Bérmunkás, 1924. július-december (2. évfolyam, 283-308. szám)

1924-07-05 / 283. szám

r 2 BÉRMUNKÁS (Wage Worker) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Published Weekly by The Bencral Executive Board of the Industrial Workers of the World. Subscription Rates: Előfizetési árak: One Year ..............$2.00 Egy évre ..............$2.00 Six Months............ 1.00 Fél évre ......... 1.00 Single Copy..................05 Egyes szám ára...... .05 Bundle Orders...........03 Csőm. rendelésnél.. .03 Make Money Orders for Subscription Payable to “BÉRMUNKÁS” 1001 W. MADISON ST., CHICAGO, ILL. Telefon: Haymarket, 8146, 8147. A SZÁZPERCENTESEK. A polgári lapok Frank A. Vanderlip, bankár egy kijelentése folytán megírták, hogy az igazi, vérbeli százpercentes ame­rikai hazafiak mindannyian pénzéhesek.­­Ez a Vanderlip elég nagy vagyonnal ren­delkezik arra, hogy különcködhessen. Leg­utóbb például reformálni akarta a kor­mányt, illetőleg elhatározta, hogy az olaj­botránynyal kapcsolatosan ő is vizsgálato­kat vezet és megtisztítja a kormányt az oda nem való emberektől. Meg is nyitotta Washingtonban a “kor­­mány-purgatóriumot,”­­ vagy amint ő nevezte, a “Citizens’ Federal Research Bu­reau” nevű irodát,­­ azonban hamarosan be is zárta. Erre állítólag két oka volt. Hamarosan rájött, hogy a kormányt meg­tisztítani nem lehet, hacsak az egészet el nem égeti a purgatóriumában. De azonnal készen legyen, hogy a következő kormány­nak is maradjon még egy kevés tűz. A másik ok, amit az újságíróknak mon­dott az, hogy mindazon százpercentes ame­rikaiak, akiktől a tisztító munkához segít­­séget várt, csak a pénzre voltak éhesek. Mindegyik pénzt akart tőle, mielőtt vala­mit tett volna a kormány megtisztítására. Régi, régi dolog már az, amit Vanderlip most felfedezett. Nemcsak itt, hanem min­den országban találunk egész hadseregre való professzionális hazafit, akik a haza­­fiságból élnek és így egészen természetes, hogy Vanderliptől is elsősorban csak pénzt akartak. Ezek azok az emberek, akik a “vörös” rémületet keltik és az egyes kormánykö­zegekkel nagyobb összegeket szavaztatnak meg, amelyeket természetesen ők zsebel­nek be. Ezek forszírozzák ki a kriminális szindikalista törvényeket és igyekszenek vádlottakat szerezni, hogy a pörök révén egy kis mellékkeresetre tegyenek szert. Vanderlip nagyot hibázott. Igaz ugyan, hogy úgy erre, mint a többi politikai kor­mányra is ráfér egy kis purgatórium, de sokkal nagyobb szolgálatot tenne az em­beriségnek, ha ezeket a százpercentes vér­­szopókat tudná valahogy kipusztítani. CSAK ÁTOKBAN ... Ethelbert H. Gary, a United Steel Cor­poration elnök-igazgatója és az Egyesült Államok egyik koronázatlan királya, a na­pokban megfenyegette a volt, a jelenlegi és a következő kormány minisztereit. Hogyis­ne, hiszen ezek az emberek egyszer, vala­mikor réges-régen, a jó háborús világban, arra mertek gondolni, hogy állami kezelés alá veszik az acélipart. Csak gondolni mertek rá, mert soha hi­vatalosan tárgyalás alá nem került a kér­dés. Az acéltröszt urai egész a mai napig nem tudtak róla semmit. Csak most pat­tant ki, hogy valamelyik kormányhivatal­nok említést tett róla valaha. Azonban