Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1989 / 2. (27.) szám - Párt, kormány, gazdaság - Zuglói László: Az "urambátyám szocializmustól" a "haverok kapitalizmusáig"...
BESZÉLŐ 27 Zuglói László* Az„urambátyám szocializmustól” a „haverok kapitalizmusáig” A „létező szocializmus” első szakasza, amelynek során Kambodzsában, Kínában, Vietnamban, Romániában, Lengyelországban és Magyarországon az állami és pártbürokrácia megkísérelte újjáéleszteni az ókori ázsiai birodalmak kollektív bürokratikus tulajdonrendszerét, éppen e kollektív tulajdonlás minden személyes tulajdonosi felelősséget megszüntető jellege miatt szinte egyidejűleg fulladt látványos gazdasági kudarcba. A kollektív bürokratikus tulajdonlás, amit Orwell kétszeresen is képzeletbeli ellenzéki gondolkodója, Emmanuel Goldstein „oligarchikus kollektivizmusnak” nevezett, és amit a magyar ugaron „urambátyám szocializmusnak” hívnak, a kollektív felelőtlenség rendszerét teremtette meg, ahol az államosított javak azon - közismerten egyáltalán nem elenyésző - hányada hasznosult csak úgy-ahogy hatékonyan, amely szép lassan átszivárgott a Gyilasz által nem túl eredeti módon „új osztálynak” nevezett állami és pártbürokrata elit magántulajdonába Az államosított vagyon el nem lopott, a bürokrácia tervhivatali bölcsessége által közösen igazgatott részére azonban a lassú, de garantált pusztulás és enyészet várt A világ ma már több mint egyötödét jelentő „létező szocializmusban” a társadalmi-gazdasági válság lassan megérlelte annak az alapvető bölcsességnek az újrafelfedezését, amelyet Európában első ízben még az ókori görögök láttak be, nevezetesen, hogy megszemélyesített tulajdonosok, személyükben felelős gazdasági szereplők nélkül nincs hatékony gazdálkodás és következésképpen gazdasági haladás sem. A feladat világos: a kollektív államigazgatási tulajdont fel kell osztani olyan szereplők közt, amelyek képesek azt sajátjukként, felelősséggel működtetni. A kelet-európai „szocialista” országokban lassacskán kibontakozó reprivatizálási folyamat azonban mind etikai, mind gazdasági, mind politikai szempontból meglehetősen kérdésesnek látszik. Az elvben üdvözlendő reprivatizálás gyakorlati megvalósulása során olyan megoldások kezdenek kibontakozni, amelyek egyaránt rejtik magukban a fokozódó társadalmi értékvesztés, az elhúzódó gazdasági stagnálás és a bürokratikus elit hatalomátmentésének veszélyeit Mit jelent ma a reprivatizálás Magyarországon? A reprivatizálás általában azt a folyamatot jelöli, amelynek során a korábban állami tulajdonú vállalatokat (vagy azok valamely tulajdonhányadát) magánszemélyeknek, illetve magánszemélyek csoportjainak eladják. A reprivatizálás történhet egész egyszerűen úgy, hogy akinek pénze van, az megveszi a vállalat áruba bocsátott részvényeit, de előfordul az is, hogy a részvények egy részét (ingyen vagy kedvezményes feltételekkel) a reprivatizálandó vállalatok alkalmazottainak, munkásainak juttatják. Nyomatékosan alá kell húzni, hogy bár a Magyarországon tervbe vett reprivatizálás során is van lehetőség arra, hogy az állami vállalatok egy részét magánszemélyek vásárolják meg, alapvetően mégsem ez a jellemző. Bár a reprivatizálásra vonatkozó törvény (konkrétan az átalakulási törvény) tervezete éppen csak elkészült 1989 tavaszára, már 1988 második felében, illetve 1989 első hónapjaiban sor került néhány de facto reprivatizálási intézkedésre. Néhány korábban mesterségesen egyesített nagyvállalatot (mint például a Medicort vagy a Ganz Danubius Hajógyárat) sietve úgy alakítottak át részvénytársasággá, hogy a korábbi vállalati központ vált a gyáregységek részvényei tulajdonosává (a részvényérték pár százaléka került csak külső kézbe). Ez a lépés gyakorlatilag a korábbi vállalati központból létrejött holdingot a gyáegységekből létrehozott részvénytársaságok korlátlan tulajdonosává tette. Úgy tűnik, hogy az 1988 során a nagyvállalatokból létrehozott holdingok körüli botrányok (lásd az Óbudai Hajógyár Angyal Ádám által tervbe vett kiárusítását) elkerülése érdekében a jövőben a részvénytársasági formába átalakuló állami vállalatok részvényei nem a korábbi vállalati központokból létrehozott holdingok, hanem állami vagyonkezelő központok tulajdonába fognak kerülni. Bármelyik esetet is vizsgáljuk meg alaposabban, tehát akár a vállalati központok, akár a vagyonkezelő központok kezébe kerülnek az állami vállalatok részvényei, mindenképpen egyértelműen arról van szó, hogy míg korábban az állami- és pártbürokrácia kollektíven, saját hivatali szervein és megbízottjain keresztül áttételesen és közvetetten gyakorolta tulajdonosi jogait, most ugyanennek a bürokráciának egyes csoportjai jóval konkrétabb tulajdonosi jogosítványokhoz jutnak. Bár ezek a tulajdonosi jogok kezdetben korlátozottak lesznek, nyilvánvaló, hogy mind a már létező holdingok, mind a majdan létrehozandó állami vagyonkezelő központok alkalmazottai igen erős, kvázi-tulajdonosi jogosítványokkal rendelkeznek, még akkor is, ha a vállalatok részvényeinek adásvételéből származó bevétele 827