Kárpáti Hiradó, 1943. június (20. évfolyam, 123-144. szám)

1943-06-13 / 133. szám

_ ____________________________________________K­ÁRPÁT­ HÍRADÓ____________________________ Vasárnap, 1943. VI/13. HANGYA KÖZPONT HÚSKONZERVGYÁRA TELEFON : 547. UNGVÁR, VÁGÓHÍD. TELEFON: 547. AHOGY A HU­MORIS TA­LÁ­L­JA Milyen pályára menjen az ifjú Miután az érettségin átvészeltünk, legfőbb ideje dönteni arról, milyen pályára menjen az ifjú? Egy kétségtelen. A pályaválasztást az arra­­valóság, a hajlam döntse el. A fiút arra a pá­lyára kell adni, amely iránt már kicsi korában vonzalmat árult el. A szülő, ha gondosan fi­gyelemmel kísérte a gyermek értelemvilágá­nak fejlődését, kétségtelen bizonysággal tud­ja, mihez van tehetsége. Példaképpen saját esetemet mondom el. Hároméves koromban döntöttem először. Vasárnaponként iparossegédek pénzeztek az udvarunkban és köztük mindig egy nyalka csizmadiasegédnek a zsebében csörgött leg­több réz és nikkel. — Mi leszel, ha megnössz? — kérdezte. — Csizmadia — válaszoltam lelkesülten. — Sajnos, ez a hajlam csak egy hétig fej­lődött, mert a következő vasárnap kintem vittek kirándulásra s ekkor határoztam el visszavonhatatlanul, hogy kocsis leszek. Első elemista koromban a tanítói pálya mellett döntöttem, azzal a titkos munkaterv­vel, hogy valakinek mielőbb visszafizetem az akkori pedagógiai suhogó vívmányait. Ekkoriban még a következő foglalkozáso­kat választottam: Tengerész, cukrász, tábor­nok, légtornász, jegyszedő (moziban), ván­dorméhész, trónörökös, halottkém és várka­pitány. Ahogy gimnazista lettem, megkomolyod­tam és revízió alá vettem állásfoglalásaimat. Dobtam az összes kombinációkat és kijege­­cesedett az a megmásíthatatlan elhatározás, hogy paptanár leszek. Éspedig: nyolc év alatt nemcsak a középiskolai, de mindent el­söprő tehetséggel és szorgalommal az egye­temi tanulmányokat is elvégzem és mire a többi maturál, én már a diplomát is megka­pom. Valami közbejöhetett. Tragikus lelki kon­fliktusnak kellett lennie, mert az első gimná­ziumi vizsga után legjobb barátommal két faládából lábhajtásos járművet szerkesztet­tünk és elindultunk az idegenlégióba. Nem egészen három év­­alatt még a követ­kező pályákhoz volt hajlamom: csillagász, nagykövet, színész, centercsatár, továbbá akartam lenni Czája János, Nick Carter és Old Shatterland. Természetesen azután le­higgadtak a kedé­lyek és mire az érettségihez érkeztünk, meg­volt a végső választás. A bankszakma. Meg­volt a terv is. Gyakornok, véglegesítés, pár év múlva segédkönyvelő, könyvelő, jó nősü­­tés, cégvezető és hát majd meglátjuk ... Ap­rók kidolgozott tervezet volt, a jó üzlet­ember körü­ltekintő, óvatos, mindenre kiter­jedő figyelmével állítottam össze és fölénye­sen mosolyogtam, mikor osztálytársaim még az érettségi napján sem tudták, miféle pályá­ra menjenek. — Oh én tisztán látom a jövőt — mondot­tam, mint egy próféta és barátaim irigykedve néztek fel rám, az egyetlenre, aki tudja, hogy mi lesz belőle.. így lettem újságíró. Kiss József Államvizsga! Vasúti kedvezmény! TANULJON gyorsírást, gépírást, helyesírást, kereskedelmi levelezést a HU­BA­N­ET-iskolában Ungvár,Rákóczi­ u. 2. Állandó beiratkozás! Nappali és esti tanfolyamok! Petőfi halálának évfordulója közeleg Pünkösd éjszakáján látta 96 évvel ezelőtt a haragos félszemű óriást Petőfi Sándor Szelestyén És Szelestyén mondotta a haragos félszemű óriás gazdája 1914 pünkösd éjszakáján: borzasztó dolog történt Emlékezés egy család