Ga­­rynek már ez is egészen elég volt a felhá­borodásra. Ez az eset egy régi jó cigány adomát jut­tat eszünkbe, amely egyben magyarázatul is szolgál. Arról a bizonyos falusi cigányról szól a történet, aki ellopta a tisztelendő úr kö­csögkalapját, de természetesen viselni nem merte, mert hiszen mindenki ráismert vol­na. Egyszer aztán a cigány felesége éjnek idején észreveszi, hogy az öreg cigány az ágyban üldögél: — Mit csinálsz, Dádé? — szólt oda neki. — Pszt! —­ felelt a cigány — viselem a köcsögkalapot. Az Egyesült Államok háborús kormánya teljhatalmat kért és kapott a kongresszus­tól, hogy a háborút sikeresen vezethesse. A MINISZTEREK LÁTTÁK, TUDTÁK, HOGY AZ ACÉLTRÖSZT HALLATLAN PROFITOT HARÁCSOL A HÁBORÚS RENDELÉSEKBŐL. Tudták, hogy amíg a szegényebb néposztály vérét áldozta a ha­za “oltárán,” addig az acéltröszt urai erről az oltárról milliókat,­­ billiókat zsebeltek be. És mindezek dacára meg sem mertek bukkanni az acéltröszt ellen. Egy volt ra­ dikális kormánybiztos, Bernard Baruch el­szólása folytán derült ki, hogy a kormány­körökben TUDTÁK, HOGY AZ ACÉL­TRÖSZT MILLIÓKAT ZSAROL és azért valaki ajánlotta, hogy talán állami felügye­let alá kellene venni az acélipart. Azonban ezzel gyorsan elhallgattak és annyira meg­ijedtek a gondolattól, hogy az egészet ti­tokban tartották. Csak most, közel hét év múltán derült ki a dolog. A háborús kormány éppenúgy, mint a békés kormány a Gary és társai bérencei. A tényleges hatalom Gary kezében van. Azért volt olyan nagy ijedelem akkor, ami­dőn az acélipar állami felügyeletét hozta szóba valaki. És azért fenyegetődzik Gary annyira, mert jól tudja, hogy az állítólag demokratikus választójog dacára is csak az kerül a kormánykerékhez, akit ő előzőleg kijelöl. És az is csak addig marad ott, amíg jól viseli magát, a Garyék szempontjából nézve. Az a bizonyos valaki által ajánlott álla­mi felügyelet természetesen nem sokat vál­toztatna a dolgon. Gary hatalma csak úgy megmaradna, mint így. Ezt a nagy ipari hatalmat nem is kell megsemmisíteni, ha­nem át kell venni az acélipar munkásainak. Szervezkedjenek iparilag és akkor az ipari akció révén foglalják le maguknak azt a hatalmat, amivel ma Gary rendelkezik. REPARÁLT KORMÁNYOK. Liberális és munkás­politikai pártok kö­rében rendkívüli nagy örömet­ okozott a francia kormányválság. A Poincaré által vezetett militarista tábor bukásának hírét sokkal nagyobb ujjongással fogadták, mint akár az angol munkáspárt hatalomrajutá­­sát, noha akkor sem igyekeztek leplezni az örömüket. Örömtől duzzadó kebellel hirdetik, hogy Európa szerencsésen keresztül esett a krí­zisen. A testén rágódó legnagyobb rák­fene, a francia militarizmus elpusztult. Most már jön a békés újjáépítés ideje. Az örökös viszályt, politikai fondorkodást és háborúskodást a kölcsönös megértés és köl­csönös segítés fogja felváltani. Micsoda hiú ábránd! Micsoda naiv fel­fogás kell ahhoz, hogy elhigyjék, miszerint a termelési rendszer megváltoztatása nél­kül el lehet pusztítani azon jogokat, ame­lyeket éppen ez a rendszer szült. Aki elég távolról figyeli a jelenlegi poli­tikai eseményeket, könnyen megláthatja, hogy valójában semmi más nem