Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1922-01-01 / 1. szám

2. oldal. sáért. Annyira álmosaknak ne tartson bennünket, hogy a lojalitást liberalizmusnak minősítsük. A további mondatait sem hagyhatom szó nélkül: „A jogpárt zsinegét ugyanis jobbról a keresztényszocialista párt húzta reakciós irányba, balról pedig mi erőlködtünk azon, hogy az anti­szemitizmussal fűtött konzervatív erő magával ne rántsa a jogpárt baloldalára tömörült polgár­ságot“. Mi nem húztunk sem jobbra, sem balra, mi a legszebb harmóniában voltunk és napról-napra inkább vagyunk a pártok szövetségével; nem húztuk pedig azért, mert a magyarság egysége nekünk van legalább is oly értékes, mint Önnek az a liberális gondolat, amelyet a fenti módon karakterizált. De nem hoztuk azért sem, mert mi nem vagyunk antiszemiták s ha azok volnánk, nem félnénk az ön liberalizmusától, hanem nyíl­tan be is vallanánk. Mi csupán őrzői vagyunk a keresztény gondolatnak, hogy azt káros kilengé­sektől megóvjuk. Éppen ezek a káros kilengések azok, amelyek, ha az emberekben reakcióként jelentkeznek, az antiszemitizmust felkelthetik. A mi célunk nem a tajtékzó düh felkorbácsolása, hanem a béke megteremtése a lelkekben. Éppen azért vagyunk mi értékes részei a pártok szövetségének s ha azt a tendenciát im­­putálni lehetne nekünk, melyet Önök imputálnak, nem is léptünk volna be a pártok szövetségébe. Éppen az egység dokumentálására tettük ezt, hogy megmutassuk, hogy semmi akadályt nem látunk a jogpárttal való együttműködésre. Egyenesen tetemre hívjuk az „Új Közlönyt“, hogyha ilyen munkát folytat továbbra is, akkor csak egységünk megbontására törekszik s meg­erősíti bennünk a gyanút, hogy a „pálfordulás“ és „frontváltoztatás“ útjára lépett. Ezt a feltevésünket megerősíti az a ki­jelentés is, hogy a „magyarság gondolkozó része“ faképnél hagy bennünket. Gondolkozó rész alatt, megint csak azt kell érteni, hogy aki úgy gondolkozik, mint Önök, mert csak az „okos“ ember. A „gondolkozást és okosságot“ Önök foglalták le maguknak s azonközben nem veszik észre megint, hogy létezik „gondolatszabadság“,­­ amely a liberalizmussal szinonim fogalom. Mi nem kívánjuk, hogy hajszálnyira Ugyanúgy gon­dolkozzanak, mint mi. Miért kívánják Önök? Hisz így Önök azok, akik dogmát hirdetnek Mi eltűrjük azt, hogy Önök máskép gondolkoznak, mint mi . Önök ugyanezt nem engedik. Ki ápolja akkor az egységet és egyetértést és ki a gyű­­let és türelmetlenség erjesztő kovácsa? A „Határszéli Újság“ következő mondatait: „Még sajnálatosabb, hogy az „Új Közlöny“ ez áruló munkái közepette a magyarság vezéreit és lapjait arcátlanul kigúnyolja. Ezt föltétlenül megjegyezzük magunknak: kurzusszagunak tartja. Nem természetes ez, hogy azok a lapok, amelyek még nem régen szolidaritásban voltak Önnel, az ellenük intézett támadást „ad nótám“ veszik ? De mit akar ezzel mondani „kurzusszagú“ ? Ha a keresztény kurzust jelzi oly értelemben, hogy mi a keresztény lakosságot nem engedjük oly irányba terelni, hogy az a destrukció lejtőjén csússzék lefelé, hanem a rombolás munkáját meg­akarjuk állítani, akkor vállaljuk, mert az Ön által képviselt úgynevezett liberalizmus, a radikalizmus és szabadgondolkodás súlyos következményeit