Kárpáti Lapok, 1898 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-02 / 1. szám

Jenkor dicséretes a jóakarat“, len esetben kétszeresen, mert ünnepelni helytelen időben, árva fenntartani a rosszat, mi­jobb után csak kezünket kell­eni — gyengeség,— sőt ennél — lel okot“, de az föllelni és alkalmazásba • az Isten képére te­­sz­­ni igazi újévünk, Megváltásunk! ez­г.­* ' дґиа ügy. 'utatás.R­eményü­nkben említett apzó fejezetei, melyekből a nagy fontosságú ügy le­­segitsé­ módozatait meg ni, igy szóljanak: ,y álása és történeti fejlődése. O'ua-ügy állását körvéna­­előbb szükségesnek tartom mgrva fogalmát, ennek, mint íiásnak keletkezését, történeti­t megjelölni, hogy igy tiszta ké­­zhassam azoknak a motivumok­­melyek ezen ügy tárgyalásánál .óba vehetők. i. katholikus lelkészig kongrua, mint , Boncz F. körülírja, a, lelkipásztori isnak megfelelőleg és má: létező életvi­­lyokhoz képest szabályozott azon leg­­jb menynyiségű javadalmazás, a me­­a rendszeresített, fük­ész vagy le­­elkész lelkipásztori­­ működéséért velh­et. A kongrua ennélfogva feltéte­l független az annak kiszolgáltatása­­terhelt vagy terhelni szándékolt­­ erő tetszésétől, s jogosultságát a őszi rendszeresített állásban és az mi kánonszerű behelyezésben találja. kongrua mennyiség megállapítása ,­ az állásszerűségre’vezetendő vissza, mert annak olyannak kell lennie, mely ,pi hivatal előkelőségének és az azzal isolatos terhes működésnek megfelel- Ezen mennyiség az időnkinti élet­­ségjelektől függ, következőleg azok­at яіакиї, s azért időszakonkint vál­lás alá van vetve. Azért midőn a jelenlegi életviszonyok­­nak megfelelő kongrua elvileges megál­lapításáról van szó, azon szempontból kell kiindulni, hogy a lelkészek részére akkora javadalmazás állapíttassák meg minimumképen, a­melyből jelenleg állá­suknak megfelelőleg tisztességesen meg­élhessenek. A papi illetmények szabályozása ha­zánkban mindenkor ő Felségének, mint legfőbb kegyurnak volt fenntartva és királyaink harmadtól század óta e joga­ikat törvényes intézkedésekkel gyakorol­ták is. A szegény sorsú lelkészek javadalma­zásának kérdése már Il­ik Ferdinánd idejében fölmerült, ki az 1625. decem­ber 11-től kelt diplomájában a magyar főpapságnak végrendelkezési kiváltságot adományozván, ezt csak oly föltétel alatt tette, hogy a hagyatékból fennmaradó fele vagyon papnöveldék alapítására és szegény plébániák javítására fordit­­tassék. Határozottabb formában intézkedett Il­ik Ferdinánd az 1650. aug. 6-án kelt diplomájával, melyben azon ötletből, hogy az 1647. 11 és 12. t. sz. szerint a nem katholikusok a katholikus lelkészeknek ellátásához járulni nem tartoznak, az ekkér károsodott lelkészek segélyezése tekintetéből örökös alapítványkép azt rendelte, hogy a kincstári kasszából éven­­­kint 6000 főt fizetessék az esztergomi érsek kezéhez, a­ki ezen összeget úgy a saját, mint a többi püspökök megyéiben a segélyre szorult lelkészek gyámolitá­­sára tartozzék fordítani s annak hová fordításáról a minden negyedik évben tartandó zsinatot értesítse. Ezen intéz­kedés képezi alapját a „Cassa parocho­­rum“-nak, vagyis a mai vallás alapnak (fundus religionis), mely mint pénztár a nevezett királyi alapítványból keletke­zett és a későbbi királyok (főkép III. Károly) alapítványaiból utóbb szépen megnövekedett. Azonban a lelkészek sorsának javítá­sát tulajdonképen I-s. Leopold császár és király kezdeményezte, ki Magyaror­szágot (mint ő nyílt levélben nevező: Máriának örökségét) a másfél századnál tovább tartott török rabiga alól kisza­badítván s eme győzelmet nem annyira ferei élének és erejének, mi inkább az Ég segélyének tulajdonítván, ezért az 1693. évi aug. 15-én a bécsi szent István templomban istennek nyilvános hálát mondott és ott ez alkalommal az Úr ol­tára előtt Sz.