történt, mint egy csomó olyan ember jutott pozíció­hoz, akik évtizedek óta törekedtek arra, de alapjában véve semmi lényeges változ­tatásra nem képesek. Kétségtelen, hogy a világháború után a kapitalizmus új fázisához jutottunk. És miután maga a kapitalista termelés az egyes kapitalista üzemek összessége, bizo­nyos, hogy ezen egyes üzemek jellemvoná­sai felfedezhetők magán a kapitalizmuson is. A KAPITALISTA ÜZEMEK LEGJEL­LEMZŐBB TULAJDONSÁGA, HOGY AL­KALMAZOTTAIKAT AZONNAL FEL­CSERÉLIK, MIHELYT NEM HAJTANAK ELÉG PROFITOT. Sőt ha a profit veszély­ben van, maga az ipartelep igazgatója is gyorsan állását veszti. Nagyjából ezt a folyamatot láthatjuk az egész kapitalizmusnál. A régi, ultra-haza­fias és reakciós politikai tábor már hitelét vesztette és így nem képes a kapitalizmus érdekeit elég erélyesen védelmezni. A KA­PITALIZMUS TEHÁT ÚJ ELEMEKET ÁLLÍT SOROMPÓBA. EZEKET A LIBE­RÁLIS ÉS MUNKÁS POLITIKUSOK SO­RAIBÓL SZEDI. Ma Európa legnagyobb részében a szo­cialisták által támogatott liberális vagy tel­jesen szocialista kormányok ülnek a hata­lomban. Ezen kormányokról Emile Van­­dervelde, a neves belga szocialista így ír: “A LEGTÖBB ESETBEN KÉPTELENEK MEGVALÓSÍTANI AZOKNAK A PRO­GRAMJÁT, AKIKET KÉPVISELNEK. EL­LENKEZŐLEG, ABBAN MERÜLNEK KI, HOGY ENGEDMÉNYEKET TESZNEK AZOKNAK, AKIKET NEM KÉPVISEL­NEK.” Az európai politikai változásokra vonat­kozólag igen érdekes nyilatkozatot tett közzé egyik amerikai kapitalista, aki meg­lepően tisztán látja ezen politikai esemé­nyek valódi lényegét. A lapok jelentése szerint az európai útjáról hazatért Eldrid­­ge R. Johnson, a Victor Talking Machine Company elnöke ezt a kijelentést tette: “Európa lassan bár, de összeszedi ma­gát. Mindenütt megvan a törekvés arra, hogy a háború utáni problémákkal szembe­­álljanak. Ezt jelenti a legutóbbi francia választás is. A RADIKÁLIS ÉS SZOCIA­LISTA KORMÁNYOKTÓL NEM KELL TARTANI. NEM AZ A FONTOS, HOGY A KORMÁNY TAGJAI MILYEN PÁRT­HOZ TARTOZNAK, HANEM AZ, HOGY MIT CSINÁLNAK. ÉN CSAK AZT LÁ­ BÉRMUNKÁS A FORD TELEPEN. A magántermelés legtökéletesebb példája. A Ford rendszer hatása a munkásokra. Az öntudatlan sztrájk. IMPRESSZIÓK A FORD TELEPEN. A Ford Motor Company detroiti telepé­ről már annyi leírást közöltek a lapok, hogy az olvasók tábora már kívülről tudja a mozgó asztalokról szóló cikkeket. Ez­úttal tehát nem fogunk sokat időzni a te­lep technikai berendezésének ismertetésé­vel, hanem ikább azzal, hogy a Ford rend­szer milyen hatással van a munkásokra. Detroit városból a városi villamosokon mentünk ki a Ford telepre. Amint a villa­mosról leszálltunk, azonnal szemünkbe öt­lött az óriási méretű cégtábla: Ford Motor Company. A villamos felé fordulva a vá­rosi kezelésben levő kocsikon a “City of Detroit” felírást olvastuk. És amíg a városi köztulajdont csak az alig észrevehető ap­­róbetűs felírás jelezte, a magántulajdont messze eljátszó, óriási betűkből álló felírás hirdette. íme a magántulajdon szimboli­kus győzelme a köztulajdon fölött. A Ford-gyár telepeit rendszeresen láto­gatják, a vendégek,akiket vezetők kisérnek végig a telepen s elmondják mind­azt, aminek elmondását meghagyták nekik. A mun­kásokról természetesen, nem sokat beszélnek. Az igazgatósági irodák, az igazgatósági gyűlések sem állnak nyitva a látogatók előtt. Szóval a látogatók csak annyit látnak és tud­nak, amennyit Ford mu­tatni akar nekik a munka menetéről. 