keservesen tanultuk megismerni népünk lelkének lezüllésében De ha a képzettársítás alapján képzeli el a Szerkesztő úr, úgy élénken sajnáljuk, rémüldözé­sét indokolatlannak s teljesen alaptalannak tartjuk. Végül csak annyit, hogy ha komoly magyar ember a Szerkesztő úr, mint magát vallja, akkor nyíltan és őszintén nézzen szembe a kormányzó­sággal is, a Pártok Szövetségével is, mert külön­ben két szék között könnyen a pad alá esik­. — Nohát.. Tudnék éppen m­ásmilyet is... Dehát, ha magának az úgy tetszik, igazán... — Komolyan ? Magának nem tetszik a Csathóék ebédlője? Pedig ejnye, de bájos Cu­kor, ahogy maga szokta mondani. Kovács, boldog beleegyezéssel: — De kérem, Stellus ! Nem ellenkeztem egy szóval sem. — Hát ne is. Elvégre, egy kis beleszólá­som nekem is lehet... — Egy kis beleszólása ? Miért egy kis be­leszólása? Maga rendelkezik és punktum. Kovács most már idejekorán észreveszi, hogy itt ismét baj lesz és majd abbamarad a beszélgetés. Pe­dig oly kedves neki ez a tárgy és oly boldogan tud belemerülni. Siet is előre elhessegetni az esetleges felhőket Mert ugy­e­bár — folytatja gyorsan a szót —■ abba igazán nem lehet bele­szólásom, hogy maga, Stellus, hogyan rendezné be a szobáit, ha ilyen háza lenne. Igazam van ? — Nahát, nem vesszük ilyen szigorúan. Elvégre eszmecseréről van szó. Maga is elmondja az Ízlését Miért? Magának kitűnő Ízlése van. Már észrevettem, hogy magának... — De bájos maga, Stella! A legbájosabb nő, akit ismerek. Mit mondjak ?... Isteni nő. He­lyesebben Istennő. És mondja — folytatja Kovács a szavalást, de hirtelen visszanyeri a mondat másik felét. A hálószobát — a sok félreértés után — mégsem meri mondani Hiszen nincsen benne semmi. Elvégre a berendezéshez tartozik... De mégsem. Ami biztos, az biztos. Előrántja a konyhát. — És mondja. Istennő, a konyhát hogyan gondolja? Tudja, hogy milyen nagyszerű fölfe­dezésem van a konyha terén? — No, erre kiváncsi vagyok. — Mondja, Stella, maga még nem vette észre, hogy például a cseréplábasban készült rántotta sokkal jobb, mint az, amelyet fémlá­­basban csinálnak? Vagy például a töltött káposzta is. Úgy gondolom, hogy ez minden ételre meg­áll. És a nagyanyáink konyhájának is bizonyosan azért van olyan nagy híre még mostanában is, mert ők még cserépedényben sütöttek, főztek. — Ne hallja, Kovács! Nem is hittem volna, hogy maga ilyen konyhaszakértő! Könnyű dolga lesz a feleségének. Kovács ma , hogy nem ugrik a boldogsá­gában. Az agyán egyszerre ezer gondolat villan át. Azt mondta, hogy a feleségének... Intenem, várjon nem értette esetleg saját magára is? Ha­csak egy picurkát... Hacsak egy ezredpillanatra is ?.. Kovács még mindig lázban ég és Stella gyanútlanul folytatja: - Azért magának még sincs igaza. Mert tudja, talán jó, jó az a cserépedény, de hát ki tesz ma cserépfazekakat és cseréplábasokat a szép konyhájába? — De édes Stella, hiszen az a cserép le­het a legfinomabb kivitelű.. — Akkor sem kell. Főzzön maga ma­gának benne, de én bizony nem.. Stella észreveszi, hogy most már ő szólta el magát. De nagyon. Rettenetes zavarban van. A bársony arca pirossá válik Félrefordul és né­hányat köhint, hogy talán addig hamarjában eszébe jut valami. De nem talál kellő