­István hazánk első kirá­lyának példájára Magyaroszágot a hozzá tartozó tartományokkal együtt Máriának, Magyarország védasszonyának ajánlva, föl, következő fogadalmat tett, melynek beváltására nemcsak magát, hanem utó­dait is kötelezte: „hogy t. i. Magyar­­országban Isten dicsőségére és a szűz Mária tiszteletére a török uralom, vagy az idők viszontagsága által elpusztult plébániai egyházakat újra fölállítani és a lelkészi hivatalokat kellő javadalmazás­sal — competente parochis sustentatione — ellátni fogja; és hogy ezen a maga s utódai nevében tett fogadás, illetőleg elvállalt kötelezettségről a kormánya alá tartozó népnek most és a jövőben is tudomással bírjanak, ezen votumának szövegét egész terjedelmében kinyomatta s szétosztatta.“ Az I. Leopold által tett úttörő lépés valójában az 1701 ápril 9-én kiadott ki­rályi rendeletében nyert szentesítés, melyben az államkincstár birtokába ju­tott (a töröktől visszavett) részeken a tizedet a kath. klérusnak átengedvén, a földesurakat egyúttal kegyurasági jogok­kal és kötelmekkel ruházza fel, a lel­készek és tanítók díjazására, ellátására kötelezi; s minthogy a török kezéből visszaszerzett birtokok legnagyobb része magára a kamarai kincstárra szállott át, Lipót ezen rendelete által önmagát, mint ama kamarális javak urát és főpatroná­­tusát is kötelezte ama terhek elviselésére, m­lyeket más magán földes-­s kegyurak részére előirt. „KÁRPÁTI LAPOK“ TÁRCÁJA. Uj év napján іMa mindnyájan vigasztalódnak, ma vidámság s öröm uralkodik minden he­lyen és minden háznál! Az anya szivé­hez szorítja magzatát, szomszéd szom­széddal kezet szőrít, elengedve egymás­­nak­ az okozott bántalmakat; ma mind­nyájan szerencsét, egészséget és előme­netelt advánnak egymásnak a jövő évre. Hanem mindezek nem egyebek puszta szavaknál : kívánjunk egymásnak Isten áldást és ígérjünk kölcsönös egyetértést, mert ettől függ a jó előmenetel és a mi szerencsénk úgy ezen, mint a más vilá­gon.­­ Nem egy ember az elmúlt évre gon­dolva, mélyen sóhajtva mondja : „Óh nem jó volt ez az év, add jó Istenem, hogy a jövő jobb legyen.“ Rossz volt ez az év ? és miért volt rossz ? talán azért, mert mi voltunk rosz­­szak és ha mi a következő évben is rosz­­szak leszünk, s nem keresve Istent nem javulunk meg, akkor reánk nézve ezen év sem válik jobbá. Álljunk csak meg az elmúlt évnél és gondolkodjunk annak tanúságai fölött, hogy megtanuljuk miként kell nekünk a jövőben élni. Soroljuk fel az összes ja­vakat, melyeket­ mi a múlt évben Isten­től nyertünk; soroljuk fel a bűnöket, melyekkel az Ur­i Istent megbántottuk. És ha a múlt évben szerencsések vol­tunk, szégyenkezve ismerjük el, hogy mi ezen szerencsét meg nem érdemeltük. És ha a szerencsétlenség követett minket a múltban, akkor meg tagadjuk azt is hogy mi azt teljesen megérdemeltük. Mit tett éretted az Isten a múlt év­ben és te Istennek mivel háláltad azt meg ? Lásd! Isten egész éven keresztül őr­zött téged, lehet, hogy te nem vesztettél el senkit azok közzül a kiket szeretsz, sem feleségedet, sem gyermekeidet: Is­ten őrzött téged és a te házadat, hogy termésedet a jég el ne verje, hogy lege­lődet az iszapos viz el ne öntse, hogy áruezikkeid hirtelen el ne pusztuljanak, hogy magtárad és csűröd le ne égjen; megáldott téged a jó Isten minden dol­gaidban és mi több, megáldotta és szen­telte a ti egyetlen szivedet, melybe be­leköltözött a legméltóságosabb Oltári­­szentség által, előre megtisztítván lelke­det a Bűnbánat szentsége által minden­féle tisztátalan bűnöktől. Mond, van e legkissebb okod is a jó Istent kárhoztatni ? Ez egész éven át folytonosan, mintegy kegyelmének és sze­­retetének lánczolatával őrködött feletted a jó isten. És most vizsgáld meg lelki­ismeretedet mit adtál te mindezekért Is­tennek cserébe, mit tettél te az ő kedve szerint ? „Óh mit vagyunk mi képesek Isten­nek adni ?