157,500 alkalmazott. A Ford gyártelep a fehér kövekkel sze­gélyezett tégla és acél épületek egész cso­portjából áll. A nagyobbára ötemeletes épüle­k számos négyszög-blockot foglal­nak le. Nagyjából hasonlít a modern nagy villanyfejlesztő telephez. A látogató elő­ször is a hirdetésre szánt váróterembe ke­rül. Itt az automobilok és automobil részek vannak kiállítva. A falon térképek, charte­rek, stb. Megtudjuk itt, hogy a Ford Motor Company 600 millió dollár tőkét képvisel és 157,500 embernek ad foglalkozást. A telep szakszem­leírására csak a szak­képzett mérnök képes. Mi csupán azt je­gyezzük meg, hogy ez a telep a legmoder­nebb gépek koncentrációja. A technika és a mechanikai tudományok gyakorlati al­kalmazása. A különböző formájú, célú és szerkezetű gépek tökéletes összjátékát lát­­v­a, akaratlanul is eszünkbe jut az a régi mese arról a bizonyos híres gépről, amely­nek egyik nyílásába behajtják a lovat, a másik nyíláson pedig kihull a kész vurstli. És a folyton zakatoló, sustorgó, kerepelő gépek között mindenütt idegmegfeszítő munkát végző férfiak és nők,­­ munká­sok. Sehol még ilyen szembeötlően nem láttuk, hogy a munkás tartozik a géphez és nem a gép a munkáshoz. A munkások csak egyszerű mozdulatokat végeznek. Az egyik csak az olajat törli le az előtte elfutó öntvényről, a másik egy csavart helyez rája, a harmadik ráteszi a csavarfejet, a negyedik megszorítja és így tovább. Marx mondotta, hogy a szaktudás az egyszerű fogások összege. Itt a szaktudás szétbon­tását, decentralizációját látjuk. A helylyel való takarékosság, az egy­szerű, de gyors mozdulatok, amelyeket a munkás már minden gondolkozás nélkül, ösztönszerűleg végezhet, képezik a Fold­­rendszer alapját. És úgy látszik, hogy a profit szempontjából nézve a dolgot, ez a rendszer nagy sikereket ért el. A munkások szerepe. De hogyan áll a dolog, ha a munkások szempontjából nézzük a termelésnek ezt a módját? A mechanika ezen drámájában milyen szerepet játszanak a munkások és milyen hatást tesz rájuk fizikailag, szelle­mileg, erkölcsileg? A látogatóknak feltűnik, hogy idősebb munkást nem igen lát a Ford telepen. Csu­pa javakorbeli ember, akik között itt-ott fiatal fiúkat is láthatunk. A munkások leg­többje a húsos, flegmatikus típusú, az érzé­kenyebbek, az idegesebbek itt nem marad­hatnak meg, valamint az idősebbek sem. Ford azzal dicsekedik, hogy a munkát kel­lemessé igyekszik tenni az alkalmazottak részére. Valójában azonban dolgozó auto­matákat fognál­ a munkásokból. A Fo­rd telep munkásainak fluktuációja dacára az átlagosnál nagyobb fizetések­nek, óriási. A legerősebb idegzetű ember sem bírja ki sokáig, hogy ugyanazon egy­szerű mozdulatot végezze ezerszer és ezer­szer naponként, heteken, hónapokon át. Idegroncsolóbb ez a legnehezebb, a leg­komplikáltabb munkánál is. És ez a rengeteg tömeg­munkás teljesen szervezetlen. Nincs alkalmuk arra, hogy szervezett erővel védjék érdekeiket, sze­rezzenek orvoslást sérelmeikre s igy mást