Beszélő, 1990. július-december (1. évfolyam, 26-51. szám)
1990-11-03 / 43. szám - Belföld - Csarnai Attila: A férfi az utca közepén
senki. Csak az üres üvegeket hordja vissza szatyorszám. Annak se lehet örülni, ha vendég jön, az is pénzbe kerül. És ezt úgy lehet elkerülni, ha nem megy az ember senkihez, így az sem jön hozzánk, előbb-utóbb észreveszi magát. Azelőtt micsoda ultipartikat játszottak! Meg sakkot, a pesti sógorral! Lassan három éve nem voltak Pesten se, ha elmenne a család, a menetjegy egy vagyon, és akkor még vinni is kellene valami ajándékot a keresztfiúnak. Különben is, ők se jöttek a ballagásra, a sógornak szívritmuszavara volt. Az van itt már mindenkinek. A másik ember azt gondolja magában, hogy micsoda marhák voltak, hogy elhitték, hogy itt micsoda szép lesz minden, miközben egyre rohadtabb lett az egész. De még akkor is, ha kiborult a bili, az ember berontott a párttitkárhoz, vagy az igazgatóhoz, levágta a piros könyvet vagy a felmondást az asztalra, és akkor mindjárt odafigyeltek, felhívatták a művezetőt vagy a meóst, foglalkoztak a dologgal. Na jó, tudta mindenki, hogy a végén az ilyesmire úgyis csak ráfázni lehet, de meg lehetett csinálni. A keserű ember arra gondol, hogy neki a régi címer is megfelelt, és szégyelli magát. Amiatt is restelkedik, hogy nem is tudja, milyen volt pontosan, mi volt benne, igaz, az újról sincs sok fogalma, hogy mi mit jelent, pedig ezek állítólag nagyon fontos dolgok. Azt sem érti, mi baja lett a köztársaságnak a néppel, meg a pártnak a munkással, és ezek az újmódi szavak, hogy demokrata, liberális, meg egy csomó olyan, amit ki se lehet becsületesen mondani, mintha eltévedtünk volna egy nagy történelemkönyvben. De ha tudnám is, mit érnék vele? A másik ember ki se meri mondani, hogy párttag volt, kap érte otthon épp eleget. Hogy neki tudni kellett, és fel kellett volna szólalni, tenni kellett volna valamit ellene vagy érte, az egyetemista lánya állandóan ezt hajtogatja. Ő restelli neki bevallani, lehet, hogy fel se vették volna, ha az apja nem párttag. Lehet, hogy igen, de inkább nem. És az is lehet, hogy lakásuk se lenne vállalati kölcsönnel. Ezek kegyetlen dolgok. Ha az ember új helységbe érkezik, jobb, ha az óráját hozzáigazítja a falu toronyórájához, így szól valahogy a régi közmondás. Ennyit tudna ő mondani a párttagságáról, ha valaki kérdezné. A vízben úszni kell, repülni nem lehet. Ezt meg ő mondja, tapasztalatból. És most, mikor mindent vissza akarnak adni, ő igazából csak a tagdíjat kérné vissza. Huszonhét évit. És nem a pénz miatt, hanem mert semmi sem úgy lett, ahogy mondták. Az egyik ember amiatt is szégyelli magát, hogy a feleségét a KISZ-ben ismerte meg, egy kiránduláson. Kétszemélyes sátrakat kölcsönzött nekik a gyár, és úgy volt már itthon megbeszélve, hogy minden sátorban ketten lesznek, egy fiú meg egy lány. Kiosztották azt is, hogy ki kivel. Igazságosan. A tájra már nem emlékszik, csak arra, hogy Középhután voltak. A többiek aztán összevissza csereberéltek, meg ittak, ők kitartottak Pannival egymás mellett a mai napig. És KISZ-esküvő volt, akkoriban jött divatba, egy szőnyeget kaptak a gyártól. Ha jól belegondol, bármire néz otthon, minden miatt szégyellni kell magát, ha a gyerekre néz, akkor is. Ő az NDK-ban került szóba, egy csereüdülésen. A másik ember felsóhajt, nem tudni, hogy most mire gondol, tartozom magának egy sörrel, mondja hangosan, de ha most megadom, nekem nem jut. Nem baj, ha csak holnap fizetem viszsza? Hagyja, legyint a megkeseredett ember, nem számít, jó lesz az holnap is, ha erre jár. Erre járok én minden nap, ráérek, csak restellem, hogy ... Ugyan, legyint a szomorú ember, és