gyorsa­sággal mentő ötletet, a zavarból kivezető utat. Kovács is észrevette a drámai pillanatot. És érzi, ha egy percet késik, esetleg mindennek sokáig vége. Talán újból kezdheti a kétségeket. Boldog­ságának kapujában áll, csak be kell ugrania rajta. A hosszú éjtszakákon ébren álmodott álma meg­valósítva, váratlanul szakadt elébe. A pillanatnyi gyávaságát, tehetetlenségét elősegíti az, hogy az utcán vannak. Az emberek, ismerősök szeme előtt vannak. Mit tegyen ? Nem késhet. Végre is győz benne az elhatározó, nagy szerelem. Tombol a szíve és ő gyöngéden, szent illetődéssel érinti Stella karját: — Mondja.. Édes Stella... És igazán nem főzne nekem? Soha? Még olyan lábasból sem, amilyen a maga kedvére való?... Stella még mindig piros, de szemében már nincs több rendreutasítás és hiszen a lábas-ügy is elintéződött Belül is utóvégre minden rendben volna.. Mégis rettenetes zavarban van. Valahogy olyan váratlanul, olyan rossz helyen következett be ez a pillanat, ez a... cseréplábas. Csak a kül­sőségek bántják, csak az utca szemétől fél és ijedten, halkan kérlel: — Szent Isten, Kovács! Ne kérdezze ezt most itt, az utcán... Figyelnek reánk.­­ HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Szociáldemokraták nemzeti alapon A magyarországi konszolidációnak egyik igen fontos jelensége az a közeledés, amely a magyar kormány és a szociáldemokraták között történt. Mi ez, mint a keresztényi megbékélés ott, ahol a rettenetes összeomlás és a nemzet félrevezetett fiainak áruló munkájától felforgatott társadalmi rend a lelkeket a végső elkeseredés felé hajtotta? Ott most a széles távlatú meg­békélés keresztényi gondolata melegíti össze a különböző társadalmi rétegeket. Csodálatos nép a magyar! Józan, önmér­séklő természete mindannyiszor visszaparan­csolja az örvény széléről, valahányszor romlott erkölcsi­, nemzetellenes felbujtók és hiú, kapzsi vezérei oda csalják őt így történt ez most is. Más népek már régen ott fetrengtek volna a végső megsemmi­sülés küszöbe előtt; a magyar ismét talpra állott, mert egészséges életösztöne felemelte onnan. Magyarország háború utáni katasztrófájá­ban kétségtelenül nagy része volt a magyar szociáldemokratáknak. Azoknak az elcsavart fejű, fanalizált, elnemzetlenített, de alapjában véve jó, hamisítatlan magyar munkásoknak, aki­ket a bolsevista kalandorok mételyeztek meg. Magyarország ezeréves területének nagy részét elvesztette és a magyar munkásság, el­menekült bolsevista vezéreitől megszabadulva, lassan rájött arra, hogy rú­­ul becsapták, kifosz­tották és lezüllesztették őt, így kellett bekövetkeznie a józan belátás­nak, az egymásra való utaltság érzetének, a ke­resztényi kibékülés gondolatának. Így kellett rájönnie a magyar munkásságnak, hogy ebben a nagy idegenségben a nemzetközi szervezettség mellett is szükség van arra a nemzeti alapra, amely fajának kulturális gazdasági és politikai érvényesülését segíti elő és biztosítja jövőjét azon a területen, amelyet szülőföldjének, hazájá­nak nevez. A nemzetköziség csak struktúra; az igazi éltető bázis a nemzeti alap, amelyen a faj ereje táplálkozik, hogy a struktúrát minden kö­rülmények között fentarthassa. A magyar szociáldemokraták a forradalmak