“ Mindent a mivel birunk ! Tőle bírjuk! Mindazonáltal képesek va­gyunk Őt szeretni, képesek vagyunk Neki adni szívünket, és lelkünket, képe­sek vagyunk Neki köszönetet mondani, képesek vagyunk Őt kérni, dicsőíteni, magasztalni és áldani. Elmúlt ez év Kedves testvérek! az igaz, de hogy múlt el? ez év közelebb vitt minket Istenhez, vagy talán még jobban eltávolított Tőle ?! Talán a múlt­ban közelebb voltunk az Éghez vagy tán inkább a pokolhoz ? — Mindenikünk egy évvel már idősebb váljon, de váljon korban, észben és bölcsességben is előbbre lépett-e? váljon a múlt évben megjob­­bultunk-e? és a rossz szokásokat levet­­kőztü­k-e? vagy talán a roszhoz, még rosszabbakat csatoltunk és igy bűneink számát gyarapítottuk ? Egy szóval vizs­gáljuk meg lelkiismeretünket, váljon a múltban jobbakká erényesebbekké vagy talán még rosszabbaká lettünk ? Az éltünk egy egész évet! Mennyi hónap, hét, nap, és óra múlt el ez idő alatt és egyetlen nap, egyetlen óra nincs elfelejtve azokból az Isten előtt! Átélted ez egész évet, sorold fel ha tudod, hány gondolat fordult meg fejedben, hány ér­zelem járta át szívedet, hány szó repült ki ajkadon ! Egyetlen szó, egyetlen gon­dolat, egyetlen érzelem sincs elfelejtve Isten előtt s mindezekért elveszed egy­kor vagy a jutalmat vagy a büntetést. Óh szeretteim! Ne várjuk az Isten igazságos ítéletét, hanem mig időnk van, keressük az Isten irgalmasságát. Tekint­sük az ő irgalmasságát s azon igazságos ítéletet, mely a jövőben mindnyájunkra ki lesz mondva. Az Isten Ítélete egészen más, mint az emberek Ítélete. Lásd azon ember egész éven át bántalmazta az Istent, senki sem látta őt a templomban imádkozni vagy a szentségekhez járulni, s nem egynek okozott ő kárt egészségében, mindamel­lett ő minden baj nélkül érintkezik má­sokkal, s aki annyinak elrontotta jó hír­nevét, az mégis mindenki által tisztelte­­tik és becsülésben él az emberek között. Mi több még ő merészli kinevetni Istent és haragját magára vonni, mondván : „Én vétkeztem és azért semmi bajom sem tör­tént, szerencsés vagyok, nem félem Is­tent, nincs szükségem Istenre.“ Isten hallgatja ezt, de igazságossága leírja ezen hajmeresztő szavakat emléke­zetébe! Óh az Isten nem ember, ő nem siet az ítélettel, sem a büntetéssel. Ő rendelkezik az örök élettel és pokollal, s minél későbben, annál borzasztóbban esik reánk az Isten haragja. Megtöltöd a mérleget bűneid sokaságával, hanem szintén megtelik az a te részedre is az Isten haragjával és igazságosságával. Azt mondod „szerencsés vagyok“ ! És a lelkiismeret furdalás, a­mely sem nap­pal sem éjjel nem hagy nyugodni, a me­lyet szórakozás és részegeskedés által akarnál elfojtani, hát ez micsoda ?­­ і Hanem erre te azt feleled: „Az én szerencsém épen abban áll, hogy semmi­féle lelkiismeret furdalást nem érzek: élek és alszom egész nyugodtan.