sem tehetve, otthagyják a munkát. Ezért olyan nagy itt a munkás­­fluktuáció. Ez a szerve­zetlen munkások öntudat­lan sztrájkja. Amint a telepet elhagy­juk, velünk együtt két tu­catnyi Ford munkás is fel­ül a városi villamosra. — Mind nagyon fáradtnak látszanak. Újságot is csak egy-kettő olvas. Az egyik­nek pedig a keze idegesen rángatódzik, mintha most is az egész nap végzett mechanikai mozdulatokat csinálná. Industrial Pioneer. A magatulajdonban levő termelés hirdetése. A Ford Motor Company detroiti telepe. tom, hogy McDonald (angol), HERRIOT (FRANCIA) ÉS MUSSOLINI (OLASZ) MINISZTERELNÖKÖK SOK­KAL PRAKTIKUSABB EMBEREK ELŐD­JEIKNÉL!” Úgy van, sokkal praktikusabbak. Amíg az elődjeik szóban és tettben kimutatták, hogy csak a kapitalista osztályt képviselik, a jelenlegi liberális és szocialista kormá­nyok önmagukat és a munkásságot is azzal igyekszenek ámítani, hogy a munkásosz­tályt képviselik, a valóságban azonban a kapitalizmus érdekeit védik, mert hiszen az biztosítja számukra a fennálló politikai rendszert is, amelyben olyan magas tiszt­ségekre jutottak. Eljön azonban az ideje a nagy kiábrán­dulásnak is. A magasabb életszínvonalra törekvő munkásságot szép szavakkal nem lehet örökké félrevezetni. Azok, akik a legnehezebb és életveszé­lyes munkát végzik, kapják a legkisebb kárt, és azok akik semmit sem tesznek oly jövedelemmel rendelkeznek, hogy fel sem tudják használni. VASÚTI FELSZERELÉS MEXICONAK. MEXICO CITY.—A mexicói kormány titkos szerződést kötött a Baldwin moz­dony­gyárral vasúti locomotivok szállításá­ra vonatkozólag. A szerződésről csak any­­nyi szivárgott ki, hogy a Baldwin Locomo­tive Works of Pennsylvania 20,000,000 peso erejéig hitelt nyitott az Obregon kor­mánynak. S. M. Vauclain a gyá­r képvise­lője 50 új vasúti mozdonyra és 600 vasúti teherkocsi szállítására hoz megbízatást a mexicói kormánytól, amely rendelés meg­haladja a négy millió pesót (egy peso 50c.) I. W. W. FOGLYOK SZOLIDARITÁSA A BÖRTÖNBEN. A San Quentin börtönben sinylődő 36 I. W. W. fogoly sztrájkba lépett, mert két tár­sukat igazságtalanul megbüntették. SAN FRANCISCO, California.—A szoli­daritásnak impozáns példáját mutatták a San Quentin állami börtönben sinylődő I. W. W. foglyok, számszerint 36-an, akik sztrájkba mentek a börtönben uralkodó embertelen rendszer ellen. A sztrájk valójában tiltakozás azon bün­tetés ellen, amelyet két munkástársra ki­szabtak. R. Kuilman és R. A. Gibson mun­kástársak képtelenek voltak elvégezni azt a megerőltető munkát, amit kiszabtak ne­kik, mire a “hole” név alatt ismert kinzó­­kamarákba tették őket. Amikor erről a többi I. W. W. foglyok értesültek, azonnal sztrájkba mentek. Tekintettel arra, hogy ez a börtön túlon­túl van zsúfolva, a foglyok képtelenek pihenni éjjelen át és így teljes lehetetlen­ség, hogy az elcsigázott testű emberek a rájuk kiszabott munkamennyiséget elvé­gezzék. Ez történt Gibson és Kuilman munkástársakkal is, mire súlyosbított bün­tetést kaptak. Az I. W. W. foglyok a napi munka meg­kezdése előtt a börtönigazgató irodája elé mentek, ahol egyikük bejelentette, hogy az említett két munkástársra kiszabott bünte­tést igazságtalannak tartják és kérték, hogy a börtönigazgató azonnal engedje ki két társukat a kínzókamrából. Amikor a börtönigazgató tagadó választ adott, az I. W. W. foglyok visszamentek a munkate­rembe, és ott összefont karokkal a gépek elé álltak. » Elmaradt vérengzés. A vérszomjas őrök felsorakoztak állig fegyverkezve, azonban az I. W. W.