megpróbáltatásai után immár idáig jutottak. Bi­zonyítja ezt az a határozat, amit a kormánnyal való tárgyalások során kimondottak, mely szerint: „Amikor arra kerül a sor, hogy az agyonnyomorított és legcsekélyebb fize­tésre is képtelen országból az entente jóvátételi összegeket akar majd kisar­­colni, nemzetközi összeköttetéseiket fel­használják, hogy Magyarországot ezen igazságtalanságtól megkíméljék“. Íme a nemzetköziség elvének összeegyez­tetése azzal a nemzeti alappal, amelyre a mun­kásságnak a saját faji érdekében rá kellett álla­nia, ha azt akarja, hogy jövője biztosítva legyen. Nekünk, keresztényszocialistáknak, most tehát csak egy kérdésünk van. Lehetett volna-e ezt a közeledést, ezt a karöltve munkálkodást, ezt a védelmi frontot osztályharc, terror, bol­­sevizmus és egyéb destruktív természetű elvek alapján elérni? Ugy­e, hogy nem! Ezt csak egy után lehetett megközelíteni: a szeretet, a meg­békélés, az egymást megértés és az egymást segítés útján. Tehát azon az elvi alapon, amelyen a ke­­resztényszocializmus dolgozik úgy a nemzet­köziségben, mint a nemzeti alapon. Az első lépés megtörtént. Úgy hisszük, következik utána a többi is. Lop­­hodositás a Határ Száli Ojságnak Khedves Szerkesztő Oreság! Az elmúlt éven tönődöm magomot ami edj cseppet se nem volta baldog, idj gondolom az oj évre: Nüh? Már megint itt van edj baldog Ojév? Hodj belője mindjár, ezer firdög bojjék. K­o jábban nem áldja, az Istennek keze, És bűvös bojjal lesz, mint a másik fele. Tehát ledjen baldogabb, Liono tajvu­l modjor embernek kevesebb fajbú. Isten keze áldjon nodj házat és putrit, Partékát ároljonk ne pedig a pudlit. Oz „elbocsátottnak“ száz forintos bankót, Ozsorások hátára pedeg edj nodj bunkót. Hodj Samgarcs bozáját­ ismét el ne vidjek, Kivánam, tűnjenek el Zemsky Gesztiék. Oz odó Cuclikro o nop suhse sössön, gyökük küzepibe edj nodj ménkű össön. Peczek Oram adjon suk modjor iskalát S tortso mogának o főb­etü két 00 ültessünk oz éven fotokát s meggy mogot, Nehodj megint mi vidjünk, o nodj vándorbatot Ki minket nem szeret, küssön otiloput, Okkor kivánhatonk edj jó „Lsono tajvut“. Oz oj esztendőben kivánom azoknak, akikre én vodjok brojgesz és akik én rám vonnok ho­rogszikok, a következüket: Mo,­ozoz december 31-én fedjen a bücsös orrotok pustabélyegzü Csak akkor ebédeljétek mogotokat, mikor az izrálit zsinagógban korongozzák délt. O Her Dino tonfötyölő Oreság dololja feneked, hodj: „Nem jó mindig, minden este ide-odo eljárni“. Oz idei vetésedről dololják meghatóan, hodj: „Ritka boza, ritka árpa, ritka de rossz“. „Borvirágok nyilladozzanak“ a bücsös orrotokon. Kutyavér zsürgedezzen az ereidbe benne. Adj ledjen neked boldog Ojév, mint ohodj én tudom mi az o ma­ hozzá. Ohányszor igazat beszélsz „tűrjék be a fejed“. Csak a saját „szemét dombodon“ fedjél Oreság. Oz egész Rosziny gojbon a tied fej ledjen a leg­népesebb tonya. O cionistáknál fedjél te hentes. Csak a szemeiddel hizleld meg a sertésedet. Vakon hidjél az autono­miába és o tyúkszemeden nézzél meg az elsü szojm ülést.­­ Peczek Oreság fötse be a hálószabadot. Teleljél a kossoi gyüjtőfogházban, nyaraljál Illován, de a legforróbb kánékolásban a „családfád“ alatt hűsöljél 1922 január 1. )

Next