régi elveit fel nem adja, s nem teszi le a hítségfogadalmat, hogy ezután jó és engedelmes terméke lesz a kormányzósági köröknek Ezért üdvözölte a halva született eszmét, a Guberniania Radat is, nem pedig liberális gondolkozásának a kidombonta K lap » szlovejiszkói és ro»ziiu»zkói ellenzéki pártok NaftukizottMaanaK tasu*. — feyr« szamár skorún»