-isták nem adtak alkalmat a támadásra. Csak álltak nyugodtan, némán és nem válaszol­tak az inzultáló beszédekre. Végre is az őrök egyenként visszavitték őket a cellák­ba. A helyi lapok hírei szerint a börtönigaz­gató meg fogja kísérelni, hogy éheztetéssel törje meg az I. W. W. foglyok szoldiaritá­­sát. A lapoknak adott kijelentése szerint a sztrájkoló foglyok a cellákban maradnak és vizen meg kenyéren fognak élni mind­addig, amíg csak a munkához nem állnak. Az előző hasonló sztrájkok alkalmával az összes sztrájkolókat a kínzó kamarákba dobták és ott maradtak mindaddig, amíg csak a külső beavatkozás következtében a börtönigazgató kénytelen volt onnan fel­hozatni őket. Az I. W. W. foglyok által hozott áldoza­tot csak akkor tudjuk igazán mérlegelni, ha figyelembe vesszük, hogy a sztrájkolók minden kedvezményüket elveszítik. Nem szabad nekik olvasni sem könyveket, sem lapokat, nem írhatnak és nem kaphatnak leveleket, stb. És az I. W. W. foglyok mind­ezek dacára szolidaritást vállaltak két tár­sukkal. Nem az első eset, hogy az I. W. W. fog­lyok sztrájkba mentek San Quentin börtön­ben. A múlt évben négyszer, az előző év­ben pedig kétszer sztrájkoltak. A legutób­bi sztrájkra az adott okot, hogy az őrök brutális módon megverték Child munkás­társat. Azóta a viszonyok valamit javul­tak. Most azonban a túlzsúfoltság követ­keztében megint teljesen tűrhetetlen álla­potok uralkodnak a börtönben. Az olvasók részére van egy mód, mely­­lyel segítségünkre lehetnek a szervezés és tanítás nehéz munkájában. Szerezzen minden olvasónk csak EGY új előfizetőt a Bérmunkásnak. Nagyon sok ember van, aki előfizetne, ha erre felszólítanák. Pró­bálják meg olvasóink. Legyen ez a jelsza­vunk: MINDEN OLVASÓ SZEREZZEN EGY ÚJ ELŐFIZETŐT A HAT OLDALAS­­BÉRMUNKÁSÁNAK. ELVI NYILATKOZAT. A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó embe­rek millió között s az élet összes javait ama kevesek birják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szer­vezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszi arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő ha­talmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítják és ezáltal elő­segítik, hogy bérharcok esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a mun­káltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a mun­kásosztály érdekeit megóvni csakis olykér felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, így az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,” ezt a forradalmi jel­szót írjuk a zászlónkra: “Le a bérrendszerrel.” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy meg­szüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nem­csak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szer­vezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az új társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.

Next