Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1922-05-14 / 20. szám
SZILÁNKOK PELEK VISSZAADOTT EGY TEMPLOMOT. Bizonyára nem a saját jószántából, mert hiszen ő a saját jószántából nem szokott visszaadni semmit, amit elvehet tőlünk. Történni kellett hát valaminek az „Ruszinszkói Magyar Hírlap“ elkobzása után. Úgy látszik, Ruszinszkó politikai laboratóriumában készítettek egy kis szépségflastromot és ezt odaadták Peseknek, aki ötvennégy csendőr asszisztenciája mellett ráragasztotta Ruszinszkó politikai képére. Röviden: Pesek visszaadta a görögkatholikusoknak a jogtalanul elrabolt nyéresházai templomot! Kik rabolták el? Azok a schizmatikusok, akiket Pesel kénytelen most eddigi kegyeiből kidobni. Hja! Amerre a szél fúj, arra hajlik a nád is . . . * A FÖLSZABADÍTÁS tetszetős és praktikus jelszavának egy szemrebbenés nélkül hozsannázó újdonsült „államfentartó“ elemek széles gesztussal hirdetett „elveire“ és gyakorlati magatartására, türelmetlen szláv sovinizmusára és tényleges kultúrtörekvéseire nézve semmi sem jellemzőbb, mint az a komikus, de letagadhatatlan kis eset, hogy egy helybeli tanár a názdát köszöntő csehszlovák-ruszin sovinizmus egyik — magyar emlőkönölcseperedett — fiókája, az elmúlt hetekben a debreceni „szákrá magyárszki“ egyetemen vizsgázott. — A fölszabadítás következményei megedzettek bennünket. Hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy a pár évvel ezelőtt legnemzetibb szinű önérzettel mellüket verő díszmagyarok ma a renegátok jellegzetes köpenyfordításával egyszerre mindenkit túlkiabálva ujjongjanak az „ezeréves járom alól való fölszabadulásnak“. De aki „meggyőződésének“ ilyen sajátságos —bár anyagi szempontból előnytelennek éppen nem mondható — megváltozása folytán máról-holnapra magyarból egyszerre ruszinná, sőt csehszlovákká vedlett, — az hogyan tudja összeegyeztetni önérzetével, legújabb vignettája nemzeti öntudatával és általában a férfias magatartással azt, hogy egy sárral megdobált, agyonszidalmazott ország kultúrájára ráfonyolódjék és onnan diplomát fogadják el? Miért nem mennek ezek a názdár- magyarok inkább a prágai egyetemre? Vagy talán nem értik meg fölszabadító „testvéreik“ nyelvét, s nemzeti kultúrájuk csupán a „mauda“-köszöntés és a „proszimvász“ határáig terjed? Az már más! Kétségtelen, hogy a vallási harcok felidézése a legerkölcstelenebb politikai fegyverek közé tartozik, ha ugyan lehet a politikában egyáltalán erkölcsről beszélni. Messzemenő hatása azonban ennek sem lesz, mert nem a belátás és meggyőződés toborozza például a schizmatikusok táborát sem, hanem a terror, a megfélemlítés és a kilátásba helyezett anyagi javak. Minden akció reakciót szül. Minél hevesebb az akció, annál hatalmasabb kilengésre számíthatunk, ha pár év múlva bekövetkezik a természetszerű visszahatás. Ennek következményeit mai szemmel még nem lehet belátni, de hiszen például szolgál rá a történelem, mely csodálatos pontossággal szokta ismételni önmagát. A ruszin nép tehát nemcsak ma van elviselhetetlenül nehéz helyzetben, de nehéz helyzetbe kerül majd akkor is, ha kialussza a vallási harcok butító mámorát és felhangzik benne a lelkiismeret szava. De Ruszinszkó nem csak a ruszin nép hazája. Ezeréves testvéri együttélésben osztozik sorsában a magyar. Az a nép, amelynek fiai