tragédiájára Ennek a hónapnak az utolsó napján lesz évfordulója, hogy Petőfi Sándor a segesvári csatatéren eltűnt. Ez a közeledő évforduló is hozzájárul az alábbi vissza­emlékezés aktuálitásához. Ahányszor háborúról van szó, ezen a végetérni nem akaró borzalmas film­szalagon a sokmillió pusztuló között egy békés, szelídlelkű, munkában, bib­liai puritánságban és szeretetben élő és jelenetről-jelenetre pusztuló család megrendítő tragédiájának sorsa vetődik fel. Egy család életében sűrűsítve az egész világkataklizma .. . Szelestye Kisközség mintegy kétszáz házzal Szatmármegyében, a Bükkhegységben. Gróf Károlyi Alajosnak egy darabban levő negyvenezer holdas birtokához tartozik. Ami nevezetes benne, az az üveggyára. A gyár, hiteles feljegyzések szerint, 1822 óta van a Rényi-család kezén. A család valamikor a czipszer­­földről települ át, ahonnan munkásokat is hozott magával. Szívben-lélekben megmagyarosodtak, de a czipszerek szorgalmát, egyenes lelkét, egyszerű­ségét megőrizték. Az utolsó Rényi, aki­ről alább szó lesz, Rényi Árpád, moder­nül átalakította és berendezte a gyárat, meghonosította ott a kosárfonóipart, amivel a környék tíz községének népét látta el munkával. Egy külön világ volt Szelestye, béke­világban is a legbékésebb, legelégedet­tebb. A Károlyi grófok negyvenezer holdjának legzavartalanabb, legboldo­gabb szeglete. Rényi Árpád, a felesége, két kedves, szép fiatal leány, ragyogó iker-fiútestvérpár. A telep munkásai, mint egyetlen szorgalmas méhcsalád, amelynek feje Rényi Árpád. Akinek a neve messze földön fogalom volt: a szorgalom, az egyeneslelkűség, a puri­tánság fogalma. Remekbe formált Jó­­kai-regényalak. Üvegfúvás és versírás A Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti kéziratában Petőfi Sándor 1847-ben ezt írja Szelestyéről: „Néhány napi mulatós után (hanem ilyen mulatóst nem kívánok az ízének se) Erdődről Nagybánya felé indultam. Pün­kösd első napját Zelestyén töltöttem, az üveghutában, amit még sohasem láttam és így rám nézve érdekes volt. Láttál-e már üveget fújni? Barátom, azoknak az embereknek az olyan könnyen megy, mint nekem a versírás; az ördög gondol­ta volna. Azt hittem, hogy minden üveg­nél egy-egy tüdő szakad meg, pedig hát dehogy. A vidék gyönyörű, regényes, erdős völgy, Erdély tőszomszédságában. Különösen gyönyörködtem este, midőn minden sötét volt, csak a hátából világí­tott rám a pokoli tűz. Köröskörül roppant sötétség s középütt ez a láng... Olyan volt a világ, mint egy haragos, félszemű óriás...“ Borzasztó dolog történt... A végzetes pünkösd első napján, 1914 június 24-én a szelestyei Rényi­­birodalomnak újságíró vendége volt. Azon a napon, amikor Szerajevóban eldördültek Gavrilo Princip halálos lö­vései, mit sem sejtve — akkor még nem volt rádió — gyönyörködtünk a pedán­san berendezett üveggyárban, a gazda­sági udvarban, a buja virágzásban pompázó rétben, abban az idilli bol­dogságban, ami itt derűsen ragyogott... Istenem, de jó lenne, de szép lenne itt élni... Holnap majd nagyobb kirándu­lást teszünk ebben a gyönyörűséges, békés paradicsomban, ahol olyan volt a világ, mint egy egyszemű, barátságos mosolygó óriás . . . amely fölött már ott borongott a fekete, gyászos végzet. Már hajnalban aztán zörget a házigazda a vendégszoba ablakán, remegett a hangja, amint beszólt: — Tessenek felkelni, borzasztó do­log történt, meggyilkolták a trónörö­­kös-párt... Könnyekkel volt tele jó Rényi Árpád szeme, amikor