“ Óh akkor jaj neked, jaj ! Még beszélhetnél szerencsés állapotod felől, ha éreznéd lelkiismereted fordulását és nyugtalan­ságát, mert ez annak volna a jele, hogy tőled a jó Isten még nem távozott el egészen, az ő irgalmassága nincs még tőled egészen elzárva; hogy a bilincs, a­melylyel az ördög lelkedet lebilincselte, — még nem oly erős, s azt még bűnbá­­natoddal képes lennél felszabadítani; hogy bűnös cselekedeteid — mellyekkel az ördög lelkedet bemocskolta — még nem oly nagyok, mikép azt bánatköny­­nyeiddel nem tudnád lemoshatni. Ha nem érzed bűneid súlyát, ha szerelmes vagy lelked rondaságába, s bűneidbe, óh ak­kor jaj neked ! Isten és a gonosz lélek hívogatnak téged magukhoz: kinek a szavaira hall­gatsz ? A gonosz lélek azt súgja füledbe! Hal­lod e ember, add el nekem Istenedet, mint az Iskarioti Judás! Te hallottad szavát és kérdéd! Hát mit adsz nekem azért? Az ördög azt mondá: Adok neked megelégedést, fogsz örvendezni, enni, inni eleget és állandó jó dolgod lesz a világon. Te elfogadtad ezt s ellene mondtál Istennek, ellenszegültél parancsainak, gondolattal, szóval és bűneiddel bántal­maztad őt. Isten szólott hozzád lelkiis­mereted hangján, de te nem akartad meg­hallani az ő szavát. Az ördög később azt súgta néked: add el nékem józanságodat, add el nekem ár­tatlanságodat, becsületedet és igazságos­ságodat, add el nekem házassági hűsé­gedet. És te könnyelmű leányzó, te ravasz feleség, meghallgattad az ördög csábítá­sát és tudakoltad tőle. És mit adsz ne­kem mindezekért? Adok testi gyönyörö- 55 (Folytatása köv.) Meditatio. Még egyszer vissza kell térnünk azokra a dolgokra, melyeket a kö­zel­múltban lefolyt egyházmegyei esperességi értekezlet szóvá tett és pedig egy kis meditatio kíséretében fogunk-e dolgokkal foglalkozni, ille­tőleg azokból magunkra nézve vo­natkozásokat levezetni. Szorosan véve nem is az ottan hozott határozatokra, kívánunk ref­lektálni, hanem inkább általánosság­ban szerzett impresszióinkról aka­­­­runk számot adni s ezek alapján egy két dologra reámutatni. Munkácsegyházmegyénk főpásztora a fent említett értekezleten egy ép oly régi mint igaz kijelentést tett önma­gunkról, amikor azt mondotta az ott egybegyült espereseknek, hogy mi még mindig csak zérók, nullák vagyunk és alig nyomunk valamit a latban. Hát ennél semmi sem bizonyosabb a világon s egyúttal lehangoló és mindnyájunkra nézve zsibbasztó is ez a tudat, mert a miként a föld nem terem eső nélkül, ép úgy kárba vész a mi legdicséretesebb jóakara­tunk is, ha nem lesz meg hozzá a megfelelő erőnk. Az a kérdés már most, hogy hol van a hiba? Azt mondhatnák sokan, és talán nem minden alap nélkül, hogy ná­lunk mindent kozhatnak az emberek, hanem ennél többet aztán senki sem tesz. Ha kissé gondolkozunk a dolgon, lehetetlen valami igazat nem adni ez okoskodásnál. Mert habár mint halandók mindnyájan gyöngék va­gyunk, ne higgye ám senki, hogy mi minden véleménynek és elhatározás­nak hódolunk. Sőt ellenkezőleg, politikai és kri­tikai érzékünk nagyon is ki van fej­lődve, csak az a baj, hogy akara­tunkat nem mindig leghelyesebb fo­galmaink és szükségleteink, de néha a kicsinyeskedés, önzés és szenve­­vedély dönti el. Hányszor el volt már mondva, hogy csak sokat tudunk beszélni és keveset teszünk s ha valaki valami­vel előáll, legyen az rész avagy a legjobb, minden oldalról megítélik, de senki sem csatlakozik hozzá. Ez alól a legelsőtől kezdve egész a leg­utolsóig senki sincs nálunk kivéve, legfeljebb az a különbség, hogy a nagyobbról vagy bátrabbról, szere­­peltebbről többet beszélnek és szá­mosabb ellensége van. De hát isten „a rossz akarat számára úgy sincs oktatás“ ! Voltaképen bizonyos fokig úgy van az máshol is, de nem oly nagy mértékben, mint közöttünk, akik — valljuk be — féltékeny gondosság­gal latolgatják még a legjobb aka­ratú emberek hibáit is, holott szent Jeromos szerint nem szokás azok té­­velyét pelengérezni, kiknek eszét * і

Next