összeházasodtak a ruszinokkal és ma, a mesterséges politikai gátakon kívül nem választja el őket semmi, sőt mindjobban összehozza a közös sors rájuk nehezedő súlya. Ez a sors pedig elnyomást hozott ránk. Ruszinszkó autonómiája még ma is írott betű, melyet senki sem olvas el. Őslakos kormányzó helyett idegenből jött, a néppel együtt nem érző, rideg hivatalnokok állnak Ruszinszkó élén és mi máig sem tudjuk, hogy kinek kezétől függünk, ki sújt ránk napról-napra érzékeny csapásokat, melyek az adott szóval és ígérettel mindig ellenkeznek ; nem tudjuk, mert kérdőrevonás esetén a felelősség a hivatali szobák labirintusában vész el szemünk elől. A polgárság legelemibb joga mindig a községi önkormányzat volt. Nem politikai ténykedés ez, hanem gazdasági, mely minden adófizetőnek bőrére megy. A „szabadság levegőjébe“ került Ruszinszkó polgárságát ettől a jogtól is megfosztották. Nem törvény alapján, hanem csak úgy, valamikor egy zsupáni „jogkör“ érvényesítése révén mint ahogy gyarmatokon szokás. És ma, amikor állítólag már régen benne vagyunk a konszolidációs folyamat kellős közepében, még mindig kinevezett „vybor“-ok uralkodnak Ruszinszkó városaiban zsebünk és fejünk fölött. Kik akarják így? Ruszinszkó őslakosságából egy fél percent sem, s mégis ránk erőszakolják ezeket, belekényszerítenek, hogy szóbaálljunk velük, mert hiszen más fórumunk nincs. Ez tehát még mindig nem más, mint a rendőri gummibotra és a csendőri szuronyra épített „jogállapot“. Meddig tart még? Helyesebben: meddig tarthat még? Feleletet csak az adhat rá, aki kezét Ruszinszkó őslakosságának pulzusán tartja. Ér.tők élénk helyeslése mellett, az igazságtalan, s a mai viszonyok közt kifejezetten sajtóellenes kaució intézménye ellen tiltakozott. Majd a jelenlevő államügyészt kérte, hogy magyarázná meg, mi az az „államellenes“. A cenzúra ugyanis a tisztán személyi vonatkozású és jogos bírálatokat is gyakran azon a címen törölte, hogy — államellenesek. Havas Emil szavai után a panasz és a zúgolódás egész árja indult meg a kaució intézménye és a megboldogult cenzúra rosszakaratú baklövései ellen. Még az „államfentartó" ruszin korifeusok, sőt a cseh Stanzel szerkesztő is tiltakoztak a kaució ellen. Ezek után felelős szerkesztőnk, Holtky Károly emelkedett szólásra, s a következőket mondotta: — Először jelenek itt meg a „Határszéli Újság“ nevében, bár a h. kormányzó úr meghívóját eddig is minden alkalommal megkaptam. E ház kapuja azonban ezelőtt hármas lakattal volt előttem lezárva: a statárium, diktatúra és cenzúra lakatjával. De a lakatok végre lehulltak s megjelenhettem. Eddig úgy éreztem, hogy csak mint szolga beszélhetnék urammal. Most azonban, mióta a szabadszólás megengedtetett, mint szabad ember beszélhetek szabad emberrel. Nekünk magyaroknak a szivünkbe, s vérünkbe van itatva a szabadság, s ez lelki szükségletünk. Aztán tiltakozott a „Határszéli Ujság“-ra kiszabott 10 ezer korona kaució ellen, elfogadva azokat az indokokat, melyeket szerkesztőtársai a kaució ellen előtte oly alaposan kifejtettek. Arra a fölvetett kérdésre, hogy várjon lehet-e az újságoknak hivatalokat és hivatali személyeket támadni, a kassai táblának egy konkrét esetből kifolyó elvi jelentőségű döntésére hivatkozik, amely kimondja, hogy hivatalok és hivatalos egyének cselekedeteinek objektív elbírálása nem büntetendő cselekmény. Bár tudja, hogy a kormányzó úr jogkörén túl esik, mégis szóvá teszi, hogy vajha megszűnnének már egyszer azok a hatásköri túllépések, amelyeket egyik-másik bíró elkövet, amikor egyesek ellen minden ok nélkül hajszát indít. Ma valósággal az a helyzet, amint valaki ezt szellemesen megjegyezte: „Adva van egy személy, s kerestetik hozzá a bűncselekmény.