vendégeitől elbúcsúzott. Nem sejtette senki, hogy Rényi Árpád könnyei önsorsának siratói. Princip Gavrilo gyilkos golyója szíven találta a félszemű szelestyei óriást. Két jóvérű paripáról tajtékozva sza­kadt a hab, amíg vágtatva elértük a remetemezői kompot, azon túl a szinér­­váraljai vasúti állomást, hogy a legelső vonattal beérjünk Szatmárra. A vonat égett az izgalomtól.. . biztosan hábo­rú lesz. Ki tud róluk? És háború lett... Pár hónap múlva az újságíró a szatmári kávéház abla­kánál ült, Rényi Árpáddal és két ra­gyogó szép fiával. A két fiú sudár, lá­nyos alakján vadonatúj önkéntesi egyenruha feszült. Csupasz, gyerekes képük ragyogott a büszkeségtől, men­nek a háborúba. Az öreg Rényi szótla­nul ült közöttük. Türtőztette magát, de egyszer, amikor a gyerekek nem fi­gyeltek oda, az újságíróhoz hajolt. Nem lehet elfeledni a hangját, egy szerető apai szív minden melege, aggodalma, rossz sejtelme benne volt, amint súgta: — Mondja, öcsém, mit gondol, fo­gom-e még valaha látni az én két szép fiamat? Nemm látta. Még a nevüket sem a veszteséglistában. Sem mint hősi halot­takét, sem mint eltűntekét, sem mint fogságba kerültekét. Hasztalan volt a tudakozódás, a kerestetés, a „ki tud ró­luk” cikkek, a két Rényi-gyereknek véglegesen nyoma veszett a volhyniai harctéren ... A félszemű óriás megvakul A félszemű óriásnak kialudt a másik szeme is. A munkásokat lassanként el­vitték, az öregebbjére is sor került, pó­tolni sem lehetett őket... a gyár le­állóit. Öreg Rényi Árpád nem bánta. Nem érdekelte már semmi. Kereste, ku­tatta az ő gyönyörű két fiát, várta róluk a híreket, várta őket magukat. De nem jöttek hírek és nem jött a két gyerek sem. Soha többé ... A félszemű szeles­tyei óriásnak a világháborúban kilőtték a másik szemét is, telitalálatot kapott a szíve is ... a munkások javarésze is odaveszett... a szelestyei üveggyár­ban bánatos özvegyek, árvák sírnak szomorú kön­nygy­ön­gyökét. Tömeggyilkolás Farkasaszón Mikor a román csapatok bevonultak Szatmár megyébe, a Szelestye közelé­ben levő Farkasaszó községben borzal­mas vérengzést vittek végbe a békés polgári lakosság soraiban. Egy román őrnagy, akinek személy­azonosságát sohasem lehetett kideríte­ni, vészbíróságot ült a község és a kör­nyék lakosai fölött. Rövid úton húsz­egynéhány embert, közöttük több asz­­szonyt lövetett agyon. Rényi Árpád sohasem bántott sen­kit, mindenkivel csak jót tett, kosár­fonóüzemében egy sereg román ember kereste a kenyerét. Egy bűne volt: az éléskamrájában volt ennivaló. A román anító erre éhezett. Előbb kiürítette Ré­­nyiék éléskamráját. Szekérrel hordta el az élelmiszereket. Azután feljelentette Rényi Árpádot a farkasaszói vérbíró­­őrnagynál. Hogy mi volt a vád, azt senki sem tudja. Az őrnagy átrendelte Rényit Farkasaszóra és csak azt en­gedte meg, hogy a kocsisával annyit üzenjen a feleségének, hogy ne várja többet haza. És az üzenet teljes hiteles­sége okáért az őrnagy kényszerítette a kocsist, hogy nézze végig gazdája ki­végzését. A kivezényelt katonák puskagolyói a nyakát roncsolták szét szegény Rényi Árpádnak. Nincs a haragos félszemű óriás Az öreg Rényi Árpád aligha sejtette, amikor 1914 június 25-re virradó haj­nalon bekopogtatott a vendégszoba ablakán, hogy milyen nagyon, milyen szörnyen „borzasztó dolog történt” előtte való napon Szerajevóban. * És Petőfi Sándor, ha ma ismét Sze­lestyén töltené a pünkösd-éjszakát, hasztalan keresné a „haragos félsze­mű óriást ” ... (d. s.)

Next