kifelé néz a mocskos ablakon, hányan vannak, akik nagyobb dolgok miatt sem restellik magukat. Össze is barátkozhatnának, gondolja, ha lenne miről beszélgetni, ha nem lenne annyi hallgatnivalójuk. Belföld 17 1990. november 3. Férfi az utca közepén Középmagas, barna hajú, farmernadrágos, közepesen kopott kabátú, szóval teljesen átlagos kinézetű férfi állt az egyik úttorlasz előtt, és irányította a forgalmat. Ilyen szokásos, mindennapi emberek terelték az autókat az utcákon vasárnap, a taxisblokád harmadik napján, amikor az ország kezdett fellélegezni, egy-egy sávon már közlekedhettek az autók. Ez a férfi semmi különöset nem tett, csak néha felemelte a karját - erre lassítottak vagy megálltak az autók, aztán másik kezét lóbálni kezdte, mire a kocsik megindultak. Nyugodt, kimért mozdulatok voltak ezek, azt mutatták, hogy éppen miként kell cselekedni. Szépen, sorjában haladtak az autók, akárcsak a legnagyobb forgalom idején, amikor a rendőrök végeznek hasonló karmozdulatokat. Most ez a férfi volt a rendőr, ami mégiscsak szokatlan, meglepő, bármennyire is jól intézte a dolgát. Valószínűleg maga sem gondolta, hogy egyszer rendőri feladatokat lát majd el, intésére kocsik állnak meg, s haladnak tovább. Nem számíthatott rá, hogy tőle bármi is függhet, beleszólhat egy s másba. Hétköznapi ember volt, aki ugyanúgy élt, mint bárki más: reggel felkelt, mint a többiek, dolgozott gyárban vagy autót vezetett, s este időben lefeküdt, hogy másnapra ne legyen fáradt. A szabályokat betartotta, mert törvénytisztelő. Az újságokból megtudhatta, hogy mindannyiunk, így az ő élete is jó irányba fordult, immár demokrácia van, erre szavazott a nép. Szabadon nyilváníthat véleményt, választhat a pártok között, s azt is megteheti, hogy adott esetben nem megy el szavazni. Végeredményben az is egy álláspont, még ha sajátos is, tudja ezt mindenki nagyon jól. A középmagas férfi, aki most rendőr volt, bizonyára furcsállta is a helyzetét. Eléggé el nem ítélhető módon egyszeriben felrúgta a szabályokat, törvényt nem tisztelően megbénította az ország közlekedését, hatalmas káoszt idézett elő. Aggódott a nép, megegyezésre várt a haza. Megengedhetetlen, hogy néhányan - egyesek - lezárják az utakat, zsarolják a kormányt. S ez igaz, ezért is volt furcsa a helyzet. De az átlagos kinézetű férfinak más járt most az eszében. Arca mintha némi elégedettséget tükrözött volna, mert fontosnak érezhette magát. Ott állhatott az utca közepén, és irányíthatta a forgalmat. Azt tette, amit régóta szeretett volna: tudni a dolgok menetéről, beleszólni sorsának alakításába. Néha rendőrnek lenni, a hatalom részesévé válni, vegyék végre észre őt. Három napig erre a kisemberre figyelt az ország, még ha sokan szidták is. Lehetett taxis, magánfuvarozó vagy más is - a vágy ugyanaz: a hatalom ne söpörhesse félre az utca emberét. Ne higgye azt, hogy bármit bármikor megtehet. Már nem a benzináremelésről volt szó. Inkább arról, minek tekinti a hatalom az utca népét. Hajlandó-e vele szóba állni. Fogas, izgalmas kérdések. Alighanem ez is szavazás volt, akárcsak tavasszal vagy legutóbb, a helyhatósági választásokkor. Csak most útonállók módjára nyilvánítottak véleményt sokan, s ez mégsem helyénvaló. De komolyan vette volna-e a kormány az elégedetlenkedőket, ha azok nem így cselekednek? Volt-e stílusbeli változás azóta, hogy az utóbbi választások is érdektelenségbe fulladtak? A középmagas férfi ekkor széjjelnézett, hogy szabad-e az út, majd felelőssége teljes tudatában felemelte jobb karját, baljával pedig jelzett indulás. Néhány autós visszaintett, hogy rendben, mire a férfi arcán különös, örömteli elégedettség futott át. Csarnai Attila