Beszélő 26. (1989)
1989 / 26. szám
Nemzeti ünnep, Budapest - Hetvenezer embert várunk a Múzeum kertbe - mondta az MSZMP munkatársa - Maximum harmincezren lesznek a Petőfi-szobornál - mondta a rendőr alezredes Március 15. Hányatott sorsú nemzeti ünnepünk. A kommunista hatalom kétszer száműzte már a szürke hétköznapok közé. Először Rákosiék 1951-ben, majd Kádár - saját '56. november 11-i beszédét feledve - 1957. március 10-én. De időről-időre mindig akadtak olyanok, akik megpróbáltak méltósággal megemlékezni a nemzeti függetlenség, a sajtószabadság napjáról, mit sem törődve gumibotokkal, karhatalommal. Először 1957-ben, majd 1972-ben, 1973-ban és 1983 óta minden évben... Börtön, gumibot, kettétört pályák, megfélemlítés járt az ünnep nyomában. Az idén másként volt. Először. A nemzet visszakövetelte magának ünnepét. xxx Nem túlzás azt állítani, hogy sokan egy éve készültek az idei március 15-ére. A független szervezetek tagjai is a hatalom is. A FIDESZ első követelései közé tartozott (csakúgy, mint '56-ban a MEFESZ-é) március 15-e nemzeti ünneppé, munkaszüneti nappá nyilvánítása. Ezen kívánságának a szervezet október 6-án, az Országgyűléshez eljuttatott petícióban is hangot adott, és számtalan egyéni kezdeményezés követelte ugyanezt, ifjaké, idősebbeké egyaránt. De főtt a feje a hatalmasoknak is. Nyáron, a társadalom nyomásának engedve - t.i. hogy március 15. legyen végre piros betűs ünnep - nagyvonalúan bejelentették, hogy a '89-es naptárakban piros betűkkel lesz nyomtatva ez a munkanap. Sajátos értelmezés. Az év végére aztán kiderült, ez mér nem lesz elég. Országos sztrájkkal kellett volna számolni. Legyen hét munkaszüneti nap, majd az MSZMP kezdeményezi ezt is, mint a többpártrendszert, csak a független megemlékezés - az örök mumus - maradna el! - morfondíroztak odafent. És öt hónappal az ünnep előtt megindult a kitartó sajtókampány, ne sajátítsa ki senki (sic!) március 15-ét, ünnepeljenek együtt a mindenkori kisajátítók és a meggumibotozottak, a volt karhatalmisták és az '56-ban elítéltek, az utcára soha ki nem menők és az utca népe. Fátylat a múltra, fátylat a jelenre... xxx Hosszas puhatolózás után először január 28-án ültek le a független szervezet képviselői, hogy előkészítsék a független március 15-i felvonulást. A hetenként összeülő bizottságban tárgyalással megbízottak: Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság: Domonkos István és Gondos Béla, Fiatal Demokraták Szövetsége; Deutsch Tamás és Rockenbauer Zoltán, Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt: Jezső István és Nagy László, Magyar Demokrata Fórum: Filó Katalin és Pálmány Béla, Szabad Demokraták Szövetsége: Szent-Iványi István és Szilágyi Sándor voltak. Az előkészítés során kikristályosodott alapelvek: 1. A független szervezetek Budapesten független ünnepséget tartanak és a hatalom által rendezett ceremónián nem vesznek részt - mert jól látható, hogy a hatalom a független gondolatok integráláséra, az ünnep új típusú kisajátítására törekszik, mert az elmúlt évek atrocitásaitól hivatalos elhatárolódás nem volt, a joghátrányt szenvedteket nem rehabilitálták, a felelősöket nem nevezték meg, mert a független szervezetek ezen a napon a magyar nép nemzeti függetlenség és polgári demokratikus szabadságjogok iránti vágyára emlékeznek,amelyért három forradalomban: 1898-ban, 1918-ban és 1956-ban harcoltak és nem ismerik el azt, amit húsz éve sulykolnak az emberekbe, hogy 1898 eszméje 1919-ben és 1925-ben valósult volna meg. 2. A felvonulás időpontja és útvonala az előző évekéhez igazodik - mert ezt a több éves hagyományt azok is ismerik, akikhez esetleg nem jutnak el a röplapjaink, mert valószínűleg nem fog ütközni a hivatalos szervezéssel. 3. Az érvényes jogszabályok szerint fogunk eljárni, mert jogállamot akarunk, ahol a törvény az úr és mert nem akarunk ürügyet szolgáltatni a rendőri brutalitásra. A. De megpróbáljuk megváltoztatni az 1989. III. (gyülekezési) törvény A. §-át - mert a Kossuth-szobornál jogunk van koszorúzni. 5. Vidéki szervezeteinknek is a hatalomtól független, közös ünneplést javasoljuk, de erre nem utasítjuk őket - mert vidéken sokkal nagyobb veszéllyel jár jogaink gyakorlása, mint Budapesten, mert a mi szervezeteinkben nem érvényesül a demokratikus centralizmus elve. Néhány hét alatt további huszonhat független szervezet képviselőivel bővült a kerekasztal. Az immár 31 szervezet kialakította a pontos útvonalat, elfogadta az 1989-es 12 pontot, és tehetsége szerint megszervezte a felvonulást. A megbeszélések nem voltak híjával a vitáknak, de a kisebb zökkenők ellenére - s ezt talán a legnagyobb sikernek könyvelhetjük el - nagyszerű példája volt ez az együttműködésnek, az összefogásnak, ami nélkül nem vívhatjuk ki közös célunkat: a szabad, független, demokratikus Magyarországot. Közben azonban állandóan hadilábon álltunk a tömegtájékoztatással. A jobbérzésű újságíróknak adott interjúinkat rendre megvagy kivágták kevésbé jóérzésű főnökeik, egyetlen közös nyilatkozatunk sem jöhetett le csonkítatlanul. Elsősorban a Népszabadság hasábjain folyt hisztériakeltő, hazug ellenpropaganda. Hogy mennyire sikeresen, azt nem tudjuk felmérni. Talán hálásak is lehetünk érte, hiszen százezer ember mozgását is nehezen lehetett megoldani, és ki tudja, hányan jöttek volna még ki enélkül? xxx