“ Ez az eljárás egyrészről mérhetetlen elkeseredést szül, másrészről pedig már odáig fajult, hogy sokat árt az állam presztízsének is. Igazi békülékenységet kér, s jogaink tiszteletben tartását. Több apró fölszólalás után az államügyész reflektált a hozzá intézett kérdésre. Érdemleges választ azonban nem adott, mivel „a törvény objektív és mérvadó szavai“-ra való hivatkozással, csupán közhelyekkel sejttette annak a tendenciának az irányát, amely a jövőben a sajtó elleni kényszerrendszabályzatot vezetheti. Ezzel az ankét az idő előrehaladott voltára való tekintettel véget ért. Hogy lesz-e valami pozitív eredménye a sajtó teázásnak, nem tudjuk. Jóslásokba sem kívánunk bocsátkozni, bár tagadhatatlan, hogy a nyájas mosolygások közepette elhangzott nagyon is általános vonatkozású ígéretektől — a múltak keserű tapasztalatai alapján — egy csöppet sem vagyunk elragadtatva. És valahogy garanciát sem nagyon látunk arra vonatkozólag, hogy a cenzúra eltörlése valóban a sajtószabadság helyreállítására és az igazi békülékenység megteremtésére fog vezetni. A „Ruszinszkói Magyar Hírlap“-nak legutóbbi elkobzása, s az erőhatalmi politika további oktalan forszírozása legalább is nem erre enged következtetni. De hát akkor mivel haladtunk előbbre a cenzúrázatlan sajtóteákkal ? Meddig tart még? Nos, hát meddig tart még? Helyesebben: meddig tarthat még ez az állapot, amelyben ma Ruszinszkó napról-napra vajúdik? Ennek az állapotnak, melyet „politikai helyzet“ néven ismer a világ, veszedelmes, mérgező hatása van. Ez az a rothadási processzus, amely élő bacillusokat termel mindenütt és kórossá teszi a közéleti levegőt, azt a levegőt, melyet még nem is olyan régen a „szabadság levegőjének“ neveztek el az újkori népboldogítók. Az autonóm joggal felruházott Ruszinszkó a legnagyobb abszolutizmus uralmát nyögi még ma is. Azok a nagynehezen kicsikart szabadságjogok, amiket idedobtak nekünk, egy cseppet sem változtatnak azon az önkényuralmon, melynek életét napról-napra igyekeznek tovább húzni, csak azért, mert e terület politikai értelemben vett „átalakítási munkálatai“ nehezen haladnak előre. Még talán a legsikeresebben halad a schizma, amely igen jó anyagnak bizonyult és amelyhez jó talajt adott a felzaklatott néplélek. Sajtótea Ehrenfeld alkormányzónál. Dr. Ehrenfeld Péter alkormányzó folyó hó 6-án (szombaton) a ruszinszkói sajtó képviselői részére teát adott, amelyen az ungvári és a munkácsi lapok felelős szerkesztői mondhatni teljes számban megjelentek. Az uzsonna elfogyasztása után a házigazda a kormányzósági sajtóosztály felállításáról, a postai mizériák állítólagos megszüntetéséről, s a rendőrségi információs iroda rendszeresítéséről számolt be az újságíróknak. Előterjesztései után az „Új Közlöny“ felelős szerkesztője, Havas Emil, az összes szerkesz E lap a szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok sajtóbizottságának tagja.