Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)

1989 / 2. (27.) szám - Párt, kormány, gazdaság - Zuglói László: Az "urambátyám szocializmustól" a "haverok kapitalizmusáig"...

BESZÉLŐ 27 Zuglói László* Az„urambátyám szocializmustól” a „haverok kapitalizmusáig” A „létező szocializmus” első szakasza, amelynek során Kambodzsában, Kínában, Vietnamban, Romániában, Len­gyelországban és Magyarországon az állami és pártbürok­­rácia megkísérelte újjáéleszteni az ókori ázsiai birodalmak kollektív bürokratikus tulajdonrendszerét, éppen e kollektív tulajdonlás minden személyes tulajdonosi felelősséget meg­szüntető jellege miatt szinte egyidejűleg fulladt látványos gazdasági kudarcba. A kollektív bürokratikus tulajdonlás, amit Orwell kétszeresen is képzeletbeli ellenzéki gondolko­dója, Emmanuel Goldstein „oligarchikus kollektivizmus­nak” nevezett, és amit a magyar ugaron „urambátyám szo­cializmusnak” hívnak, a kollektív felelőtlenség rendszerét teremtette meg, ahol az államosított javak azon - közismer­ten egyáltalán nem elenyésző - hányada hasznosult csak úgy-ahogy hatékonyan, amely szép lassan átszivárgott a Gyilasz által nem túl eredeti módon „új osztálynak” neve­zett állami és pártbürokrata elit magántulajdonába Az álla­mosított vagyon el nem lopott, a bürokrácia tervhivatali böl­csessége által közösen igazgatott részére azonban a lassú, de garantált pusztulás és enyészet várt A világ ma már több mint egyötödét jelentő „létező szo­cializmusban” a társadalmi-gazdasági válság lassan megér­lelte annak az alapvető bölcsességnek az újrafelfedezését, amelyet Európában első ízben még az ókori görögök láttak be, nevezetesen, hogy megszemélyesített tulajdonosok, sze­mélyükben felelős gazdasági szereplők nélkül nincs haté­kony gazdálkodás és következésképpen gazdasági haladás sem. A feladat világos: a kollektív államigazgatási tulajdont fel kell osztani olyan szereplők közt, amelyek képesek azt sajátjukként, felelősséggel működtetni. A kelet-európai „szocialista” országokban lassacskán kibontakozó reprivati­­zálási folyamat azonban mind etikai, mind gazdasági, mind politikai szempontból meglehetősen kérdésesnek látszik. Az elvben üdvözlendő reprivatizálás gyakorlati megvalósulása során olyan megoldások kezdenek kibontakozni, amelyek egyaránt rejtik magukban a fokozódó társadalmi értékvesz­tés, az elhúzódó gazdasági stagnálás és a bürokratikus elit hatalomátmentésének veszélyeit Mit jelent ma a reprivatizálás Magyarországon? A reprivatizálás általában azt a folyamatot jelöli, amelynek során a korábban állami tulajdonú vállalato­kat (vagy azok valamely tulajdonhányadát) magánsze­mélyeknek, illetve magánszemélyek csoportjainak el­adják. A reprivatizálás történhet egész egyszerűen úgy, hogy akinek pénze van, az megveszi a vállalat áruba bocsátott részvényeit, de előfordul az is, hogy a rész­vények egy részét (ingyen vagy kedvezményes feltéte­lekkel) a reprivatizálandó vállalatok alkalmazottainak, munkásainak juttatják. Nyomatékosan alá kell húzni, hogy bár a Magyarországon tervbe vett reprivatizálás során is van lehetőség arra, hogy az állami vállalatok egy részét magánszemélyek vásárolják meg, alapvetően mégsem ez a jellemző. Bár a reprivatizálásra vonatkozó törvény (konkrétan az átalakulási törvény) tervezete éppen csak elkészült 1989 tavaszára, már 1988 második felében, illetve 1989 első hónapjaiban sor került néhány de facto reprivatizá­­lási intézkedésre. Néhány korábban mesterségesen egyesített nagyvállalatot (mint például a Medicort vagy a Ganz Danubius Hajógyárat) sietve úgy alakítottak át részvénytársasággá, hogy a korábbi vállalati központ vált a gyáregységek részvényei tulajdonosává (a rész­vényérték pár százaléka került csak külső kézbe). Ez a lépés gyakorlatilag a korábbi vállalati központból létre­jött holdingot a gyáegységekből létrehozott rész­vénytársaságok korlátlan tulajdonosává tette. Úgy tű­nik, hogy az 1988 során a nagyvállalatokból létrehozott holdingok körüli botrányok (lásd az Óbudai Hajógyár Angyal Ádám által tervbe vett kiárusítását) elkerülése érdekében a jövőben a részvénytársasági formába átala­kuló állami vállalatok részvényei nem a korábbi válla­lati központokból létrehozott holdingok, hanem állami vagyonkezelő központok tulajdonába fognak kerülni. Bármelyik esetet is vizsgáljuk meg alaposabban, te­hát akár a vállalati központok, akár a vagyonkezelő központok kezébe kerülnek az állami vállalatok rész­vényei, mindenképpen egyértelműen arról van szó, hogy míg korábban az állami- és pártbürokrácia kollek­tíven, saját hivatali szervein és megbízottjain keresztül áttételesen és közvetetten gyakorolta tulajdonosi jogait, most ugyanennek a bürokráciának egyes csoportjai jó­val konkrétabb tulajdonosi jogosítványokhoz jutnak. Bár ezek a tulajdonosi jogok kezdetben korlátozottak lesznek, nyilvánvaló, hogy mind a már létező holdin­gok, mind a majdan létrehozandó állami vagyonkezelő központok alkalmazottai igen erős, kvázi-tulajdonosi jogosítványokkal rendelkeznek, még akkor is, ha a vál­lalatok részvényeinek adásvételéből származó bevétele­ 827

Next